Interjú Paola Antonellivel, a New York-i MoMA vezető kurátorával

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem meghívására Budapestre látogatott Paola Antonelli, a New York-i MoMA Design és Építészeti Osztályának vezető kurátora. Vele készült interjúnk az OCTOGON magazin 185-ös (2023/5-ös) lapszámában jelent meg nyomtatásban.
 

Antonelli a MOME BA diplomaosztóján köszönti a végzős hallgatókat. Fotó: Lakos Máté, MOME

Ritka, hogy a kurátori (pláne designkurátori) szakma ilyen magas presztízsű szereplője forduljon meg nálunk, tekintve, hogy ez a terület a hazai felsőoktatásban is csak nemrég kapott némi figyelmet (a MOME Elméleti Intézete 2020-ban indította el Designkurátor specializációját). Antonelli viszont évtizedek óta űzi kitűnően a szakmát: a MOMA-ban rendezett kiállításai mellett 2019-ben ő volt a kurátora a XXII Triennale di Milano Broken Nature c. főkiállításának, és az ő nevéhez fűződik az az intézményrendszeri fordulópont is, amikor a MoMA a világon az elsők között emelt videójátékokat egy designgyűjteménybe. A karantén ideje alatt jó barátjával, Alice Rawsthorn designkritikussal elindították a Design Emergency Instagram-oldalt, ahol hétről hétre videóinterjúkat készítettek azokkal a tervezőkkel, kutatókkal és aktivistákkal, akik az ökológiai és társadalmi krízisek elhárításában vagy kezelésében fontos szerepet töltenek be. A koronavírus 3D rendere, az afrikai Nagy Zöld Fal projekt, vagy éppen Kína vidéki településeinek revitalizálása az „építészeti akupunktúra” gyakorlata által; ilyen és ehhez hasonló designpéldákat – vagy ahogyan ő nevezte, designtetteket (acts of design) – mutatott be Antonelli az interjúnkat megelőző budapesti előadásán. 

 

Munkája során rendszeresen a design fogalmi határait feszegeti. Honnan ered ez a szemléletmód?

Az egyetemről, a Politecnico di Milano építész képzéséről, ahol nagyon különböző szemléletmódokkal találkoztam. Akkoriban furcsa idők jártak, tizenötezren jártunk az építészeti szakra, és szinte semmiféle gyakorlati képzést nem kaptunk, csak elméletit. Voltak keményvonalas építészetet valló oktatóim, de kitűnő designerek is, például Achille Castiglioni vagy Marco Zanuso. A háború utáni olasz tervezők legnagyobbjai szinte kivétel nélkül építészek voltak, így mindenki építésznek jelentkezett, és aztán lett belőlük formatervező vagy divattervező. Az építészeti képzés volt az origója minden más designterületnek, így számomra hamar természetessé vált, hogy körülöttünk mindenre ugyanazok a tervezési folyamatok érvényesek, csak éppen más-más léptékben. Ezt a szemléletet hoztam magammal a MoMA-ba, ahol azt tapasztaltam, hogy az emberek a bútorokat és az építészetet külön kezelik.


Hogyan lehet ezt a kiterjesztett designszemléletet a múzeumi gyűjtési gyakorlatba integrálni? Meg lehet őrizni a „designtetteket”?

Habár egy Great Green Wall projekthez hasonló munkát nem tudunk szerzeményezni, a MoMA-ban töltött éveim alatt bevettük a gyűjteménybe például a @ jelet. A @ egy szimbólum, ennélfogva válik tárggyá. Egy másik példa a Boeing 747, amit gyűjteményeztem volna, de a mérete miatt erre nincs lehetőség, és egyébként is, én repülés közben szerettem volna megőrizni, így erről egyezséget kötöttünk volna egy légitársasággal. Hasonló a helyzet azokkal a videójátékokkal is, amelyeknél a szerzeményezés része az is, hogy kapcsolatot tartunk fenn a játékfejlesztő céggel. Vannak olyan designtettek, amelyeket gyűjthetünk, és vannak, amelyeket nem, de ez nem baj. Nem mindennek kell gyűjteményben lennie, a múzeum csupán egyetlen eleme a design közvetítését szolgáló rendszernek.
 

Broken Nature kiállítás a XXII Triennale di Milano-n. Fotó: Gianluca Di Ioia, Triennale Milano

A digitális design gyűjtését tartja az eddigi legnagyobb szakmai teljesítményének?

Talán a @ jel gyűjteményezésére vagyok a legbüszkébb. Volt vele kapcsolatban egy erős megérzésem, majd a kutatás során egyre csak jöttek a megerősítések. A @ jel eredete a középkorra vezethető vissza, és a digitális érában megkerülhetetlenné vált. A gyűjtés módja is forradalmi, hiszen ez közkincs, ennélfogva ez nem is egy valódi szerzeményezés, hiszen mindenkihez tartozik. Egy izgalmas meta-gyűjtés, amelynek megértésében nem kevés intellektuális kihívás rejlik.


Gyakran említi, hogy a design nem csupán esztétikus székekről és drága tárgyakról szól. Hogyan viszonyul a tárgyakhoz akkor, amikor kilép a kurátori szerepéből?

A férjemmel egy kis New York-i lakásban élünk, melynek mérete meglehetősen limitálja, hogy mennyi holmim lehet. A tárgyaimhoz általában erős emlékek és érzelmek kötnek. Milánóban ikonikus designtárgyak között nőttem fel. Egyik sem volt luxustermék, egyszerűen ezeket árulták a boltokban. Minden tárgyam nagyon kedves számomra. Van például egy Castiglioni-lámpám, de egy nagyon giccses, aranyozott vázám is, amit az édesapámtól kaptam, csak azért, „hogy legyen valami ízléstelen is az életemben”. Szeretem a színes dolgokat. Jó barátomtól, Hella Jongerius tervezőtől már több tárgyat is kaptam ajándékba, azokat is nagy becsben tartom.
 

Bambusz színház Kínában: „építészeti akupunktúra” a DnA (Xu Tiantian) munkásságában. Fotó: Ziling Wang

Az előadásán bemutatott designprojektek érzékenyen reagálnak korunk társadalmi és ökológiai kihívásaira. Milyen új tudásokra, képességekre van szüksége ma egy designernek?

Nincs szükségük új képességekre. Inkább az a probléma, hogy a designoktatás – legalábbis az USA-ban – nagyon sokba kerül, emiatt a hallgatók bizonyos szemléletmódokat figyelmen kívül hagynak, mert az nem feltétlenül fogja őket szolgálni a tanulmányaik után a munkahelyükön. Ez teljesen érthető, emberi reakció. Az USA-ban több ezer dollárt fizetnek a hallgatók évente. Bármikor, amikor kísérleti kurzusokat tervezünk, azt tapasztaljuk, hogy a hallgatóknak nincs rá igényük, mert ezek nem teszik piacképessé őket egy nagy design stúdióban. Ezt a hozzáállást nagyon problémásnak találom. Fontos lenne, hogy elmélettel és intellektuális kihívásokkal találkozzanak, még mielőtt eldöntenék, hogy mely képességeket szeretnék később a munkájukban kamatoztatni.


Az előadásban ismertetett designprojektek olykor kissé idealisztikusak. Kérdés, hogy a cégvezetőket, államigazgatási szervek élén állókat mennyire érik el vagy érdeklik ezek a kezdeményezések…

Nem gondolom, hogy az én előadásaimat hallgatnák. Sajnos sok ember nem találja ezeket az érintett problémákat sürgetőnek, nem prioritás számukra. Mit tudunk tenni ez ellen? Greta Thunberg vagy az Extinction Rebellion mind a maguk módján próbálkoznak. Én a városlakókhoz tudok szólni. Az alulról szervező kezdeményezésekben hiszek – abban, hogy az állampolgárok kérdőre vonják a politikusokat, vagy a cégeket, amelyek termékeket adnak el nekik. Mindannyian a saját területünkön tudunk kicsiben tevékenykedni, én is ezt teszem. Évekig jártam előadni a Világgazdasági Fórum eseményeire, ott több cégvezető is részt vett, és volt, hogy polgármesterekkel dolgoztunk együtt. Egyszer észre kell venniük a vezetőknek, hogy nem fordíthatnak hátat a problémáknak. A kanadai erdőtüzek füstbe borítják Chicagót és Philadelphiát, mindenhol rekordmelegeket mérnek. Sokan nem veszik figyelembe a tényeket. Hogyan tudnak segíteni a designerek ebben? Közöttük is vannak, akik az UNESCO-nál vagy az önkormányzatoknál dolgoznak. Bízom benne, hogy szépen lassan az emberek megértik a design kulcsszerepét.
 

Paola Antonelli Masterclass a MOME-n. Fotó: Lakos Máté, MOME

Mi az a szakmai kihívás, ami mostanában a legjobban foglalkoztatja?

A legtöbb ügy, ami mostanában foglalkoztat, alapvetően inkább geopolitikai, semmint designfókuszú, de mindig próbálom megtalálni a designnal való kapcsolatukat. Például a demokrácia vagy a nők jogai, tehát a méltányosság és a szabadság kérdései foglalkoztatnak. Az idei Velencei Biennálé például kifejezetten megérintett. A biennálé állítása, hogy az afrikai kontinens kultúrái és egyéb más kultúrák sokkal több ötletet fel tudnak sorakoztatni a jövő kihívásaival szemben, mint a jó öreg Európa vagy az USA. De ahelyett, hogy a biennálé nyugati országok ellen szólna és „anti” lenne, sokkal inkább szól valami mellett. Nem ellök, hanem húz valami felé, és ez nekem nagyon tetszik. Azon dolgozom, hogy az én munkásságomban is inkább ez a szemlélet legyen jellemző.


Az előadáson elhangzott, hogy elsősorban a szélesebb közönségnek rendez kiállításokat. Mitől lesz egy designkiállítás érthető és élvezhető egy nem szakmabeli számára?

Ez nem nehéz, az emberek okosak és ösztönösen megértik a designt. Csak sokan nem tudják, hogy a design mi mindenről szólhat, és emiatt azt sem, hogy el akarnak-e látogatni egy designkiállításra. De semmit nem kell máshogy csinálni miattuk. Amikor megtalálod a legnagyobb közös nevezőt a különböző célcsoportok között, abból születnek a legjobb kiállítások.

Dolgozni azon, hogy közérthető maradj, anélkül, hogy a mondanivaló eleganciája és komplexitása sérülne – ez a legszebb kihívás, egy valódi designfeladat.








Az OCTOGON magazin 185-ös (2023/5-ös) lapszámában sok egyéb mellett a Napur Architect tervezte Nemzeti Atlétikai Központról, a mindszentkállai borbárról (SAGRA Architects), az Európa Kulturális Főváros építészetéről (Veszprém–Balaton2023) és a DÉR-építőművész által jegyzett Gellért-hegyi villaövezetről is olvashattok.




Magazinunkra itt lehet online előfizetni.






 



Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Interjú az L²-vel | STANC pályázat

Interjú az L²-vel | STANC pályázat

„Nem tudsz nem trendkövető lenni, mert akkor lemaradsz”

Művészeti szervezetek építésze | Szántó András – 1. rész

Művészeti szervezetek építésze | Szántó András – 1. rész

Budapestről New York magaslataira

Hirdetés