Hirdetés

Interjú Kas Oosterhuis-szal

Kas Oosterhuis-szal Bojár Iván András beszélgetett.

Hirdetés

Az idő mind több és több érvet sorakoztat föl Kas Oosterhuis kézzelfogható jövőképet sugalló építészete mellé. A non-standard építészet általa, és társa, Lénárd Ilona által megalkotott elemei immár nem a szakmai diskurzus virtuális illusztrációi, de valóságos, több helyütt megtalálható, bejárható és megérthető építészeti példái.
Peter Eiseman Santiago de Compostellában, Massimigliano Fuksas Milánóban, de jó néhányan mások is Európa szerte a holnap tér- és tömegalakítási metodikájával emel új épületeket manapság. E sorban kiemelkedően ott találni Kas Oosterhuist, illetve az ONL irodát is, akik szintén eltávolodva a virtuáliáktól, a pár hónapja Utrecht mellett átadott Cockpit (Pilótafülke) épületükkel a valóságban is a computeres tervezésen alapuló szabad geometriájú cyber építészet világát gyarapítják.

Milyen munkákon dolgozik pillanatnyilag? 
Épp most fejeztük be a Cockpit (Pilótafülke) és az Acoustic Barrier (Akusztikus Határ/Átjáró)épületét Utrechtben, Hollandiában. Az épület 6400 m2-nyi garázst és bemutatótermet foglal magába a Rolls Royce, a Bentley, a Lamborghini és a Maserati számára. A designt nagyon jól fogadták és jelenleg ennek a projektnek a hasznos „melléktermékét” élvezzuk, hiszen nemrég felkérést kaptunk egy projektfejlesztőtől Abu Dhabi-ban, hogy tervezzünk számára egy komplexumot, amely méreteiben százszor akkora, mint a „Pilótafülke”. Egy másik projekt, amin jelenleg dogozunk, a Közel-Keleten egy ötcsillagos szálloda, a Flyotel Dubai, emellett pedig számos esetben kértek fel bennünket, hogy nyújtsunk be ajánlatot, többek között a Modern Művészetek Arab Múzeuma épületére, Dohában. A „Pilótafülke” mellett most kezdtük el egy BMW-bemutatóterem építését. A projektet az Ekris Headlights (Ekris fényszóró) névvel láttuk el, mivel tanulmányoztuk az új BMW testébe ágyazott fényszórók formáit. Úgy tűnik, hogy a gépkocsi designnal kapcsolatos stílus jól összhangba hozható a saját Non Standard Építészeti gyakorlatunkkal. Most januárban fogtunk hozzá egy lakásépítési projekthez, amely többek között speciális 3 dimenziós homlokzati tervet is tartalmaz, amelyet Ilona tervezett ösztönös, egyedi vázlatok alapján. Itt új technikát alkalmaztunk a homlokzati panelekre, amelyeket egy marógép [CNC] hoz létre a szó szoros értelmében több száz különböző formában, és ezek összességében alkotják a teljes vázlatot. És nem utolsósorban számos felkérést kapunk közterületi művészeti projektek megtervezésére is. Jelenleg Breda városában dolgozunk egy fényszobron. Emellett Delftben, az Építészeti Karon gyakorlati professzor vagyok. 

A különféle kultúrákból érkező megbízók hogyan közelítenek, és miként reagálnak az Ön tervezői gondolatvilágához? 
Minden megrendelő egyedi okokkal rendelkezik, hogy miért is hozzánk fordult. De mégis van egy minta, egy motívum mindezek mögött. A megrendelőknek van egy olyan csoportja, akik közvetlenül kerestek meg bennünket, mivel ismerték és elismerték a munkánkat. Tudtak a művészetet és építészetet egyesítő gyakorlatunkról és ők maguk is rendelkeznek művészeti hátérrel. 

A megrendelők egy teljesen más csoportja a gépkocsik világából jön. Nem feltétlenül tudnak sokat a projektjeinkről, de az általunk kifejlesztett technikák, amelyeket a File to Factory folyamat során alkalmazunk, lenyűgözik őket és szeretik azt a gépkocsi stílust, amely az új CNC gyártási technikáknak köszönhető. Nem érdekli őket a Non Standard Építészet elmélete, de szeretik a végterméket. A kliensek egy másik csoportja, szintén egy teljesen különböző. Lakásépítés ügyében fordul hozzánk azért, mert a designunk környezetbarát érzést sugároz, és ezek közül egy jó párnak nyilvánvaló ökológiai előnyei is vannak, mint például a “Dike” (töltés) lakásépítési projektünk, ahol is egy töltés meleg stabilitást adó testébe ágyaztuk bele az otthonokat. Lektorálásra is számtalan felkérést kapunk világszerte, és ennek következményeként rangos kiállításokra is meghívnak, mint például a Velencei Biennálé vagy a Pompidou Központban tartott Non Standard Építészeti kiállítás. Úgy tűnik, hogy a klienseink épp olyan különbözőek, mint az általunk használt módszerek. Egyesek látnoki képességű üzletemberek, vagy érzékeny művészeti tanácsadók, mások tudományos karrierjükön dolgoznak, megint mások pedig egy jobb és szebb világért harcolnak. 

A computer segítségével gyakorolható szabad geometriájú tér- és tömegalakítás miféle távlatokat kínál az építészet számára? 
Alapvetően a világra a Non Standard Építészet szemszögéből akartunk és akarunk tekinteni. Ez azt jelenti, hogy a kivételt tesszük meg szabálynak. Másképp fogalmazva, kiiktattuk az esztétikát, mint mellékterméket az ipari tömegtermelésből. Ehelyett egy új esztétikát alkotunk meg, amelynek alapelve a tömeges egyedi igényre szabás. Legutóbbi projektjeinkben nincs egyetlen (!) épületdarab sem, amely egyforma lenne. Minden elem egyedi, CNC-vel gyártott, és az újító szellemű “File to factory” folyamatot alkalmaztuk, amely közvetlenül összekapcsolja a pareméteres 3 dimenziós modelleket a gépekkel. A Non Standard Építészet nagy kihívása az, hogy új utakat nyit egy új építészeti nyelv számára, amely már nem az ismétlésre épül. De ragaszkodnom kell a design és a folyamat egységességéhez. Az új információs művészek/építészek meg kell, hogy értsék az új minta alapelvét, másként ők és klienseik a kivételek végtelen sorozatának zsákutcájában fognak vesztegelni. A nemrégiben kivitelezett projektjeinkre alapozva, mint például a “WEB”, a “Cockpit”, az “Acoustic Barrier” és a “TT emlékmü”, azt valljuk, hogy igazi Nem Hagyományos Építészetet tudunk produkálni kis vagy normál költségvetésekből is. 

Hat évvel ezelőtt az intuíciót és a váratlant nevezte meg, mint a munkáját meghatározó két legfontosabb elemet. Akkor azt mondta, minden nap arra törekszik, hogy meglepje önmagát. Ezt sikerült elérnie? 
Több mint 10 évvel ezelőtt ugrottunk bele a Non Standard Építészet világába. Már nem tudtuk tovább elképzelni a designt egyszerű grafikonokon, csak a fejünkben. Kiugrottunk a sémák világából. Az Ilona által megálmodott intuitív vázlatok, illetve az általam használt 3 dimenziós modellezés pontosan a véletlent idézi elő. Már nem volt lehetséges többé, hogy a design 3 dimenziós modelljét először a fejünkben alkossuk meg, még azelőtt, hogy magunk előtt láttuk volna. Hat év telt el az utolsó OCTOGON-interjúnk óta, és azóta megtanultuk, hogyan legyünk úrrá a kontrollálhatatlan intuíción és a váratlanon. Ezek még mindig jelen vannak a munkánkban, de új technikákat fejlesztettünk ki arra, hogyan hozzuk összhangba a komplexitást a gyártási folyamattal. Most már teljes biztonsággal kezeljük az összetett felületeket, mivel tudjuk, hogyan használjuk ezeket hatékonyan. Sőt mi több, az utóbbi években számos kísérletet folytattunk játékfejlesztő szoftverekkel, és ezeket a designokat a valóságos időben alkalmazzuk. Részecskékkel és a részecskék közötti kölcsönhatásokkal tervezünk. 

A Delfti Műszaki Egyetem Építészeti karán általam vezetett “Hyperbody Research Group”-ban (Hipertest Kutató Csoport) és a különböző művészeti kiállításokon olyan szerkezeteket építünk, amelyek a valóságos időben működnek. Már teljesen más szemmel nézünk a szerkezetekre, épületekre: a különböző komponensek közötti kapcsolatokat építjük meg az ONL [Oosterhuis_Lénárd] gyakorlatával, paraméteres szoftvereket használva, ahelyett, hogy elkülönített 3 dimenziós tárgyakat használnánk. A Pompidou Központban rendezett Non Standard Építészet kiállításon szerepelt MUSCLE c. anyagunk is ezeket a kapcsolatokat mutatja be a valóságos időben. Folyamatok zajlanak itt, az input-output egységeket pedig, a felhasználók tudják működtetni. Az építészet tulajdonképpen a felhasználók által játszandó játékká alakult át. Itt az „kiszámíthatatlannal” és a „bizonytalannal” egy teljesen új formában dolgozunk. Számos meglehetősen ostoba ügynök viselkedése vagy éppen egy madárraj megteremti az egységet az elemek között, de nem a teljes alakzatot még. Lehetetlen előre jelezni, előre meghatározni, hogy egy adott pillanatban milyen lesz egy interaktív építmény formája. Természetesen nem lehetetlen, hogy egy bizonyos, előre is meghatározható állapotba hozzuk az építményt, de akkor tulajdonképpen magát a folyamatot ítéljük halálra. Pontosan úgy, mint a kvantum-elméletben, amikor megfigyeled a részecske hullámrendszerét, mint egy specifikus részecskét, és ha nem vagy már képes hullámként megfigyelni, akkor a folyamatnak vége szakad. 

Milyen olyan fejlődést érzékel a digitális technológiában, amely jelentős változást, új távlatot, irányt ígér ma az építészet számára? 
Az elmúlt 15 évben két nagy paradigma eltolódást figyeltünk meg. Az első eltolódás az ismétlődésen alapuló ipari építészet irányából fedezhető fel a Non Standard Építészet irányába. Ez a számítógépek elterjedésének volt köszönhető. Természetesen az összetett méréseket korábban kézzel készítették, főleg vidéken, ahol mindezt a saját kezükkel végezték. De ezekre az építményekre sosem úgy tekintettek, mint igazi geometriára. 
A 2000 ével ezelőtti Euklidészi geometria és a 300 évvel ezelőtti Newton-i geometria a jelenlegi építészet alapjának 99%-át adja. Azonban 10-20 évvel ezelőtt a Non Standard Geometria végre szakított a variációkra alapozott építés automatizmusával, amely a Platon-i és Newton-i logikát alkalmazta, s mindeközben az új szoftver lehetővé tette, hogy a Boole algebra műveleteit használjuk: komplex mennyiségeket vonjunk ki egymásból, illetve a loft technikát és komplex felületeket használjunk. A tervezési folyamatban a számítógép bevonása tulajdonképpen a Non Standard Építészethez vezető utat kövezte ki. És 6 évvel ezelőtt az ONL egy teljesen egyedi és új metódust alakított ki, s készen állunk egy újabb eltolódásra, mégpedig a Programozható Építészet és az Interaktív Építészet irányába. Az épületekre már, mint futó folyamatokra tekintünk. A szó szoros értelmében a környezetünkre is másképpen tekintünk, új felfogással és elkötelezettséggel. Új a nézőpontunk és a világra úgy tekintünk, mint milliárdnyi egymással kapcsolatban lévő komplex és alkalmazkodó rendszerek sokaságára. Új eszközöket fedezünk fel, hogy a valóságos időben lezajló interakciókkal foglalkozni tudjunk, s ahelyett, hogy halott tárgyak készítői lennénk, a viselkedés programozóivá váltunk mára.

Létezik-e átjárás a kortárs építészet és a kortárs művészet között? Lehet-e arról beszélni, hogy ezek a művészeti területek egymást fejlesztő párbeszédben lennének? Ha igen, akkor milyen példák vannak? 
Igen, van. Véleményem szerint minden mai építészeti újítás a művészetekből származik. De azt is vallom, hogy minden művészeti újítás a technológiából származik. De hogy ezt még tetézzük: minden technológiai újítás a természeti fizikából származik. Egy pár példán keresztül elmagyarázom. 

1920 körül Einstein, Bohr és Heisenberg kifejlesztette a kvantumelméletet. A kvantumelmélet az atomnál kisebb részecskék viselkedését írja le. A kvantumelmélet nélkül az olyan elektro-mechanikai berendezések megalkotása, mint a rádió, a televízió, a számítógép, vagy a mobil telefonok, soha nem jöhetett volna létre. Ez az első lépés az elmélettől a technológiáig. És ez a lépés húsz-harminc évbe tellett. A televízió, a videó és a számítógépek létezése nélkül nem jöhettek volna létre olyan művészeti formák sem, mint a performance-ok, az installációk, vagy éppen a cyber művészet. Az új technológiákat a művészet átalakítására használták, hogy festmények készítése helyett egy, a valóságos időben kibontakozó dolog legyen a művészet. Ez a 60-as és 70-es években, történt meg, és újabb húsz-harminc évbe tellett. És most, húsz-harminc évvel később, az építészet készen áll arra, hogy a viselkedésre úgy tekintsen, mint komoly, hatékony, meggyőző és gazdaságilag kifizetődő dologra. Számomra mégis van egy nyitott kérdés, mégpedig az, hogy létezik-e az építészet irányából a művészetek irányába, a művészetek irányából a technika irányába és a technológia irányából az elmélet irányába egyfajta visszacsatolási hurok. Képes lenne-e egy építész egy cikk megírására a Scientific American c. magazin számára? Vagy képes lenne egy művész, hogy a tudósokat új technológiák létrehozására inspirálja? Az innovációs ipart tulajdonképpen az általa előállított termékek fejlődési sikerének kell hajtania. A személyi számítógépek és mobil telefonok hihetetlen sikere egyértelműen befolyásolta egy sor ehhez kapcsolódó termék kifejlesztését, de nem ilyen mértékben a technológiai újításokat. Ezek a színtiszta nem-alkalmazott elméletekből fognak kifejlődni. 

Korábban olyan biomorf épületet is tervezett, amely, talán valamiféle hidraulikák révén, az izmokhoz hasonlóan folyamatosan reagált a külső környezet változásaira, és ennek megfelelően változtatta az alakját. A biotechnológia forradalma, amelyről, mint a digitális technológia forradalmát követő új életmódbeli és filozófiai forradalomról beszélnek, milyen módon gyakorol hatást az építészetre? 
Jómagam elutasítom azt a felfogást, hogy az ONL biomorf épületeket tervezett. Azzal egyetértek, hogy egyes esetekben hasonlatosságot mutatnak olyan alakzatokhoz, amelyeket a természet fejlődéstörténetéből ismerünk, de sohasem ezen az úton indulunk el. Sohasem szándékozunk felületesen lemásolni a biológiai fajok megjelenési formáit. Inkább új fajokat próbálunk megalkotni, amelyek összetettségüknek és komplex viselkedésüknek köszönhetően végül is pont azokkal az élő dolgokhoz válhatnak hasonlatossá, amikről már eddig is tudtunk. Amennyire tőlünk telik, mindig is az általunk megalkotott design génjére akarunk eljutni. 1995-ben Bécsben, Budapesten és Rotterdamban párhuzamosan szerveztünk meg egy nemzetközi workshop-ot, Az építészet génje címmel. A biotechnológia közvetlenül nem gyakorolt hatást a munkánkra. Sokkal inkább úgy látom: az új technológiák tették lehetővé az ipari izmok feltalálását, amelyek gyártását a Festo cég végzi. Ez az a cég, amely az indítószerkezetek nagy beszállítója a feldolgozóipar számára. Az interaktív installációk során alkalmazott izmok használata a bennünk rejlő művészt tükrözi. A Festo izmokat nem ilyen használatra alakították ki. Az izmok indítószerkezetként való használata egy fontos fejlődéstani lépés volt az ipari izmok elterjedésében. Nagyon nagy boldogsággal tölt el minket, hogy hozzá tudtunk járulni ehhez a fejlődéstörténeti folyamathoz. És ettől a pillanattól kezdve megnőtt bennünk a vágy, hogy a művészeti installációkból merített tudásunk és tapasztalatunk alapján a viselkedési építészet új fajait alkossuk meg. Meg merem kockáztatni, hogy 5 éven belül fogunk olyan épületet építeni, amelyben az egyes épületelemek a valóságos időben indítószerkezetként fognak funkcionálni. És azt is, hogy ez az épület nagy valószínűséggel a Közel-Keleten lesz.

Történetileg visszapillantva, hogyan látja, ennek az Ön által képviselt tervezői gondolkodásnak hol vannak a gyökerei? Kik tekinthetők az őseinek, és miért? 
Meglep módon az én gyökereim a 20-as évek holland De Stijl mozgalmában találhatóak. Meggyőző utat találtak új univerzális matematikai elméletekhez, amelyek a világegyetem teljesen újfajta felfogásával foglalkoztak. Múlt héten beszélgettem Ayssar Arida-val, a Kvantum Város c. könyv szerzőjével, és ugyanezt a példát említettem neki is. 

A művész Theo van Doesburg és a bútorkészítő Rietveld a térre, mint a világegyetem variálható sűrűségére tekintettek. A tér alatt a tér-idő kontínuumot értették, ahol a megépített szerkezet, szék vagy épület olyan volt, mint egy helyileg megnövelt sűrűség abban a tér-idő kontínuumban. Még ma sem tudnám ezt ennél jobban megfogalmazni. De ma már új eszközök, új gyártási technológiák állnak a rendelkezésünkre a bútorkészítéshez és épülettervezéshez, és ezért a proktjeink is különböznek. De ugyanazzal az elragadtatással fordulnak a természeti fizika, a matematika és a számítógépesítés felé. Az egyik legelső munkám egy 1988-as kiállítás megtervezése volt, mégpedig Theo van Doesburg munkásságáról a rotterdami Boymans van Beuningen Múzeumban. Egy pár további hősöm: a 30-as évek konstruktivista építészetéből Ivan Leonidov a Magnitogorsk-i terveiért és a Könyvtárért, az 50-es ő évekből a művész Constant az Új Babilon c. proktjéért, a 60-as évekből a cyber művész Nicolas Schöffer a La Ville Cybernétique (A kibernetikus város) c. könyvéért, és a Kibernetikus Tornyokért, amelynek kicsinyített mását a szülő városában, Kalocsán meg is építettek. A 70-es évekből a művész Frank Stella, azért, mert a festményeket 3 dimenziós térben jelenítette meg és végül az olasz építészeket felvonultató Superstudio kiváló könyvéért, a Kilenc Városért. 

Mit lehet tenni olyan megbízó esetében, aki nagyon határozott, eltökélt ugyan a tervező személyében, de abban is, hogy milyennek akarja látni a majdani házat?
Mi mást kívánhatunk egy megrendelőtől? Köztudott, hogy csak akkor lehet jó épületet építeni, ha jó a megrendelő is. Ez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy a tervező és a megrendelő mindenben egyetért. De egy erős elképzelésekkel rendelkező megrendelő tiszteletben fogja tartani az ugyanolyan erős elképzelésekkel rendelkező tervezőt is. Egymás tiszteletben tartása nem azt jelenti, hogy hagyjuk a másikat bármit csinálni. Ez számomra éppenséggel azt jelenti, hogy meg kell találni és el kell fogadni egy utat az egymással való kommunikálásra, és próbálni nem beleavatkozni a másik résztvevő saját területébe. Ha a megrendelő jó üzletember, tisztelni fogom érte, ha a tervezőnek határozott elképzelései vannak a formákkal és az eljárásokkal kapcsolatban, a megrendelő tiszteletben fogja tartani őt, és hagyja, hogy a tervező döntse el, mi a jó forma és mi a megvalósítás legmegfelelőbb módja. De mindkettőjüknek megvan a maga véleménye a saját és a másik stratégiájával kapcsolatban. Az üzletembernek feltétlenül el kell mondani az építész számára, hogy szereti-e a kialakított formát vagy sem. De nem szabad beleavatkoznia a részletekbe, ahol végül is a formákkal és alakzatokkal kapcsolatos döntéseket a szakértő hozza meg. Az együttműködői tervezői folyamatban minden résztvevőnek meg kell adni az engedélyt, hogy a saját szakértői területén meghozza a maga döntéseit. Csak ha ilyen módon dolgoznak a szakértők együtt, akkor lesznek képesek olyan alkotási folyamatra, amelybe bele tudják vinni tudásuk és tapasztalatuk legjavát. 

Most, az Utrechthez közel megépült „Cockpit” után is mint valami kísérleti építészetről beszélhetünk, ahogyan hat éve, vagy valami megváltozott?
Az általunk kivitelezett munkák egyike sem kísérleti jellegű. A tervezési folyamat megkezdése előtt még nem tudjuk, hogy az hol és hogyan fog befejeződni. De ez a legtöbb tervező esetében így van. Összességében ez egy kreatív folyamat, amely tele van meglepetésekkel. Ami az ONL-t különlegessé teszi, az hogy mi nagyobb kockázatot vállalunk. Mint például amikor a 2000-es Velencei Biennáléra kaptunk meghívást, olyan interaktív installációt ajánlottunk, amelyhez játék szoftvert használtunk. Soha nem dolgoztunk ezzel korábban, soha nem építettünk még ilyen viselkedésmintára alapuló installációt. Három munkatársat hívtunk meg a csapatba [Richard Porcher - Franciaország, Andre Houdart - Belgium és Nathan Lavertue – Amerikai Egyesült Államok] és mindegyiküknek azt a feladatot adtuk, hogy a Trans-ports installáció három darabjának egyikét megcsinálják. Együtt dolgoztunk az érzékelő és érintkező felület szakértő Bert Bongers-szel, aki már korábban is dolgozott velünk a valóságos időben működő Saltwaterpavilion kivitelezésekor. Egyikünk sem rendelkezett tapasztalatokkal az interaktivitást illetően és mégis siker koronázta ezt a projektet. Majdnem teljesen tökéletesen működött. Az elméletet sikeresen teszteltük, és azóta tovább is fejlesztettük a Trans-Ports koncepcióját. Ugyanez mondható el a “Cockpit” és az “Acoustic Barrier” esetében. Soha nem csináltunk ilyet korábban, és semmi esetre nem ilyen mértékben. Pár évvel ezelőtt ugyan kifejlesztettük a Web of North-Holland ötletét, de most az egész folyamat a kezdetektől egy paraméteres modellre volt alapozva, és vázlatok rajzolása helyett beprogramoztuk az építmények minden csomópontjának viselkedését, és a megfelelő adatokat táblázatok formájában a gyártó gépek felé kommunikáltuk. A projektet nem a hagyományos úton valósítottuk meg, hanem egy fejlesztés eredményeként jött létre és fix áron ajánlottuk fel. Nagyon szoros együttműködésben dolgoztunk együtt az acélgyáros Henk Meijers-szel (Meijers Staalbouw). Csak úgy, mint ahogy azok az autista tudósok, akik közvetlenül férnek hozzá az agyuk legbelső központi adatbázisához, mi is összekapcsoltuk a programokat saját Autolisp gyakorlatukkal, hogy kialakítsuk a sikeres gép-gép kommunikációt. Átvállaljuk a felelős vállalkozó kockázatát, így ebben a formában nem úgy tekintünk erre, mint kísérleti dologra, hanem inkább, mint vállalkozásra. Nem problémákat kreálunk, amiket másoknak kell megoldani [mint ahogy azt sok más építész teszi], hanem komplex működő termékeket tervezünk és építünk. 

Mit gondol, a kötött kánonnal rendelkező, hagyományos tektonikus rendszerek kora véget ért?
Az ONL tervezéssel és építéssel kapcsolatos megközelítése, mind művészeti és építészeti projektjeiben, nem lesz főáram az elkövetkező években. De lépésről lépésre fel fogja váltani a régi rendszert. Ez a munkafolyamat evolúciója. A régi rendszer a katalógusokban felvonultatott, jól elhatárolható és megrendelhető tömegtermelésben előállított termékek piacától függ. Amint a piac átalakul a tömegesen előállított egyedileg testre szabott projekt-specifikus komponensek just in time rendszerévé, ahol minden komponens egyedi és úgy rakhatók össze, mint egy 3 dimenziós puzzle, csak akkor fog a régi rendszer lassanként elhalni. A közeljövőben az új és a régi rendszer együtt fog létezni és versenyezni fognak egymással. Csak azt tehetjük, hogy a termékeket bevezetjük a piacra, és megfigyeljük, hogy a valóságos idő mit kezd velük. Magával ragadó megfigyelni, hogy tulajdonképpen az evolúció kellős közepén élünk. És tudatában vagyok annak, hogy meg van a hatalmunk, hogy kismértékben megváltoztassuk az evolúció pályáját.

Ön többnyire a tájba kvázi idegen testként megjelenő monolit tömegeket helyez. Olyan épületeket, amelyeknek mintha csak önmagukhoz lenne közük, a környezethez legfeljebb idegenséggel, elutasítással viszonyulnak. Elképzelhetőnek tartja, hogy történelmi stílus-környezetbe tervezzen? Hogy az ön cyber építészete valamilyen városi környezethez kapcsolódjon?
Korábbi írásaimban a 2001 Űrodüsszea fekete monolitjának példáját említettem, amely az űrből jön és a Föld felszínén landol és tökéletesen ábrázolja az általunk tervezett design környezeti szerepét. A mi designunk a súlytalan térben lett megtervezve, ahol nincs gravitáció, így könnyedén játszhatunk a tömeggel, akár szabadon csavarhatjuk és elforgathatjuk. Időközben pedig információt gyűjtünk súlytalan testünk jövőbeni becsapódási helyéről. Ezt úgy lehet elképzelni, mint egy kétirányú kommunikációt a landolási hely és az űrhajó között. 

Az űrhajó-design jeleket küldd vissza a Földre és a Föld felkészül az idegen test fogadására. A Föld és az űrhajó mindenről tájékoztatja egymást a jövőbeni sikeres fogadás érdekében. Csak akkor, amikor az lebegő-design landol, akkor fogja a gravitáció kifejteni igazi erejét a designon. A várostervezők úgy gondolták, hogy az épületek, mint növények nőnek ki a földből, a helyi élelmet használva a növekedésükhöz. Semmilyen meggyőződés nem lehetne ennél kevésbé igaz. Az épületek ugyanis máshonnan jönnek. Az ötleteket és anyagokat távoli helyekről szállítják ide, hogy a helyszínen kerüljenek összeszerelésre. Azt vettem észre, hogy sok városi tervezőben xenofóbiás félelem alakult ki az idegen testekkel kapcsolatban. De nekem teljesen más érzésem van. Nézd csak meg, mi történt, miután a fekete monolit a filmben földet ért. A majmok tanakodni kezdtek, mi is lehet ez és még inkább, hogy a sarkai miért olyan egyenesek és élesek. Soha nem tapasztaltak azelőtt semmi ehhez foghatót. Magasabb szintű intelligenciát kellett alkalmazniuk, hogy kezelni tudják a helyzetet, egyfajta kvantum ugrást megtenni egy teljesen újfajta tudatosságba. Azt gondolom, hogy az általunk megalkotott designok pontosan ezt tudnák bevezetni a történelem rendszerébe. Ennek bizonyítéka az ikon jellegű épületek kivitelezése régi városi területeken, mint például a Gehry féle Guggenheim Múzeum Bilbaoban. Mindazonáltal ebben a folyamatban a mi designunknál jóval hagyományosabb felfogás is megtalálható. Minden xenofóbiában szenvedő teoretikus, az idegeneket hozzánk hasonlatosnak szereti elképzelni, és problémát jelent számukra, hogy a társadalmat, mint komplex szerveződést fogadják el. Hiszen az folyamatosan változik, a külső térből a védett környezetébe érkező anyagokból és információkból táplálkozik. Természetesen az újonnan érkező test befogadása csak akkor lehet sikeres, ha mindkét fél megfelelően tájékoztatja önmagát és a másik felet. Épületeink nem fordítanak hátat környezetüknek, annál inkább lágyan landolnak az óvatosan előkészített fészekbe. Kétirányú információ halmazuk gondosan egymásba lesz ezután fűzve és fizikai megjelenésük egyenlő mértékben és óvatosan fog összefonódni.

A modern építészet Mies óta szeret hivatkozni a gyakorlatiasságra és az ornamentikával együtt lerázza magáról az esztétizálás kérdéseit. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a digitális technológia formai értelemben is egy sor új jelenséggel állt elő. Ezeknek óhatatlanul vannak szépészeti, esztétikai vonatkozásai is. Van-e a szabad geometriájú építészetnek, vagy akár az Ön építészetének esztétikája, és az milyen pilléreken nyugszik?
A modernista építészet és különösen Mies van der Rohe, a Stijl mozgalom esztétikáját választotta, hogy kialakítsa a modernista birodalmat. Mies-t nem érdekelte a tér-idő kontínuum változtatható sűrűsége, mint például Theo van Doesburgot, de tudatában volt annak, hogy ez a nyelvezet megfelelő arra, hogy olcsóbban építsenek és hogy ez mindenféle díszítést nélkülöz. És ez a meztelen spártai építészeti nyelv beszélő viszonyban volt az acél-és betonelemek tömeges gyártásának alapelvével. 
A digitális technológia, a Non Standard Építészet, a File to Factory [F2F] és a számítógépes számvezérlés [CNC] tömeges testre szabási alapelvei természetesen kapcsolódnak egymáshoz. A duplán csavart felületek, a szappanbuborék alapelvek Non Standard Építészeti nyelvezete, amelyet 3 dimenziós modellek használata helyett algoritmusokkal dolgozik, az új Non Standard Építészet komplex világnézetéből és a saját logikájából ered. Még ha a digitális, a Non Standard Építészeti, illetve a tömeges testre szabási technológiák használata elméletben elképzelhető is lenne, a valóságban mégis teljesen irracionális lenne ezeket egy egyszerű doboz megalkotásához használni. A hagyományos technológiákat érdemesebb ilyenkor használni. Ez olyan, mintha a térben elhelyezkedő két fix pont leírására tömeg algoritmusokat használnánk. Ennek esztétikája a rendszeren belüli alulról felfelé irányuló folyamatból származik, de a komplex felületek stylingja felülről lefelé irányuló beavatkozásnak tekinthető, amely az épület külsejéből érkezik. Szenvedélyesen próbálom megalkotni az egyensúlyt a design ezen két aspektusa között. Éppen ez az, amiért, amellett, hogy a Non Standard Építészetet gyakorlatban alkalmazom, nagyon érdekel a gépkocsi styling. A szépség belülről fakad, és ezzel egy időben kívülről is rávetítődik a tárgyra. Ez teljesen összevág azon elméletünkkel, hogy az épületek komplex alkalmazkodó rendszerek, amelyek kommunikálnak külső és belső környezetükkel. Az épületek határfelületet képeznek a külső városi és a klimatikus feltételek, valamint a használóik között.

Mennyire vált dinamikussá az építészet a digitális technológia elterjedésével, és hogy tapasztalja, ez a dinamizálódás mennyire tudatosul a befogadókban: a megbízókban, az épületek használóiban? 
Amint egy épület elkészül végleges formájában, már csak egy dolog számít: hogyan érzékeljük a formákat, ha az épületen belül vagy körül mozgunk? Az Acoustic Barrier designja a 120 km/órás sebességgel itt elhaladó autó szemszögéből épült. A vezető érzékelése 40 másodpercig tart. Ebben a 40 másodpercben az ONL a vezető számára a lassú átalakulás élményét kívánja szolgálni és azt, hogy jól érezze magát. Nem zavarva a megfigyelő szemét, sokkal inkább egyfajta látható fényüzenetet közvetítve feléje. Megtapasztalni a fényt. A megtapasztalás dinamikus, de nem vad és egzotikus, inkább egy sima 1.5 km-re megnyújtott érzés. Volt egy félreértés a Non Standard Építészettel kapcsolatban, miszerint épületei vadak és nyugtalanok. Ha nem jól kezeljük őket, akár így is lehet, de a Non Standard Építészet jobban kedveli a csendes izgalom érzetét kelteni. Nem vagyunk őrült expersszionisták, nem ordítunk hangosan, a közönségnek inkább a lassú szépség érzetét ajánljuk, megtalálva az utat az emberek szívéhez, hogy jobban érezzék magukat, mint ahogy mi magunk is jobban érezzük magunkat tőle. Ahhoz, hogy ezt a célt elérhessük, digitális alapon kell dolgoznunk és projekt-specifikus gyakorlatokat és programokat kell kialakítanunk, hogy a több ezer komponenst el tudjuk rendezni. Az Építészet Megvadul, mint amiről az egyik könyvem címe is árulkodik, de a Non Standard Építészet nem feltétlenül néz is ki vadnak. Határozott célunk, hogy természetes szépségeket hozzunk létre. A most következő paradigma eltolódás a Programozható és Interaktív Építészet irányába véleményünk szerint hasonló célokkal bír. Nem azért tervezünk olyan épületeket, mint Muscle vagy a Trans-ports, hogy megzavarjuk az embereket, hanem, hogy inkább megmutassuk nekik a lassan változó körülmények természetes érzését. Az épület olyan lassan változik, mint az időjárás. Végső fokon ki is robbanhat, mint egy vihar, de ez inkább funkcionális jellegű, hogy a vihar utáni csendet még jobban élvezzük. De a Programozható Építészet kifejlesztésének van még egy nyomós indoka. Az épületekben alkalmazott indítószerkezetek által talán az épületek és hidak komponenseikkel még erősebbre és hatékonyabbra építhetők, mint a hagyományos építmények, amelyeknek a lehető legnagyobb erőknek kell ellenállniuk. Az alkalmazkodó építmények a valóságos időben reagálnak a szerkezeten uralkodó erőkre és megerősítik izmaikat, hogy csak helyben álljanak ellen az erőknek. A szerkezet többi részének nem kell ilyen keményen dolgoznia, és nem kell feszülten figyelnie. Pontosan ez jelentheti a hidak, felhőkarcolók, úszó repülőterek és ilyen nagy méretű építmények számára a gazdasági előnyösséget. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a színtiszta Non Standard Építészet kifejlesztésével és az ONL interaktív építményeivel kiszélesedett a megrendelők és használók által az építmények irányába kifejtett lehetséges tapasztalások és érzések sávszélessége.

Érzékel-e a hozzáállásban különbséget, mondjuk Hollandiában, az Egyesült Arab Emirátusban, vagy mondjuk Magyarországon?
A megrendelők s felhasználók épületeinkre való fogékonysága alapvetően nem különböző itt vagy ott. Nem oly régen a holland autópálya építészeti tanácsadója azt mondta nekem, hogy egyetlen olyan emberrel sem találkozott, aki nem szerette volna a “Cockpit” épületét. 
Ez nagyon jó hír, hiszen arról tanúskodik, hogy az általunk megalkotott designnak valóban van egyfajta természetes szépsége, amelyet a szakértők, megrendelők, felhasználók, sőt a járókelők is értékelnek. A Közel-Keleten is hasonló elismerést tapasztalunk, és remélhetőleg Magyarországon is. A különbség nem a vizuális elfogadásban rejlik, hanem ezen 3 ország gazdasági helyzetében. Az, hogy technológiailag mennyire fejlettek, meghatározza, hogy bíznak-e az új technológiában. A Közel-Keleten nincsenek gyárak, gyakorlatilag mindent importálniuk kell, amely kissé kétkedővé teszi őket, hogy fémből és üvegből építsenek Non Standard Építészeti alapelvek alapján. A Közel-Keleten, ahol az épületek 99%-a betonból készül, általunk alulfizetettnek tartott munkásokat alkalmazzák Pakisztánból, Indiából és a Fülöp-szigetekről. De megvan a tőkéjük, amely arra ösztönzi őket, hogy a pénzzel kapcsolatos döntéseiket sokkal gyorsabban hozzák meg, mint Hollandiában vagy Magyarországon. Ahol a döntéseket gyorsabban hozzák meg, az egyúttal érzelmi alapon meghozott döntéseket is jelent, amely pedig nekünk adja meg a lehetőséget, hogy határozottan ikonikus jellegű épületeket és imázsokat tervezzünk, amelyekkel az ember azonnal szerelembe esik. Úgy gondolom, hogy Magyarországnak megvan az esélye, hogy mindkét felfogásból a legjobbat hozza ki. Ha Közép-Európára, mint gazdasági egységre tekintünk, az gyorsabban növekszik, mint Hollandia, és egyúttal rendelkeznek a gyártáshoz szükséges feltételekkel. Ez minket nagyon bizakodóvá tesz a téren, hogy néhány projektet Magyarországon valósítsunk meg. 

Véletlen, hogy az Ön építészete és az autók világa időröl időre egymásra talál?
1999-ben írtam egy cikket az Archis magazin számára Vektoriális testek címmel. Az Amszterdami Autó Biennálén lefényképeztem a fényszórókat, a vonalvezetést, az erővonalak folytonosságát, belső technológiákat, formákat és a design érzelmi vetületét vizsgáltam meg. A cikket azzal a megfigyeléssel kezdtem, hogy az ember általában a megfelelő oldalú ajtónál száll be az autóba, sohasem szembe. Az ember belép a vektoriális testbe, egy testbe, ami vektorokkal rendelkezik. És pontosan erről szól a mi designunk is: testek vektorokkal. És magam is meglepődtem azon a megfigyelésen, hogy minden egyes designunk estében a megfelelő oldalon lévő bejáraton lépünk be. A Saltwaterpavilion-nál az ajtó a bőr egy kivágott darabjára emlékeztet, csak úgy, mint az ajtó az autó testében, amely a test felületén lévő minimális vágást fejezi ki és nem frontális behatolást. Annyi hasonlóság volt, hogy elkezdtük használni az Automotive Styling kifejezést a saját építményeinkre. De nem kerék nélküli autókat tervezünk, mint ahogy biomorf fajokat sem. Egyszerűen megtestesítjük a sebességet és a súrlódást a projektjeinkben, csak úgy, mint a gördülékenységet, az áramlást és a viselkedést. Egyes megrendelőink felfedezik, hogy építészetünk jól felel az autópálya mentén kialakult helyzetekre, ahol a sebesség és áramlás egy lehetséges design téma. Más megrendelők, pedig azt figyelik meg, hogy építészetünk jól megfelel olyan épületek építésére, amelyek egyfajta megjegyezhető tapasztalásként foghatók fel, és nem mint az építészet egy statikus darabja. Építészetünk akkor nagyon kifejező, amikor határozott ember-áramlásról [multi funkcionális épületek és bevásárlóközpontok], határozott autó-áramlásról [autópályák mentén vagy folyóparton] van szó, és ott, ahol a megrendelők ikonikus jellegű, a terepet meghatározó épületekben gondolkodnak. Olyan esetekben tehát, amikor a tapasztalás az elsétáló emberek, elhajtó autók vagy elúszó hajók szemszögéből dinamikus.

Önnél is jelen van az a sok építész esetében alapvető pszichikai motívum, hogy azért tervez, mert azt reméli, az épületei révén az időben meghosszabbítja („örökkévalóvá teszi”) a hatását a környezetére, az emberekre?
Teljesen tudatában vagyok annak, hogy az ONL tervezte épületek a felhasználók általi változtatásra vannak ítélve, és hogy végsősoron egyszer megsemmisítésre kerülnek. Ez eddig még nem történt meg egyetlen ONL épülettel sem, de egyes, az apám által tervezett épületekkel már igen, aki elismert modernista építész volt, és számos művészeti munkánkkal és installációnkkal is megtörtént már. Mégis, elfogadjuk építményeink ilyen átmeneti jellegű természetét. Addig tartanak, amíg tartanak. Nem az építész feladata eldönteni, meddig tartsanak. Az is lehet, hogy a nagyra becsült épületek több száz évig fent maradnak, még akkor is, ha kivitelezési módszereik nem is időtállóak, mint például az utrechti Rietveld ház esetében. A társadalom minden erejével küzd ezek fenntartása érdekében, és a szándék jó is. De néha nagyon értékes építészeti alkotások kerülnek lerombolásra, még azelőtt, hogy egyáltalán bizonyíthatták volna tartósságukat és azt, hogy érdemes őket megtartani. AWaterpavilion belseje, mind a NOX, mind a ONL szektor, teljesen megváltozott, holott világszerte mint nagyon értékes és áttörést hozó design volt számon tartva. 2002-ben a Floriade Virág Kiállításon a WEB of North Holland nyári pavilonját, egyéves időtartamának lejártával szétszerelték. Annyira szerencsések voltunk, hogy egy új életet ajánlhattunk ennek az installációnak, mint az iWEB, otthont adva a Protospace Laboratory-nak (Protoűr Laboratórium), interaktív design stúdiómnak a Delfti Műszaki Egyetemen, ahol is együttműködő designnal és a valóságos időben kivitelezett mérnöki, gépészeti folyamatokkal foglalkozunk. Ha olyan programozható interaktív szerkezetekről van szó, mint a Trans-Ports, az ilyen szerkezetek várható élettartama hasonló lehet a komplex geometriai Non Standard Építészeti szerkezetekéhez. Ez egy épület végül is, és az élettartamát illetően teljesen függ a tulajdonosaitól. Mégis, minden építészeti munka legfontosabb jelentése, hogyan követi az emberi agy egy részének parancsait. Ha képes generációkon keresztül az emberi agyban megtelepedni, akkor igazi értelme van az építészet elméletének és gyakorlatának fejlődésében. Nem mondhatom, hogy gyakorlatunknak ez a kifejezett célja, de mindeddig nagymértékben képesek voltunk jelen lenni más emberek agyában. Hogy pontosan lemérhető legyen az a jelenlét, csak meg kell számolnunk, hogy az internetet hányan kerestek rá a nevünkre. A nevemre a Google-ban 17.300-an kerestek rá, míg a Pritzker-díj nyertesére, Zaha Hadid-ra 370.000- en kerestek rá. Minél több találat, annál biztosabb, hogy a társadalom megőrzi a designt.

Mi a munkamódszerük Lénárd Ilonával? Hogyan dolgoznak közösen?
Ilonával mindketten igazgatói vagyunk az ONL-nek Rotterdamban. Néhány éve eldöntöttük, hogy egyesítjük gyakorlatunkat egy újfajta művészeti, építészeti és programozási gyakorlatban. A teljes egyesítés lényegében már 1989-ben megtörtént, de úgy gondoltuk, hogy a világ még nincs kész elfogadni azt a tényt, hogy a mi design gyakorlatunkban a művészet és az építészet egyenlő fontossággal szerepel. De a helyes döntést hoztuk meg, hiszen a formális egyesítés után mind a művészeti, mind az építészeti életből több megrendelőnk volt, mint azelőtt. Amikor egy évnyi alkotószabadságon voltunk a Theo van Doesburg által saját magának tervezett híres stúdióban [30 jelentkező közül lettünk kiválasztva] a Párizs melletti Meudonban, akkor döntöttük el, hogy egyesítjük erőinket. Azelőtt két különböző gyakorlattal dolgoztunk, Ilona saját munkáit állította ki szóló kiállításokon, én pedig szabadúszó designerként dolgoztam más építészekkel együtt, és néhány igen innovatív irodaépületet is megterveztem. Már a számítógépekkel való munka előtt is volt tapasztalatom az ipari előre gyártott termeléssel kapcsolatban. De Ilona volt az, aki 1985 körül megnyitotta az utat a számítógépekkel való intuitív munka felé, amikor is a Metawell sorozatot rakta össze, amelynek mindegyike intuitív komputer vázlatokon alapult. Igazi felismerés volt számomra, hogy lehetséges és elfogadott volt számítógépekkel dolgozni intuitív módon. Ez alapjaiban változtatta meg a világunkat. A 90-es évektől kezdve szoros együttműködésben dolgozunk olyan lakásépítési projektekkel, mint a Dazzle Paintings, a Hutten család magánháza, a Dancing Facades projekt és a Saltwaterpavilion. Az Ilonával való együttműködés során intuitív vázlataival javarészt ő adta meg a kezdő lökést, amelyeket nekem és a csapatunknak kellett 2 dimenziós [Dazzle Paintings] vagy 3 dimenziós [Saltwaterpavilion] alkalmazásokká átalakítanunk. Az intuitív és a váratlan nagyon fontos tényezővé vált a designunkban, és mindig nagyon erős koncepcióba volt foglalva, amelyeket néhány erőteljes szöveggel lehetne leírni. Én leginkább úgy viselkedtem, mint a látnok programozó, Ilona mint az intuitív színésznő. Ami igaz is, hisz Ilona Budapesten hivatásos színésznek tanult és színpadon is szerepelt 2 éven keresztül a budapesti Déryné Színházban. Később, mint szobrász diplomázott le a holland Willem de Kooning Academy-n. Ez az együttműködés állandó eleme szinte minden munkánknak. Most mindketten az egyesített ONL igazgatói vagyunk és magasan képzett munkatársakkal vettük körbe magunkat, akik 3 dimenziós modelleket, illetve interpretációkat készítenek, továbbá a programozást is, a mi irányelveink alapján. Folyamatosan új elméletekkel, merész elképzelésekkel és új technikákkal biztosítjuk fejlődésüket, és mi magunk is sokat tanulunk tőlük.

A vizualitás hagyománya és a téralkotás hagyománya a modernitásban közös gyökerű. De Stijl, Bauhaus, vagy ezek személyi és intézményi átfedései, - nos, ezek a magyar kultúrában is megtalálhatók. Mindez fontos Önnek? Foglalkoztatja a hagyomány, a szellemi eredet kérdése, vagy közömbösen hagyja?
Az én érdeklődésem az elmélet, a technika, művészetek és az építészet irányába valójában a 20-as évekig nyúlik vissza. Véleményem szerint ez az időszak meghatározó jellegű volt a modern civilizáció fejlődésében. Megannyi új elmélet született, nyelveket és matematikai formulákat használva, megannyi technológiai újítás és módszer látott napvilágot és találta meg útját a művészetek és nem sokkal később az avantgárd építészet világába. A hatások széleskörben terjedtek el és megtalálták útjukat Mohóly Nagy és Molnár Farkas és mások kreatív munkájához Magyarországon. Ahogy említettem, holland hőseim Theo van Doesburg, Johannes Duiker és Gerrit Rietveld voltak. Nem esik nehezemre a közvetlen kapcsolatot, a párhuzamot megtalálni ezen zsenik és a mi jelenlegi munkánk között. Közös alapunk, hogy agyunk gyakorlatilag kapcsolódik az univerzum létének megértéséhez. Ez első hallásra érthetetlennek és mindenféle konkrétumot mellőzőnek tűnhet, de ez nagyon is kézzelfogható és mérhetetlenül fontos. A napokban éppen a fizikus David Deutsch által A Valóság szerkezete címmel írt könyvet olvasom, amelyben a szerző azt állítja, hogy a kvantum elmélet léte azt sugallja, hogy milliárdnyi párhuzamos univerzumnak kellene léteznie. Tavaly a Stephen Wolfram által írt Egy újfajta tudomány c. könyvet olvastam el, amelyben merészen azt jelenti ki, hogy a mi világegyetemünk egy, a sejt automaták összefűzött nagyon komplex rendszerében különálló lépésekben megtett futó számítási folyamat. Kedvenc magazinom a Scientific American, amelynek mindig izgalommal várom a következő számát. Ezen elméletek többet tanítanak az építészet lényegére és eredetére vonatkozóan, mint bármely építészeti könyv valaha is. És a könyvek elolvasása után az új elgondolásokat hozzákapcsolom az építészet történetéhez, mint ahogy tudjuk is ezt munkatapasztalatunkból. A történelem nem egy objektív valóság, az agyunkban minden pillanatban átírásra kerül. A történelem fontos pillanatai értékelésének és újragondolásának meg nem szakadó folyamatában vagyunk. Meg vagyok győződve arról, hogy a helyes út korunk információs építészete felé az, ha tájékoztatjuk magunkat az aktuális technikákról és azokat az eszközöket használjuk, amelyek elérhetők számunkra, és ezzel a tudással és ezen eszközökkel a 21.századnak megfelelő építészetet hozzunk létre. Csak úgy, mint ahogy az érzékeny építészek tettek mindig a maguk idejében. Az emberek majd később visszatekintenek erre az időszakra, és megtalálják az ihletet benne, pontosan azért, mert ez az időszak következetesen és hitelesen mutatja be a társadalom valóságos fejlődését.

Az interjút Farkas Orsolya fordította.
Az interjú szerkesztett változata az OCTOGON 2006/1. számában olvasható.




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Az épített és a természetes környezet integrálása elsődleges

Az épített és a természetes környezet integrálása elsődleges

Sou Fujimoto japán építésszel beszélgettünk a Magyar Zene Házáról.

Málnai, a díszletek mestere – az I. világháború utáni évtized

Málnai, a díszletek mestere – az I. világháború utáni évtized

Díszlettervezéstől a villaépítészetig. 

Végiglapozhatjuk Paul Klee jegyzetfüzeteit

Végiglapozhatjuk Paul Klee jegyzetfüzeteit

A Zentrum Paul Klee ingyen elérhetővé tette a svájci grafikus 3900 oldalnyi jegyzetinek jelentős részét. Klee ezen jegyzetek alapján tanított a Bauhaus-iskolában az 1920-as években.

Hirdetés