Tér és idő

A veszprémi Szent Mihály Főszékesegyház műemlék épületének megújítása 

Már hónapokkal az átadása előtt szélsőséges indulatoktól, személyeskedéstől sem mentes vihart kavart a veszprémi Szent Mihály Főszékesegyház műemlék épületének megújítása. Martinkó József az OCTOGON magazin 184-es (2023/4-es) lapszámában elemzi az idő kontextusában a végeredményt. 
 


Noha kétségtelen tény, hogy ügyesebb, körültekintőbb, kiterjedtebb, távlatosabb kommunikációval, érzékeny és érzékenyítő párbeszéddel talán sok vitának el lehetett volna venni az élét, be kell látnunk és el kell fogadnunk azt, hogy az építészet minden esetben a változás drámai konfliktusával jár. Ennek a drámai konfliktusnak a fókuszában az idő sajátos szerkezetét látjuk, amit az építészet radikálisan vagy éppen líraian „zavar meg”. Az építészet ugyanis lényegi módon érintkezik az idővel. Azzal az időfogalommal, ami az emberi létezés összefüggésében egyszerre tűnik végtelennek és végesnek, egyszerre megtapasztalhatónak és megfoghatatlannak, egyszerre fizikainak és misztikusnak, metafizikainak, egyszerre változatlannak, örökkévalónak és tünékenynek.

Filozófiai – pontosabban teológiai – értelemben minden építés teremtés, azaz beavatkozás a már létező dolgok rendjébe. Ez a beavatkozás lehet olyan, ami zavart okoz, főképpen akkor, ha ez a beavatkozás egy műemléki térben, egy műemlék által reprezentált időszerkezetbe, a történeti idő fizikai lenyomatában zajlik, ráadásul ez a tér egy templom tere. Tovább árnyalja a képet, hogy az építészeti idő-múlás és az építészeti idő szerkezete nagyban összefügg az építészeti stílusok periódusaival, vagyis azokkal a szinkronicitásokkal, amikor nem valamiféle rombolás, pusztítás utáni átalakító helyreállításról beszélünk, hanem az adott kor korszellemét, „kortárs állapotát” tükröző beavatkozásokról. 

 

 

Jól tudjuk, hogy a Veszprémi Érsekség főtemplomának – ami egy basilica minor rangban lévő főszékesegyház – első építési fázisa 1030 és 1040 között történhetett, de már a középkortól több román, majd gótikus (át)építési periódus azonosítható. A török kor pusztítása után 1720-as évek rekonstrukciója sem törekedett arra, hogy valamiféle feltárható régmúlt állapotot állítson helyre, hanem az uralkodó korstílusnak megfelelő barokk modorban készült el. Ehhez képest, ha az építészet sajátos időszerkezetét nézzük, akkor egyfajta „időhurokként” tekinthetünk az 1907 és 1910 közötti „kortárs” beavatkozásra, ami majd’ minden barokk elemet és szerkezetet, valamint középkori vakolatréteget elbontott, hogy a saját maga történeti idővízióját reprezentálja: historizáló – kissé rosszindulatúan fogalmazva „történetieskedő” – módon

egy itt talán sohasem létezett román és gótikus formákat alkalmazó architektúrát és díszítést valósított meg, vagyis a 20. század legelejének nemzeti érzületétől áthatva alakította „kortárs” térré a főszékesegyház terét.

Ugyancsak a „kortárs” időszerkezetet, ugyanakkor kissé kicsavarodott, kizökkent pillanatát reprezentálja a 20. század eleji díszítőfestés 1978-as átfestése, amit a szakszerű műemlékes feltárás ellenére egy helyi kisipari-termelőszövetkezet szobafestői valósítottak meg, enyves kötőanyagú festékkel átkenve a Szirmai Antal által készített díszítőfestést a teljes felületen, ami alatt a historizáló festés rétege helyreállíthatatlanul került lefedésre.

Mindezek a „kortárs” időszakok, időrétegek és időszemléletek természetesen ennél sokkal részletesebben, ha tetszik, az én összefoglalómnál pontosabban és szakszerűbben olvashatóak a most elvégzett felújítás dokumentációjában, illetve a művészettörténeti összefoglalókban. Ugyancsak pontosan megismerhető és körüljárható a felújítás előtt látható ötféle eltérő kialakítású ólomüveg ablak története is, illetve a templom felújítása előtti ázások, vizesedések rombolása, valamint a templom teréből kiemelt és történeti jelentőséggel bíró, restaurálás után a Főegyházmegyei Gyűjteménybe kerülő alkotások története is. 

 

 

Eredeti mondandómhoz visszatérve azt állítom, hogy minden műemléki helyreállítás vagy beavatkozás kortárs építészeti beavatkozás. Az aprólékos történeti rekonstrukció is valamiféle illúzió, hiszen az elmúlt idő autenticitása csak akkor nem sérülne, ha hagynánk a mulandó, fizikai tárgyakat, épületeket valóban elmúlni.

Véleményem szerint minden törekvésünk arra, hogy az építészeti időt konzerváljuk, valószínűleg pusztán illuzórikus kísérlet lehet.

Mi az a lényegi, amit azonban mégiscsak helyreállíthatunk, rekonstruálhatunk az építészeti múlt értékeiből? Hogyan szólíthatja meg a ma (átlag) emberét egy történeti rétegekből álló épület tere? 

Hippói (Szent) Ágoston, aki Vallomások (Confessiones) XI. könyvében értekezik az időről, itt azt mondja, hogy az idő kapcsán csak mint „jelen a múltról, jelen a jelenről és jelen a jövőről” beszélhetünk, vagyis az elme és a lélek számára csak a jelen idő létezik, amiből a múltra emlékezünk, a jelent szemléljük, a jövőre várakozással tekintünk. Jelen időnk (építészeti) időszerkezetét Hans Ulrich Gumbrecht irodalom- és kultúratudomány kutató egyik kulcsfogalma, a „táguló jelenidő” (expanded present) is pontosan írja le, és egy olyan nézőpontot feltételez, ahonnan a kultúra, a kulturális, irodalmi, építészeti szépség „jelenidejűségként” ragadható meg. Itt érkezünk meg az előző bekezdésben feltett kérdésre adandó válaszhoz, vagyis mi „rekonstruálható” egy történeti térben.

Gumbrecht a műalkotások befogadásával kapcsolatban vezeti be az „atmoszféra, hangulat, kulturális klíma” fogalomkörét, amiben a befogadó a „jelenlétével” hozza létre a műalkotás „jelenvalóságát”. A hermeneutika és a történeti megismerés fogalma helyett „az epifánia (intenzív elragadtatás) érzése, a jelenvalóvátétel (presentification) és a deixis (az alkotó munkájára történő rámutatás, felismerés)” átélését nevezi meg az esztétikai szépséggel való találkozás valódi pillanatának. 

Elméletem szerint a Szent Mihály Főszékesegyház műemlék épületének megújítása kapcsán a tervezők a tér szépségével mint fenséges és a hit által belakott hely szépségével való találkozást fogalmazták újra. Azt a történeti réteget emelték át az időből, ami a mai kor embere számra is lehetőséget ad a liturgia átélésére, amiben a historizáló díszítmények vizualitása helyett az igehirdetés, az ige üzenetei képesek a középpontba kerülni. Teret teremtettek a hívők számára, hogy a templomi tér fizikailag is jelenvalóvá tegye az igehirdetés aktusát, illetve a hívek és miséző papok valódi fizikai, érzéki jelenlétét állítsa a középpontba.

Véleményem szerint a történeti időből a jelenidő idejébe történő jelenlét megalkotására tett kísérletet a kortárs építészet eszközeivel Szegeden a Fogadalmi templom rekonstrukciójával Gunther Zsolt és Csillag Katalin (3h Építészstúdió), illetve Váncza László (Vánczaművek Építészeti Műterem), amiről az OCTOGON, 2016/1-es számában írhattam, de hasonló elképzelés azonosítható a pannonhalmi Bazilika rekonstrukciója kapcsán is (OCTOGON, 2012). 

 

 

Veszprémben a főszékesegyház tört fehér derengése, illetve a kelet-nyugati tengelyű főhajó, a feszesen komponált keresztház és a kettős oldalhajó erőt sugárzó atmoszférával bír. Az ősi bazilikák rendszerét követő kompozíció és a vertikális architektúra különféle elemeinek emelkedése az oltárkő és a liturgikus tér felé tiszta képletet mutat. Vizuálisan zajos korunkban a tér fenséges, tiszta rendszere a figyelmet zavartalanul irányítja a liturgikus középpont fel, ráadásul az eredeti díszítőfestéssel vizuálisan betöltött tér optikai szűkössége is megszűnt, a tér kitágult, ami egyfajta egyensúlyt teremtett a hívek és a felemelt liturgikus tér méretviszonyaiban is. Úgy vélem, hogy az igére nyitott hívek, illetve az igehirdetésben átszellemült pap kapcsolata sokkal személyesebbé, sokkal erősebbé válhat azáltal, hogy a templom épített téri kerete nem a felszínén, hanem a téri lényegét tekintve formálódott át. 

Az épület azt hirdeti, hogy a szent ige és a hit a jelenben élő entitás. Nem valami történet, elmúlt korokba ragadt dolog, hanem nagyon is a jelen, a mindennapok központi eleme lehet. 

 

Tervezés: 2021 – 2022
Kivitelezés: 2022 – 2023
Építészeti, belsőépítészeti tervezés: CZITA Építész Iroda
Tervezők: Czigány Tamás, Páll Anikó, Papp Róbert
Épület építéstörténeti kutatás: Simon Anna
Orgona építéstörténeti kutatás: Hajdók Judit
Festő-restaurátori kutatás: Csanda Jenő
Fa-restaurátori kutatás: Somos Tamás
Fém-restaurátori kutatás: Németh Gábor
Kő-restaurátori kutatás: Szűcs Katalin, Csontos Attila
Üveg-restaurátori kutatás: Czifrák László, Nagyváradi Dóra
Régészeti kutatás: Hegyi Dóra (Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézet)
Orgonarekonstrukció: Budavári Attila, Gábor Tamás
Liturgikus eszközök ötvösművészeti tervezése és gyártása: Gelley Kristóf, Mátyás Zoltán
Fabútorok restaurálása: Erős Áron
Színes üvegablakok restaurálása: Wölfinger Barnabás
Világítástervezés: Haász Ferenc, Balogh András
Egyedi világítótestek: Lumoconcept Kft.
Épületszerkezeti tervezés: Higi Balázs
Tartószerkezet-tervezés: Serfőző István
Generálkivitelezés: LATEREX Építő Zrt.
Megrendelő: dr. Udvardy György érsek, CASTELLUM Vagyonkezelő Igazgatóság
Főépítész: Vörös Tamás DLA
Műszaki projektvezető: Pém Attila
Műemléki projektvezető: Vavra Áron

 
 

CZITA Építész Iroda Web 


 










Az OCTOGON magazin 184-es (2023/4-es) új lapszámában sok egyéb mellett a BIS Építész Iroda tervezte Verno House-ról, a 18. Velencei Építészeti Biennáléról és a FOKA-öbölben épülő Danubio lakóparkról (T2.a Építésziroda) is olvashattok.


Magazinunkra itt lehet online előfizetni.


 





 

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

A47

A47

Az Andrássy úti Karsai-palota újjászületése.

Huszadik századi műemlék

Huszadik századi műemlék

Példamutató felújítás Csehországból.

Isten házában emberként lakni

Isten házában emberként lakni

Ilyen is csak Hollandiában történhet.

Hirdetés