Hirdetés

Interjú Ezio Manzini-vel, a közelség városáról szóló könyv szerzőjével.

Minden városlakónak olyan mikrokörnyezetben kellene élnie, ahol gyalog, vagy kerékpárral 15 percen belül elérhető az összes alapvető szolgáltatás – ezzel az alapgondolattal született meg a 15 perces város-projekt. Célja nem más, mint azzá formálni a városi életteret, aminek alapvetően lennie kellene: működőképessé, impulzívvá, kiszámíthatóvá és hatékonnyá. Paolo Casicci interjúja Ezio Manzini, a Politecnico di Milano címzetes professzora, a társadalmi innovációról és a fenntarthatóság tervezésével foglalkozó munkáiról világszerte ismert olasz designteoretikussal.

 

Carlos Moreno francia-kolumbiai professzor elmélete kapcsán két éve kezdett kibontakozni az a forradalmi eszme, ami egy szabadabb és emberibb léptékű, gyalogos és kerékpáros közlekedéssel bejárható méretű várost vizionál. A koncepciót és az eszmét Párizs polgármestere, Anne Hidalgo is átvette, Manzini pedig könyvet adott ki „Abitare la possimità” – Közelségben élni (Egea kiadó) címmel. Egy olyan vízió összegzése és kiindulási pontja ez, amire világszerte már számos konkrét példa akad Párizsból kiindulva a ma már híres spanyol „Superilles of Barcelona” makrotömbjéig, ami az utca fogalmát közösségi térként gondolja újra ahelyett, hogy továbbra is a helyváltoztatás eszközévé degradálná azt.

 

„Ha azt mondjuk, közelség, valójában törődésre gondolunk – ez a kijelentés nagyon igaz, ha egy olyan, ma már széles körben ismertté vált vált koncepcióról beszélünk, mint  a ’15 perces város’. Az elképzelés egyszerű: a közelség nem jelentheti csupán azt, hogy bármely tevékenység rövid idő alatt elvégezhető legyen – mondjuk például szennyezésmentesen. Ez csak a kiindulópont. A közelség erősödő kapcsolódási, találkozási lehetőségeket, emberi kapcsolatokat jelent. Jelen esetben itt, a ’15 perces város’ projektben, azt hiszem, ez a vízió egy kicsit elveszett.”

 

Superilles, Barcelona


Manzini professzor, mi is valójában a „15 perces város”?

Mindenekelőtt egy nagyon erős definíció, amit az elmúlt két évben történt elterjedése is jól példáz. Konkrét fogalom, ami eléri az embereket. Lényegében olyan kezdeményezések sorozatából áll, amelyek részben már léteztek elméleti és megvalósulási síkon is. Gondolok itt például Jane Jacobsra, aki mintegy ötven évvel ezelőtt az épített város(„Ville”) helyett elkezdte figyelni az élhető várost („Cité”) annak tekintetében, hogy a városi lét minőségét milyen mértékben határozza meg az emberek, az események és szociális csoportok változatossága. Már egy ideje léteznek a „távolságok városával” szembenálló emberek és társadalmi közösségek is. Például Barcelonában – ezt a várost és Milánót említem legtöbbször a könyvem lapjain, mivel e kettőt ismerem a legjobban –, régóta hagyománya van a szociális szempontokat kulcsfontosságúként kezelő városüzemeltetésnek.

 

Az esszé középpontjában az a gondolat áll, hogy a közelség városi modellje nem valósítható meg csupán a szolgáltatások eléréséhez szükséges utak lerövidítésével, sokkal inkább arról van szó, hogy mindez csak gondoskodással együtt működőképes. Mit is jelent ez pontosan?

Először is, a gondoskodás az életminőséget támogató, javító, fenntartó gyakorlatok sorozata abban a tágabb ökoszisztémában, aminek a részei vagyunk mi magunk is. Ilyenformán önmagában nem létezhet, csupán közösségben, megannyi különböző létforma együtteseként. Van egy csodálatos afrikai közmondás, amely szerint egy gyermek oktatásához egy egész falura szükség van. Az egyértelmű, hogy városaink nem falvak és többé már nem is lehetnek azok, de a „közelség városa”-elmélet megvalósítása segíthet széles körben kiterjeszteni a közösség erejét. A „gondoskodás” alatt nem azt értem, hogy egy adott pillanatban az egyik ember a másik ember, vagy dolog érdekében cselekszik; mindannyian voltunk – az afrikai  közmondás értelmében vett – gyerekek, mind felnövünk, sokunknak lesz saját gyermeke és különféle betegségei.

Szükségünk van és lesz is törődésre. Gondoskodó kapcsolatok épülnek ki, amikor empátiával fordulunk egymás felé. Egykor a gyerekek látszólag önállóan, felügyelet és irányítás nélkül játszottak az utcákon, valójában azonban egy spontán figyelő hálózat vigyázta őket (boltosok, nyugdíjasok, ablakokból bámészkodó emberek). Az autók megjelenésével, a fejlődéssel mindez megszűnt, bár az is igaz, hogy még ha nem is lennének autók, a gyerekek akkor sem játszhatnának többé egyedül az utcákon, mert az a kapcsolati-bizalmi rendszer, ami ezt lehetővé tette, többé már nem létezik. A „közelség” és a „gondoskodás” e bizalom újjáélesztését jelenti. Ehhez pedig nem elég annyi, hogy lezárjuk az utcákat az autók elől.

 

Superilles, Barcelona

 

Ha az ilyen „törődő város” rendszere nem aktualizálható, vajon visszatérhet-e valaha ez a világ?

Az a város, ami a múltban önállóan gyógyulni volt képes, többé már nem létezik. A jövőről való gondoskodás nem tekinthet el az elért fejlődéstől, például a technológiaitól, és attól, hogy ez minket hogyan – jobbá, vagy rosszabbá – változtatott-e meg. Hiszek abban, hogy a kiindulási alapot a szolgáltatások tekintetében frissítenünk szükséges, és azzal kell majd összefüggésbe hoznunk és továbbgondolnunk az eredeti elképzelést. Manapság alapvető szolgáltatás alatt a háztömbünk aljában lévő kisboltot, szupermarketet, a taxikat, vonatokat, a gondozói rendszert, vagy például a társadalombiztosítást értjük. Holott azokra a szolgáltatásokra kell koncentrálnunk, amik az együttműködés elvén alapulnak; azokra, amik a szolgáltatást nyújtók, és az azt igénybe vevők, az aktívak és passzívak, a képzettek és képzetlenek között fennálló polaritást megtörni képesek.

 

 

Tudna segíteni néhány példával?

Olyanokra gondolok, mint az azonos egészségügyi problémával küzdők gondoskodó, szakemberekkel megtámogatott önsegítő csoportjai; vagy például az az együttélési létforma, ahol a társasházak lakói együttesen tartják fenn a házhoz tartozó szociális tereket. Ilyenek a szomszédok csoportja által gondozott és használt közösségi kertek is. Ezek mind olyan példák, amik bizalmat, empátiát generálnak, párbeszédre késztetnek, vagy még inkább, a forrásai és alapjai minden szociális szövetnek. Hogy egy másik esetet idézzek, Barcelonában a „Superilles”, ami az utakat a társadalmi terekbe való eljutás eszközeivé alakította, már „Superilles Sociali”-vá fejlődött, ami nem más, mint az otthoni gondoskodás új formája. Ezt az üzemeltetők és környékbeli munkájuk átszervezésével tették lehetővé. Egy olyan példa ez, ami megmutatja, hogyan válhat a 15 perces város létrejötte a gondoskodás és közelség tökéletes esetévé.

 

Superilles, Barcelona

 

Milyen mértékben kell jelen lennie a közszférának, és mennyire szükséges a magánszemélyek spontán cselekvése ahhoz, hogy ezeket az elképzeléseket a gyakorlatba át lehessen ültetni?

Erre nincs konkrét recept, de az a jó irány, ami mindkét szereplő hozzájárulásával bír. Milánóban például, ellentétben Barcelonával, a közelség sokkal inkább önálló kezdeményezésekből áll, amelyeket  az önkormányzat utólag ösztönöz, vagy támogat. Fogalmazzunk úgy, hogy a magánszerveződéseket bátorítani kell, nehogy negatív fordulatot vegyenek, például olyan dzsentrifikációs jelenségeket generálva, amelyek gyakran együtt járnak bizonyos városrészek, mondjuk Nolo újjáépítésével. Másrészről viszont nem lehet csak az önkormányzat az átalakulás irányítója, az egyensúlyhoz mindkét „összetevőre” alapvető szükség van. A városházának olyannak kell lennie, mint a jó kertésznek, aki előkészíti az alapokat, de önmaga nem áll előtérbe.

 

 

Vannak olyan, az állami szektorbók érkező jelek, amik okot adnak a bizakodásra a gondoskodó városok tekintetében?

Az NRP 6.számú egészségügyi nyilatkozatában szót ejtenek az egészségügyi rendszer, a közösségi házak területivé tételéről is. A COVID megértette velünk, mennyire fontos, hogy területi szinten fejlesszünk. Ez olyan tapasztalás, amit már jóval korábban a magunkévá kellett volna tennünk.

 

A 15 perces város Anne Hidalgo párizsi polgármester javaslata szerint
 

Forrás: Interni 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Zöld helyett barna

Zöld helyett barna

Februári témánk a rozsdaövezetek fejlesztése.

Gondoskodás 15 percen belül

Gondoskodás 15 percen belül

Interjú Ezio Manzini-vel, a közelség városáról szóló könyv szerzőjével.

Két BigSEE Építészeti Díj egy magyar irodának

Két BigSEE Építészeti Díj egy magyar irodának

A TIBA Architects két munkája is nyert 2022-ben, Public and commercial architecture kategóriában.

Hirdetés