Helyzetkép a 2023-as Velencei Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjába tervezett pályázati munkákról.

A Ludwig Múzeum nyertest hirdetett a 2023. évi Velencei Építészeti Biennálé hazai kiállítására kiírt pályázatán; a zsűrinek főszerkesztőnk, Martinkó József is tagja volt. A hét érvényes pályázat közül Magyarországot a befejezés előtt álló Néprajzi Múzeum homlokzatának fémrácsán megjelenő pixeles ornamentika által ihletett összművészeti kiállítás fogja képviselni. Kondor-Szilágyi Mária kurátor csapatának munkáját – már csak a hónap fém és üveg tematikája kapcsán is – részletesen be fogjuk mutatni, illetve szemezgetünk majd saját kedvenceink közül is. Előbb azonban következzék egy összefoglaló arról, mit tartottak érdemesnek 2022-ben a pályázó kurátorok a világ elé tárni a magyar építészet kapcsán.

 

Az idei versenyben hét munka szerepelt, a részvételi kedv ezzel átlagosnak mondható. Kiugró számú pályázat utoljára 2014-ben érkezett, valószínűleg az akkori idők gyér munkaellátottságának köszönhetően. Hat-hét-nyolc munkából is kirajzolódik azonban már egyfajta mintázat, ezt kísérlem meg most felfejteni, szigorúan szubjektív szemszögből. Magam 2010 óta kísérem szorosabban figyelemmel a folyamatot, és azóta változatlan a véleményem, hogy az akkori kiállítás – Wesselényi-Garay Andor kurátor munkája – amely az építészeti rajzot helyezte a fókuszba, miközben vizuálisan is emlékezetes teret alkotott a plafonról lógó ceruzaerdővel, a legsikeresebb volt a pavilon azóta eltelt történetében. Nagyon nehéz jó egyensúlyt találni a magvas gondolat és a felejthetetlen látvány között abban a közegben, ahol egy kiállításra mindössze öt perc jut, korlátozott térben és anyagi feltételek mellett kell ütősen átadni a mondandót, ráadásul egy valójában reprezentálhatatlan, reprodukálhatatlan műfajról. Az építészet anyaga maga a tér, ezért csak a saját valós dimenziójában képes őszintén megszólalni. A hagyományosan dokumentált házak, életművek és az egyértelmű vizuális gegek mellett ezért sokszor egy-egy jelenség, idea kerül a kiállítások középpontjába, amit azután több-kevesebb sikerrel tud a kurátor látvánnyá transzformálni.

A magyar kiállítások többnyire gondolatilag erősek, látvány tekintetében szemérmesek vagyunk, ehhez képest az idei anyag biztatóbb az átlagnál. A nehézséget fokozza a magyar építészeti szakma nem múló vívódása a saját identitását illetően, minek folytán konkrét hazai építészeti termék csak ritkán, az utóbbi évtizedben pedig a 2021-es Othernity múltidézésén kívül egyáltalán nem jelent meg Velencében. Tény, hogy a kétévente megrendezett seregszemle trendje sem ebbe az irányba mutat, sokkal inkább az építészet általános helyét és felelősségét firtatja a változó társadalmi feltételek között. A főkurátorok hívószavai adnak némi támpontot – az utóbbi kettőt is árulkodó: Szabad tér, Hogyan éljünk együtt? –, de a jelenlegi gyakorlat szerint a hazai pályázat már azelőtt lezárul, hogy a központi kiállítás mottója nyilvánossá válna. Így a hét pályamunka lényegében arról vall, mi izgatja ma a hazai építészetről elméletben gondolkodókat.

Speciálisan hazaitól az általános, globális problémafelvetésig, az építészet saját természetének vizsgálatáig húzódik a pályázatok szellemi íve.

Ezen a skálán az egyik szélső pontot számomra É. Kiss Piroska Kilátás, belátás című munkája jelenti, amely magát a magyar pavilont, mint épületet helyezi a fókuszba, és felelteti meg annak három, eltérő időben készült átépítését az adott korszak társadalmi, politikai körülményeinek. Kétségtelen, hogy a magyar társadalom és az építészet viszonyáról ez a felvetés sokat elmond, és az is igaz, hogy a magyar kiállítások esetében a legnagyobb, szinte megkerülhetetlennek tűnő probléma épp a pavilon maga: nehéz terep, mert a szecessziós remekmű szimmetrikus, apró helyiségekre szabdalt belsőjével nem semleges kiállítási tér, hanem építészetileg nagyon is definiált, mai felfogásunk szerint már-már túldefiniált helyzet ahhoz, hogy szabad folyást engedjen a gondolatoknak. Mégis, talán egy ilyesfajta vizsgálódás gondolatilag inkább a hazai közönség számára lehet érdekes, még ha a szcenikus kurátor izgalmas téri effektekkel társítja is.

 

 

Még inkább hazai színekben indul Gulyás Gábor Szakralitás és természet című pályázata, amely merész egyszerűséggel Makovecz Imre építészetét állítja a középpontba, azon belül is a 2005-ben a Krisztinavárosba tervezett, de meg nem épült Feltámadás temploma építészeti részleteivel illusztrálja négyféle minőség – a fa, a torony, az ember és az angyal – szerepét Makovecz építészetében. Bár ezt a templomot én magam sokkal inkább az életmű grafikai, mintsem építészeti összegzésének tekintem, most egy olyan mondat következik, amiről nem hittem volna, hogy valaha le fogom írni. Ha van alkotó a magyar építészetben, akire a külföld még mindig felkapja a fejét, akivel olyat tudunk mutatni, ami egyedi, akkor kétségkívül Makovecz az – és ez független attól, ki mit gondol szerepének politikai hátteréről, vagy az általa művelt építészet univerzális, vagy épp sajátosan magyar igazságától. A krisztinavárosi templom már fényévekre van a magyar organikus építészet eredeti alapvetésétől, de azzal nem lehet vádolni, hogy nem látványos, vagy netán nem elég gondolatgazdag. A magyar építészetnek nem ez lett az útja, és nem ok nélkül, de hatása kimutatható, még ha nem elsősorban formailag is. Ott azonban még nem tartunk, hogy 2022-ben Makoveczcel álljunk a nagyvilág elé, és ehhez ez a kurátori koncepció sem eléggé elfogulatlan.

 

 

Viszont Makovecz hatása megkerülhetetlen, főképp a fiatalabb generáció számára, és ezt egy másik pályázat, Bodó Sándor árulkodó című munkája: Transmissions – párhuzamos valóságaink mutatja. Nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy valamilyen módon párbeszédre hívja a magyar építészetet a lövészárok két oldalára kényszerítő irányzatok: a modern és az organikus elkötelezett híveit. Tudjuk, hogy ez a párbeszéd sosem jött létre, sőt, nagyon csúnya csatákba torkollott. Mostanra talán már okafogyott ezen rágódni, még akkor is, ha épp a modern épületek rombolásának korát éljük. A szakma jelenlegi megosztottságát nem a fenti ideológiai megosztottság, hanem politikai manipuláció okozza. Időközben létrejött egy nem csak Magyarországhoz köthető, de itthon szívesen művelt, regionálisnak tekinthető irányzat, amely jóindulatúan egyesítette a modern őszinte anyagi, technikai racionalitását az organikus lelkiséggel, és amelyhez többek közt az „organikusok” által újra-felfedezett magyar népi építészet jó alapot adott. Mindenesetre abszolút örömteli, hogy ez a téma terítékre került, nyilván hasznos a kiemelkedő munkák egymás melletti számba vétele, de érzésem szerint ez is inkább a hazai közönség érdeklődésére tarthat számot, mondjuk egy, a FUGÁban megrendezett kiállításon. Ezen felül nagyon érzékeny és alapos háttérkutatást igényel, ami nem feltétlenül egy nemzetközi show keretei közt valósítható meg igazán. A pavilon szimmetrikus, a bejárattól két irányban is körbejárható tere ugyanakkor szinte kiált az efféle párhuzamos, antagonisztikusnak vélt világképek feltárására és láttatására. Szimbolikus és egyszerűségében szellemes az installáció is: egyetlen, hosszú asztal mellé ültetni a párhuzamos valóságok elszánt híveit, hogy együtt játsszanak a nagy ideológiai csaták apró modelljei között.

 

Ezt a szimmetriában rejlő lehetőséget használja ki Végh Júlia Binaturalism című pályázata, amely az urbánus és a természeti lét között feszülő, áthidalhatatlannak feltételezett ellentétet igyekszik összebékíteni. A békéltetés gesztusa amúgy is erős gondolati szál, talán az összes pályaműben fellelhető. A kurátor állítása szerint nincs szó feloldhatatlan ellentmondásról, a városi lét – amely kényelme és biztonsága okán nem ok nélkül vált a fejlődés irányává – összeegyeztethető a természet pszichésen nélkülözhetetlen gyógyító hatásával, és az anyatermészet megóvásával. A kortárs, illetve az előttünk álló jövő építészeti feladata valójában éppen ez, és a megoldáshoz minden eszköz a rendelkezésünkre áll. A koncepció megjelenése a pályázatok között azt bizonyítja, hogy lassan a szemlélet is kezd egy köztes irányba fordulni a pusztai remete és a hedonista városlakó pozíciója közt.

 

 

Hasonlóképp a természet és az urbánus életforma kapcsolatát boncolgatja Tüdős Anna munkája, Séta az éjjeli nap alatt – csakhogy egy abszolút közvetlenül érintett szereplő, a mára már nagyüzemi méretekben termesztett paprika szemszögéből, amellyel rögtön némi magyaros ízt is csempész az alapvetően ökofilozófiai alapvetésű pályázatba. A mesét a paprika (török eredetű szó!) fogalmához szintén könnyen asszociálható keleti szőnyegek segítségével installálja a pavilonban, végigvezetve a látogatót egy szokatlan vizuális és szellemi úton, ahol kísérőnk, és a történet narrátora maga a paprika. E pályázatot érzékeny, kortárs vizuális világa emeli ki a munkák közül.

 

 

A nyertes pályázat, Kondor-Szilágyi Mária kurátor, és alkotótársainak Reziduum – The Frequency of Architecture című elgondolás az építészet önmagára vonatkozó vizsgálódásainak sorába tartozik, de ezt egy speciálisan magyar épület kapcsán teszi: az épülőben lévő Néprajzi Múzeum „bőrét” szólaltatja meg Mátrai Péter építész-zeneszerző segítségével. A homlokzatot árnyékoló fémrácsot a magyar népművészetből vett ornamentika motívumainak pixelekre bontott hálózata alkotja. A projekt zeneszerzője, Mátrai Péter ezt a pixelmintázatot írta át hangjegyekké, így a fémrács motívumsora lejátszható kottává alakult. Talán nem túlzás feltételezni, hogy a zsűri döntésében szerepet játszhatott, hogy ez a munka egyesíti leginkább az építészetben megjelenő egyetemes üzenetet egy sajátosan magyar „építészeti termék” jó értelemben vett exportjával. 

 

 

A leginkább univerzális, ám nagyon is valóságos problémakört Kőszeghy Flóra pályázata vizsgálja. Hogyan hat a virtuális terek folytonos jelenléte és megélése a léptékkel kapcsolatos fogalmainkra és asszociációinkra? Címe: Lost in Scale – Léptékvesztés, elsőre a Lost in Translation című kultfilmet juttathatja eszünkbe, ahol hőseink átmeneti helyzetekben botorkálva keresik magukat és valami igazit az életben. Magyarul a film a meglehetősen szerencsétlen Elveszett jelentés címet kapta, amelyről itt Kelet-Európában könnyen egész másra asszociálhatunk. Mindenesetre a viszonylagosságról van szó, ahogy Kőszeghy Flóra pályaművében is, ahol az építészeti programok jellegzetes vizuális effektusaiba – színeibe és mintázataiba – öltöztetett oszlopok között bolyongva, azok résein át bekukucskálva szembesülhetünk azzal, hogy a virtuális tér több évtizedes jelenléte hogyan változtatta meg a térhez fűződő évezredes viszonyunkat. Érvényes-e még Le Corbusier Modulorja? – teszi fel a kérdést a kurátor. Igaz-e még, hogy mindennek mértéke az ember? A választ ezúttal nem Velencében fogjuk megkapni, de ahogy a többi munkát, úgy ezt is igyekszünk mielőbb publikálni.

 

 

Az összes pályázó legalább két fős teammel indult, ekkora vállalás esetén ez nem is lehet másképp, a feladat természete eleve szerteágazó képességeket igényel a vizuálistól a lexikálisig. A nyertes munka összetettsége jól mutatja, hogy esedékes lenne változtatni az eddigi gyakorlaton, amellyel a Ludwig Múzeum egyetlen kurátor nevéhez köti a pályázás feltételét. A konkréttól az egészen elvontig távolodva mind a hét pályamű izgalmas, és a magyar hagyományokhoz híven filozofikus kérdéseket vizualizált. Hasznos és tanulságos lenne, ha a munkákat alkotóik nyilvánosan is, és nem csak a zsűri előtt prezentálnák – ez valaha gyakorlat volt a FUGÁban. A nyertes pályázatot – de szándékaink szerint sorban az összeset – a későbbiekben bemutatjuk, addig is minden munka megtekinthető a múzeum honlapján.

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Biennálé-mustra

Biennálé-mustra

Helyzetkép a 2023-as Velencei Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjába tervezett pályázati munkákról.

Kiválasztották a 2023-as velencei Magyar Pavilon kurátorát és kiállítását

Kiválasztották a 2023-as velencei Magyar Pavilon kurátorát és kiállítását

A zsűri a hét pályázat közül Kondor-Szilágyi Mária: REZIDUUM - The Frequency of Architecture című pályázatát nyilvánította nyertesnek.

Rózsa Luca Sára, Tranker Kata és Ulbert Ádám az Esterházy Art Award 2021 díjazottjai

Rózsa Luca Sára, Tranker Kata és Ulbert Ádám az Esterházy Art Award 2021 díjazottjai

Az elismeréshez kapcsolódó kiállítás 2021. december 1-től 2022. február 13-ig látogatható a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban, Budapesten.

 

Hirdetés