Beszámoló a KÉK-ben rendezett kerekasztal-beszélgetéséről, amely egyaránt érintette a hazai kórházépítészet múltját, jelenét és jövőbeli lehetőségeit is.
Kórházaink általános állapota, a betegellátáshoz kapcsolódó különböző épített terek hatékonysága mindenkit érintő ügy. Akár közvetlenül saját egészségünk kapcsán, akár közvetve hozzátartozóként érintkezünk ezekkel az épületekkel, általában nem nehéz még laikusként sem sarkos véleményt megfogalmazni.
Évtizedek óta vár a társadalom, az ellátásban résztvevő egészségügyi személyzet és a mérnökszakma is arra, hogy a számtalan korábbi vízió, fejlesztési terv, előkészített koncepció vagy akár fiókban heverő kész tervek megvalósulhassanak. A rohamosan változó egészségügyi ellátás miatt a régi tervek sokszor már nem használhatóak fel teljes egészében, de tanulsággal szolgálhatnak.
A KÉK (Kortárs Építészeti Központ) szervezésében megvalósult Trust Your Architect! beszélgetéssorozat célja, hogy pályakezdő építészeknek nyújtson gyakorlati útmutatást, különböző szakterületek tapasztalt szakembereivel folytatott beszélgetéseken keresztül. A szakma lehetőségeit és kihívásait bemutatva ad a pályakezdéshez szükséges tudást.
A hazai egészségügyi infrastruktúra megújítása előtt bőven állnak ilyen lehetőségek és kihívások is. Ezek nem csupán pénzügyi vagy politikai természetűek. A tervező- és mérnöktársadalomnak alapvető paradigmaváltással kell szembenéznie, ha a felmerülő igényekre 21. századi válaszokat szeretne adni. A 2026 márciusi beszélgetés ezt a témát járta körül, már az esemény létrejöttével is rávilágítva arra, hogy kórházépületeinkről méltatlanul kevés szó esik, holott a kérdéskör társadalmi súlya vitathatatlan. Ezt jól bizonyítja a teltházas esemény és a szokásosnál is nagyobb érdeklődés.
Szakmai vákuum
A magyarországi kórházépítészet jelenlegi állapota egyfajta kényszerű várakozásként jellemezhető. Kaposi Barna, a Trust Your Architect! sorozat projektvezetője, már a felvezetésben rávilágított arra a sajátos helyzetre, amelyben a hazai mérnöktársadalom találja magát. A nagy léptékű, zöldmezős kórházfejlesztések hiánya ugyanis nemcsak az ellátórendszert, hanem a szakma tapasztalatszerzését is érinti. Ahogy Kaposi Barna fogalmazott:
„Mi most elvégezzük a házi feladatunkat, és próbáljuk a kórházépítés témáját építészeti és építési szempontokból körbejárni. Jellemzően a beszélgetésekre meghívunk egy kivitelezőt, egy tervezőt, egy megrendelőt és egy üzemeltetőt. Jelen helyzetben sajnos kivitelezőt nem tudtunk hívni, ez jól mutatja, hogy az elmúlt időszakban nem volt releváns léptékű kórházépítési projekt, cserébe van két tervezőnk, ráadásul külföldről is sikerült ezúttal igazolnunk.”
A beszélgetés résztvevői nemcsak több szakterületet, de szakmai tapasztalataikon keresztül több országot is képviseltek, rámutatva arra, hogy ebben a műfajban mindig vannak a világnak olyan részei, amelyek aktuálisan a szakma csúcsát képviselik, ahonnan érdemes tanulni.
A beszélgetést Schrammel Zoltán DLA építészmérnök, a BME oktatója és a hazai kórháztervezés egyik elismert szakértője moderálta, aki tervezőként számos jelentős egészségügyi beruházást vezetett és évtizedek óta foglalkozik a komplex középületek, különösen a kórházak tervezésének kérdéseivel. A panelbeszélgetés résztvevői között szerepelt Rigó Bálint DLA építész, aki a svájci Herzog & de Meuron irodában szerzett tapasztalatot többek között a zürichi gyermekkórház tervezésén, jelenleg pedig a Bázelben és Budapesten működő Rigo Studio vezető tervezője; Czesznak Tamás üzemeltetési szakember, aki több mint 15 éves tapasztalattal rendelkezik létesítmények működtetésében, különös tekintettel egészségügyi intézmények és kórházak üzemeltetésére; Varga Martin nemzetközi háttérrel rendelkező projektmenedzser, aki bécsi és közép-európai fejlesztésekben is részt vett, és jelenleg egészségügyi beruházások teljes folyamatának koordinálására specializálódott; valamint Rutkai Pál András építész és egészségügyi szaktervező, a Healing Spaces alapítója, aki hazai és nemzetközi kórházprojektekben szerzett tapasztalata mellett innovatív tervezési módszerekkel is foglalkozik.
Pavilonok fogságában – A radikális váltás és a campus-modell
A hazai szakma előtt álló egyik legnagyobb akadály a meglévő épületek állapota. A beszélgetés kiinduló pontja ennek megfelelően a jelenlegi kórházállomány jövője volt. Magyarországon a 19. század végén a pavilonos elrendezés a higiénia és a természetes szellőzés csúcsát jelentette, ma azonban ez a struktúra a modern betegellátás és az üzemeltetési hatékonyság legfőbb gátja. Varga Martin, aki osztrák példákon keresztül mutatta be a nemzetközi trendeket, egyértelmű értékítéletet fogalmazott meg:
„A fő kérdés, hogy a pavilon struktúrában, amit örököltünk, lehet-e 21. századi gyógyítást, innovatív egészségügyet üzemeltetni hosszútávon. A válasz meglátásom szerint egyértelmű nem. Főleg, ha centrumkórházakról, regionális vagy egyetemi kórházakról beszélünk. […] Fontos, hogy ahol építészeti értéke van az épületeknek, azokkal mit lehet még kezdeni. Adminisztráció, rehabilitáció, pszichiátriák esetén vannak nagyon jó példák. […] De a modern, szervezett, klinikai tömbökbe központosuló egészségügyet, csak monoblokk struktúrával lehet kivitelezni. […] Ez alapvetően arra épül, hogy van egy központi diagnosztikai tömb, ahol a műtétek és a diagnosztika zajlanak, ott vannak az ambulanciák, ott vannak az intenzív osztályok – minden, amihez nagyon sok technológia és technika kell. Miért fontos ez? Lerövidülnek a betegutak, sokkal hatékonyabbá válik a gyógyítás, ezáltal a páciensek elégedettsége is nő. A pavilonstruktúra beteg-logisztikailag egy rémálom, de ellátás-logisztikailag is az.”
A tervezőcsapatok tagjaként én is végig éltem két történeti kórházcampus koncepcionális újratervezésének kihívásait. Ez a két példa pontosan megmutatja azokat a kényszerpályákat és lehetséges kifutási utakat, amelyek a pavilonos kórházak előtt állnak.
A Szent István Kórház esetében egy radikálisabb megközelítés rajzolódott ki. A történeti értéket képviselő főépület megtartása mellett, a korszerűtlen pavilonok elbontása. Ez egy új, egységes kórháztömb létrehozását biztosítja, amely a mai egészségügyi követelményekhez igazodó, hatékony betegellátást és működést tesz lehetővé. A János Kórház esetében ezzel szemben egy összetettebb alaphelyzet adódik, ahol a jelentős távolságok és szintkülönbségek miatt a meglévő struktúra nehezen működtethető. Itt egy hibrid campus-modell jelentené a megoldást, amely az aktív ellátást egy új központi tömbbe szervezi, miközben a meglévő épületek új, kiegészítő funkciókkal tovább hasznosíthatók.
Legyen szó radikális bontásról vagy funkcióváltó megőrzésről, a cél közös: a múltszázadi beteg-logisztikai helyzetek felszámolása.
A tervezés, mint befektetés és stratégia
A kerekasztal-beszélgetés egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a kórházfejlesztés sikere nem az első kapavágáskor, hanem évekkel korábban, a tervezőasztalnál - ill. még előbb, a döntéshozók hozzáállásánál dől el. A hazai gyakorlattal szemben, ahol a tervezés sok résztvevő számára sokszor csak egy szükséges adminisztratív kényszer, a nemzetközi példák azt mutatják, a stratégiai előkészítésbe fektetett idő és energia a későbbi működtetés során sokszorosan megtérül. Ezt illusztrálja a Varga Martin által bemutatott ábra és a kapcsolódó gondolatai is:
„Az ábra arról szól, hogy egy projekt folyamán mikor tudom leginkább befolyásolni a költségek alakulását. Ez alapvetően a projekt elején lehetséges, tehát minél korábbi szakaszban vagyok - döntéselőkészítés, tervezés előkészítése - annál nagyobb hatásom van a költségek alakulására. Ahogy elindul a tervezés ez egyre inkább csökken, ezért nagyon fontos, hogy az előkészítéssel sok időt töltsünk. Szánjuk rá az időt, optimalizáljuk a meglévő kapacitástervezést, vonjunk be minél szélesebb körben ehhez klinikai szereplőket, a finanszírozót stb."
Varga Martin az osztrák projektmenedzsment-tapasztalatait megosztva rámutatott, hogy a tervezést sem az épület tömegformálásával, hanem a folyamatok elemzésével kell kezdeni:
„A probléma szerintem az, hogy nincs egy regionális terv, ami kapacitástervezésen alapul. Ki kellene számolni, hogy a meglévő betegforgalmi adatok, a demográfiai változások és a betegutak alapján, hogy hol, mennyi időt töltenek a betegek, hogy milyen terekre lenne szükségünk. Ez jelenleg nem valósul meg a nyilvánosság számára megismerhető módon, holott ez lenne a feladat alfája és ómegája.”
Az adatokon alapuló tervezés lehetővé tenné a prioritások felállítását és egy 10-20-30 éves fejlesztési folyamat ütemezését. Ezzel szemben a hazai beruházások előtt álló egyik legnagyobb gát nem csupán a komplex előkészítésre fordítható idő hiánya, hanem a merev és sokszor életszerűtlen szabályozási környezet. Czesznak Tamás, az üzemeltetési szempontokat képviselve, élesen rávilágított a hétköznapi valóság egyik legfájóbb pontjára, a közbeszerzési rendszer rugalmatlanságára:
„Az egyik legnagyobb probléma a közbeszerzési törvény. Egy kórházberuházáshoz először kellene egy elgondolás, aztán kellene egy orvosi koncepció, aztán kellene egy telek, aztán kellene hozzá valamiféle politikai ciklusokon átívelő konszenzus, aminek a végeredményeként meg tudna épülni egy kórház. Viszont a közbeszerzési törvény egy zsákbamacska, ugyanis a tervezők ki tudnak mutatni egy bekerülési költséget mai áron. Viszont ez a beruházás valószínűleg csak 3-5 év múlva fog megvalósulni, az addigi inflációval ki fog számolni?”
A stratégiai szemlélet hiánya és a gazdasági bizonytalanság oda vezet, hogy a tervezés során gyakran kényszerülünk improvizációra, ami a legdrágább luxus egy ilyen komplex beruházásnál. Rigó Bálint svájci példákon keresztül illusztrálta, hogy ott a folyamatos építkezés és a megvalósult projektek szisztematikus kiértékelése hozza létre azt a tudásbázist, amelyből a következő generációs kórházak építkezhetnek. Svájcban nem „helyből akarnak nagyot ugrani”, hanem a kantonok közötti tapasztalatcsere és a folyamatos finomhangolás révén jutnak el a magas minőségig:
„Svájcban kórházak tekintetében 5-10 évente minden kanton építkezik és nagyon sok know-how felhalmozódik. […] Annyira gyorsan változik a világ és benne a technológia és az egészségügy, hogy valószínűleg egy ilyen komplex dologban, mint a kórháztervezés vagy az egészségügyi infrastruktúra fejlesztése, nincs egy királyi út, hanem anglicizmust használva ’trial and error’ alapján lehet továbbmenni. Tehát csak azt emelném ki a svájci építési kultúrából, hogy ott állandóan történik valami, állandóan ki lehet értékelni a megvalósult épületeket, ami szerintem nagyon fontos és kívánom azt, hogy Magyarországon is elinduljon egy-egy ilyen nagyobb projekt, mert a tudás megvan hozzá.”
A beszélgetés konklúziója ezen a téren egyértelmű: a tervezés nem költség, hanem a legfontosabb befektetés. Ahhoz azonban, hogy a hazai szellemi kapacitás valóban hasznosulni tudjon, elengedhetetlen lenne az előkészítő munka szervezett keretek közé terelése és egy olyan megrendelői környezet, amely a pillanatnyi politikai és gazdasági érdekeken túlmutató, hosszú távú stratégiában gondolkodik.
Tekintettel arra, hogy a létrehozandó rendszerek komplexitása rendkívül magas, kiemelten fontos, hogy a tervezés során olyan innovatív módszereket és technológiákat alkalmazzunk, amelyek képesek átláthatóvá tenni a kórházakban zajló, sokszor egymással párhuzamosan futó és egymásra erősen ható folyamatokat. A hagyományos, statikus tervezési megközelítések önmagukban már nem elegendők egy ilyen összetett működésű rendszer megbízható előrejelzésére és optimalizálására. Ebben a környezetben különösen nagy jelentősége van a szimulációval támogatott tervezésnek, amely nemcsak az elkészült tervek építés előtti validálását teszi lehetővé, hanem a teljes tervezési folyamat során folyamatos visszacsatolást is biztosít.
Tanulni a hibákból: A dán modell és a rendszerszintű megújulás
A kerekasztal-beszélgetés során a résztvevők egyetértettek abban, hogy a magyar egészségügy infrastrukturális válságából nem egyedi tűzoltással, hanem rendszerszintű, országos stratégiával lehet csak kilábalni. Erre az egyik leglátványosabb nemzetközi példa Dánia, ahol a 2010-es években egy bátor és radikális reform ment végbe. Schrammel Zoltán rávilágított, hogy a dánok sikere nem csupán a szerencsés gazdasági csillagálláson – az országban talált olajkincsen – hanem a szigorú szakmai egyetértésen is alapult:
„A dánok tudták, hogy ezt az olajat 1-2 évtizedig tudják majd gazdaságosan kitermelni és – konszenzus alapján – eldöntötték, hogy ezt az egészségügy megújítására fordítják. Volt 40 kórháza Dániának (fele annyian vannak, mint Magyarország...) maradt 21. De az a 21, az tetőtől talpig megújult vagy új épült a régi helyett, "lánctalpszerű" fejlesztéssel, azaz először megcsinálom az újat, utána elbontom a régit.”
Ez a ’lánctalpszerű’ fejlesztési modell azért kulcsfontosságú, mert elkerüli a magyar egészségügyet bénító kényszermegoldásokat. Nem a régi, korszerűtlen falak közé próbálják elhelyezni a 21. századi technológiát, hanem új alapokon hozzák létre a gyógyítás tereit, és csak a funkcionális váltás után engedik el a régit. Schrammel Zoltán hangsúlyozta, hogy a dánok nem titkolták el a nehézségeket sem, a transzparencia a tanulási folyamat része volt:
„A kórházak újraépítése során elkövettek számos hibát, de ezeket nem seperték a szőnyeg alá, hanem megosztották a szakmai körökben. Nagyon fontos dolog tanulni a saját hibáinkból, tanulni a szomszéd hibáiból és segíteni az utánunk jövőket, hogy ne kövessék el ugyanezeket.”
A dán modell tanulsága tehát kettős. Egyrészt kell egy politikai ciklusokon átívelő nemzeti stratégia, amely az egészségügyet prioritásként kezeli, másrészt szükség van a szakmai alázatra, amely mer tanulni a külföldi és a saját kudarcokból is. Így kerülhető el, hogy a ’szuperkórházak’ ne csak hangzatos kampányígéretek, hanem valóban működő, hatékony gyógyító terek legyenek.
A nagyléptékű kórházfejlesztések egyik sajátos jellemzője, hogy globálisan ciklikusan jelennek meg. Szinte mindig van a világ valamely pontján egy intenzív fejlesztési hullám. Ezek a beruházások gyakran nem elszigetelten valósulnak meg, hanem egymáshoz kapcsolódva, láncolatszerűen. Ennek hátterében gazdasági, ellátásszervezési, ütemezési és politikai tényezők egyaránt állnak. Jól megfigyelhető, hogy egy-egy ilyen fejlesztési ciklus lezárultával a felhalmozott tudás és tapasztalat valamilyen formában tovább áramlik más országokba vagy régiókba, ahol egy következő fejlesztési hullám alapját képezi. A dán kórházépítési eredmények számos eleme beépült a német, osztrák és svájci tervezési megközelítésekbe is. Ugyanakkor a német nyelvterület több meghatározó kérdésben mindvégig megőrizte sajátos szemléletét és tervezési hagyományait, így a nemzetközi hatások mellett egy karakteresen elkülönülő irányt is képvisel.
A stagnáláson túl - Innováció, verseny és adaptivitás
A kerekasztal-beszélgetés végére világossá vált, hogy a magyar kórházépítészet és az egészségügyi infrastruktúra nem csupán átmeneti forráshiánnyal küzd, hanem egy mélyebb, strukturális és szemléletmódbeli válaszúthoz érkezett. A stagnálás itt nem az állóvizet jelenti, hanem azt a feszítő ellentmondást, amely a 19. századi pavilonos örökségünk, a 20. század közepének elavult tömb-kórházai és a 21. század digitális, robotizált kórháztechnológiája között feszül. A kiút egyik legfontosabb eleme a nyílt verseny és ezen keresztül az innovatív gondolkodást és a téralkotást támogató helyzetek. Rigó Bálint ezt egy példán keresztül hangsúlyozta:
„A művészetekben jellemző az, hogy ha mondjuk Kossuth Lajosnak kell egy szobrot emelni, akkor arra is mindig van egy pályázat, tudván azt, hogy hiába készítem elő tökéletesen ezt a szobor tervpályázatot, lehet hogy nem gondoltam mindenre és van az az innovációs szikra, amit csak akkor tudok kisajtolni a kultúra szereplőiből, hogyha megversenyeztetem őket. Ez nyilván nem igaz minden feladatra, de ha egy olyan beruházásról van szó, amivel le szeretnénk tenni valamit kulturálisan az asztalra, akkor fontos, hogy a szakma legjobbjai összemérjék a tudásukat.”
A megoldás másik pillére a technológiai fejlődés és az üzemeltetési realitás kényszerű szinkronizálása. Czesznak Tamás példája a műtőajtók és a gyorsuló technológiai ciklusok kapcsán rávilágított arra, hogy ma már nem építhetünk statikus kórházakat, rugalmatlan kórházi tereket.
„Vegyünk egy egyszerű példát, a műtőajtók problematikáját. Ebből a problémából Magyarországon elérhető körülbelül 20 gyártónak legalább 600 féle megoldása. Üzemeltessük költséghatékonyan – de mégis hogyan? Egy műtőajtó életciklusa jó lenne, ha körülbelül addig tartana amíg maga a műtő. Régebben 10 éves ciklusokban volt technológiai ugrás, ez most inkább 5-3 év. Olyan sebességgel változik a tudomány, amit lekövetni egyszerűen reménytelen.”
A kórháznak flexibilis, adaptív rendszerként kell működnie, amely képes követni, hogy a tudomány fejlődése miatt a technológiai ugrások ideje rövidült. Ha a tervezésnél nem vesszük figyelembe az épület teljes életciklusát, akkor a ’modern’ kórházunk az átadása pillanatában már elavult lesz. Mindezekből következik, hogy az orvostechnológia szerepe ma már nem egyszerűen kiszolgáló jellegű, hanem a téralakítás egyik elsődleges meghatározója lett. A kórházat nem az építészeti struktúra, hanem a benne folyamatosan változó technológiai tartalom szervezi. Ez a szemléletváltás a flexibilis, könnyen újraszervezhető terek irányába mutat, ahol a funkció nem mereven rögzített, hanem időben változó igényekhez igazítható. A tervezés során törekedni kell a fix, nehezen módosítható elemek minimalizálására, amivel párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kapnak a mobil, moduláris eszközök és rendszerek. Az ilyen megközelítés nemcsak a technológiai avulás kockázatát csökkenti, hanem lehetővé teszi azt is, hogy a kórházak gyorsabban és költséghatékonyabban reagáljanak az orvostudomány fejlődésére.
Végezetül, Schrammel Zoltán zárógondolatai a legfontosabb nyitott lehetőségekre tapintottak rá, a kihasználatlan szellemi tőkére. Magyarországon a mérnöki és tervezői tudás bőségesen rendelkezésre áll – ezt bizonyítják a külföldön sikeresen praktizáló kollégák és a fiókokban heverő, magas színvonalú hazai koncepciótervek is. A kiút tehát nem a tudás hiányának pótlása, hanem a meglévő kapacitások szervezett, stratégiai mederbe terelése.
„Rettentő bonyolult és fontos háttérmunkára van szükség […] Ezt az előkészítő munkát kellene most megszervezni. Van kiváló szellemi kapacitás erre, de nincs kihasználva.”
A stagnálásból való kilépéshez elengedhetetlen a politikai ciklusokon átívelő szakmai konszenzus, az adatokon alapuló, transzparens tervezés és az a szemléletváltás, hogy a múlt épített értékeit elválasszuk a 21. századi gyógyítás rendszereitől. A KÉK-ben rendezett Trust Your Architect! beszélgetés reményt adott arra, hogy ha a párbeszéd folytatódik és a mérnöki szempontok végre a döntéshozói asztalhoz kerülnek, a magyar kórházépítészet képes lesz megtenni azt a szintlépést, amire a társadalom már évtizedek óta vár.
A Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikájának új épületszárnyáról szóló írásunk ezen a linken érhető el.
A szöveg szerzője Rutkai Pál András (MSc építészmérnök; MPS egészségügyi szaktervező; doktori hallgató, MOME Doktori Iskola - Építőművészet DLA).
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
