Helyes Gábor építész és fotográfus panorámafotói

Helyes Gábor építészként kezdte Budapestet fényképezni. Egyedi panorámafotóit szándékosan arról a belvárosi szakaszról készíti, ahol a selfie-k vagy méginkább: szelfik tömegei készülnek; arról a városi tájról, amely képeslapként beég a turisták retinájába. A megszokott látványt kutatja friss szemmel, az unalomig ismert helyek drámájára fókuszál kamerája. Úgy nézi a várost, mintha először látná, a mindenre fogékony Utazók szemével. Képei egyértelműen a mai valóság tükrei, mégis, rejtélyes módon valamiféle archív hangulat lengi be őket, mintha egy hajdani aranykor dokumentumait látnánk. Az alábbiakban saját maga vall a fotói hátterében megbújó filozófiáról. Budapest 150. születésnapján ezekkel az ismerős-ismeretlen képekkel köszöntjük a fővárost. 

 A képek témája közös megrendülésünk tárgya, kozmoszunk egyszeri csodája: Budapest. A pillanat, akár a jó fotográfia, megismételhetetlen és örök.


Mindenkinek, aki már élt, vagy akár csak járt Budapesten, megvan a maga saját Budapestje. Az, amit ő személyesen bejárt belőle, amit megélt az eltelt évek során. Mélyen belénk vésődnek rendszeres útvonalaink iskolába menet, még évtizedekkel később is átjár bennünket az ismerős utcák, házak és terek hangulata. Persze ez a fajta kötődés, a gyermek- és ifjúkor emlékei nemcsak a budapestiek sajátja, bárhol gyerekeskedtünk, belénk épül a sokszor bejárt környezet.

A legtöbben ezt tekintjük sajátos, személyes kapcsolatunknak szülővárosunkkal. Ahogyan fokról fokra összefonódik vele az életünk, akarva-akaratlanul is részünkké válik, és mi is az ő részei leszünk. Egy idő után már többet érzékelünk a bennünk élő emlék-városból, mint a város tényleges, élő valóságából.

Az emlékeink felülírják, kiszorítják a pillanatot, a jelent, a mindenkori élő, vibráló csodát.


Ezért az élő Budapestet talán csak a róla alig valamit tudó, benne alig valamit élt utazók, átmenő kalandkeresők érzik át igazán. Nem a turistákra gondolok, akiknek minden város inkább egy-egy újabb szelfi-háttér, hazaviendő emléktöredék. De még csak nem is a szerfogyasztókról, sámán-révültekről, okkult technikákkal módosított tudatállapotban „utazókról” beszélek. Nem, az igazi Utazók egészen más emberek. Érzékeiket kiélesítette, kifinomította sajátos, rezignált, mégis kíváncsi létformájuk. Gyakorta a világ másik feléből vetődnek ide pár napra, pár órára, és jól tudják, tán soha többé nem is térnek már vissza. De most, egy villanásra itt vannak. Sétálnak, kávéznak a korzón, látszólag mint bárki más, csodálják a folyót, a nőket, a hidakat, a város megkapó részleteit, miknek nem is tudják se nevét, se történetét,

mégis a szemükben felragyog valami, amiről mi, bennszülöttek, már nagyon régen elfelejtkeztünk.


Többnyire hajnalban tűnnek elő. Könnyű lépteikről hamar felismerik egymást. Mind ugyanarra a csodára rezonálnak, amire talán mi is valaha, egy átbulizott éjszaka után a Gellért-hegyi víztározótól bámulva a nyári napfelkeltét, vagy füstbe ment randevúnk után egy padon merengve a pesti rakparton: ez a város mégiscsak besz@rás, milyen szép!
 


Pedig nem is tudják, hogy azt a nagy komor sziklát, ami évszázadok óta vívja konok harcát a hatalmas folyóval, Gellért-hegynek nevezik, nem tudják, hogy a Castle Hill-en a nagy kupolás palotát csak százhúsz éve bővítették fel akkorára, hogy hátul majd’ leesik a hegyről. Nem ismerik a csodás budai hegykoszorút, mely a Vigadó térről nézve távolból öleli körbe a Belvárost, és nem tudják, mennyit áldozott egy day-dreamer Gróf Mérnökével azért a Bridge-ért, és nem értik a hatalmas Gótikus Házat sem: mit is keres ez a bizarr plus size Disney modell itt a Duna-parton.
 


Nem, mindezt ők nem tudják. De – velünk, helyiekkel ellentétben – LÁTNAK és HALLANAK mindent. Hozzájuk szólnak a Lánchíd nemes oroszlánjai, Stephan gróf lelkének erőállatai, mikor kőszemeik pár pillanatra vörösen felizzanak a hajnali napban, majd újból, napnyugta előtt. Mikor az első éles tavaszi napsugár vakításában a korzón ülve, indulás előtt még kiisszák búcsúkávéjukat, átérzik, kiízlelik, amit mi helyiek már rég nem: a pillanat, akár a jó fotográfia, megismételhetetlen és örök. Tapintatosan beszélnek pincérrel, taxissal, a helyi interFace-ekkel. Érzik, úgyis hiába mondanák, azok belül alszanak, – de nem is lenne tanácsos őket, bennünket, felriasztani. Még szívrohamot kapnánk, akár a felzavart mormoták.
 


Amikor elkezdtem így fotózni a Várost, épp a saját életemből léptem, szöktem ki pár órára, és változtam át magam is Utazóvá. Ők pedig, Chiléből és Germany-ból, Bangladeshből vagy japán-amerikaiként az Államokból, egy-két pillanatra csendben megálltak mellettem fotózás közben. Együtt vártuk a jó fényt, értettük egymást némán is: micsoda egy rendkívüli város! Where are you from? – szólt azért az obligát kérdés. Én magyar vagyok, idevalósi – vallottam be, mint egy görög diplomat... Elmosolyodtak, nem néztek helybélinek. Itt valami nem stimmelt. Bye, have the good shot! – búcsúztunk el vidáman erre az életre.
 


Hát itt van néhány a good shot-okból, és bennük láthatatlanul itt vannak ők is, az Utazók. A képek témája közös megrendülésünk tárgya, kozmoszunk egyszeri csodája: Budapest. Lenyomatai egyszerre végtelenül személyes és mégis közös titkunknak, mit a pesti hajnal a fülünkbe súgott.
 

 

Helyes Gábor | Web

 

 

További képek a galériában!




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Az én Budapestem

Az én Budapestem

Helyes Gábor építész és fotográfus panorámafotói

Nekem Budapest | Balázs Mihály

Nekem Budapest | Balázs Mihály

A 150. születésnapját ünneplő főváros köszöntése

Műtárgy-kalauz stopposoknak XXI.

Műtárgy-kalauz stopposoknak XXI.

Barakonyi Zsombor Keleti pályaudvart ábrázoló képe

Hirdetés