Átgondolt stratégiájú turisztikai fejlesztés befejezése a Hotel Princeps

Cikkünk a 206-os, 2026/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Gulyás Attila
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Léteznek az országban szerencsésnek mondható kultúr-régiók, amelyekben bőven akad példa az építészet kortárs, illetve hagyományos jellegzetességeinek egyensúlyára. Sajnálatos tapasztalat ugyanakkor, hogy akadnak olyan régiók is, amelyekben ez az egyensúly vagy létre sem jött, vagy megbomlani látszik. Évekig úgy tűnt, hogy Észak-Kelet Magyarországon az organikusként (szervesként) leírt építészeti szemlélet hosszú évtizedeken át ható, sajátos jelenségként lesz jelen a kortárs építészetben, vagyis ez az irányzat jól alkalmazható kifejezéskészletet biztosít akár az újító, akár a hagyományra reflektáló építészeti koncepcióknak ebben a régióban.

Visszatekintve a mából ugyanakkor az tapasztalható, hogy ez az ígéret – gazdasági, szociokulturális, infrastrukturális és egyéb okok miatt – nem valósult meg. Borsodban, Zemplénben, Szabolcsban alig épült olyan figyelemreméltó épület az elmúlt időszakban, ami továbblépést, frissülést jelentene a harminc, negyven évvel ezelőtti kísérletekre alapozva. Szerkesztőségünkbe ritkán érkezik olyan kelet-magyarországi épületről, építészeti alkotásról hír, ami akár a nagytérséggel szomszédos debreceni, még inkább a dél-, közép- és nyugat-dunántúli alkotásokhoz legjavához volna mérhető.

Éppen ezért – és természetesen a mérnöki egyedisége okán – figyelt fel tavalyelőtt szerkesztőségünk a frissen elkészült sátoraljaújhelyi gyaloghídra [lásd OCTOGON 2024/4, 192. – a szerk.], majd nemrégiben vágott bele lelkesen egy Kazincbarcikát, illetve Sátoraljaújhelyet érintő újabb látogatás szervezésébe. Mivel utunk Miskolc felől a szöveg bevezetőjében felidézett organikus (szerves) mozgalom két csúcsteljesítménye – Makovecz sárospataki művelődési háza, illetve Ekler Disznókő borászata – mellett vezet el, óhatatlanul is ezekkel az építészeti referenciákkal tudatalattinkban közelítünk a nemrégiben megnyitott Hotel Princeps névre hallgató négycsillagos szállodához.

A Székelyudvarhelyen született Csíki Barna építésztől később tudom meg, hogy a tervet végeredményben Sugár Péterrel közösen jegyzik vezető építészként, aki amellett, hogy Sárospatak szülötte, korábban az BME-n Csíki mestere is volt. Ezt azért említem meg, mert a hazai szerves építészeti mozgalomban mindig is kiemelkedő jelentősége volt a „mester-tanítvány” kapcsolatnak, ami ebben a kollaborációban kitűnően bizonyított. Miközben tehát keresztülvágunk a koratavaszban ébredező Tokaj-hegyalja megejtő varázsvilágán, áthaladunk azon az építészeti régión is, ahol a hazai szerves (organikus) mozgalom legtöbb lenyomatát és követőjét találjuk idehaza. Ezzel a mentális térképpel érkezünk tehát az épülethez, amit vagy be tudunk illeszteni valamiféle építészeti geneológiába, vagy nem.

Megérkezésünk előtt azonban tisztában kell lennünk azzal a körülménnyel, miszerint az új szálloda egy nagyobb fejlesztési koncepció része, ami időben tulajdonképpen három nagyobb ütemre osztható és aminek kiindulópontja az 1970-es évek elején keresendő, ám az elmúlt hét-nyolc évben Csíki Barna és munkatársai dolgoznak rajta. 1973-ban adták itt át V. Csizy Klárának, a Miskolci Tervező Vállalat építészének ötszáz fő kapacitású – SZOT-szakmunkás tanulók üdültetésére – szánt létesítményét, ami főépületével, pavilonjaival a kor feszesen geometrikus, szuperfunkcionális, merev formálásában valósult meg, ami alól valójában csak a zuhanyzókat befogadó, kőlábazatú épületek voltak kivételek.

Az állami tulajdon után a kilencvenes évek végén egy helyi vállalkozó vette meg és üzemeltette üdülőként és rendezvényhelyszínként a Sátor-hegy és Várhegy nyergében felépült közösségi diáktábort, aki ezt-azt hozzáépített ugyan és kiegészítgette a komplexum épületeit, de nagyobb fejlesztésre sem elképzelése, sem anyagi lehetősége nem volt. Végül 2018-ban a Rákóczi Szövetség az állam támogatásával megvásárolta az épületegyüttest azzal a céllal, hogy határon túli és hazai ifjúság számára korszerű táborozóhelyet alakítson ki ezen a helyen, ami azonban az alapfunkcióit úgy valósítja meg, hogy közben egy racionálisan üzemeltethető, bevételt is fialni képes turisztikai célpont alakuljon ki.

A Rákóczi Tábor fejlesztésnek 2020-as első ütemében az eredeti épületegyüttes került korszerűsítésre, átépítésre. Ebben a fejlesztési ütemben megújultak a hálópavilonok és korszerűen kiépült az egész hálózatot kiszolgáló étterem és konyhaegység is, valamint harminchárom szobásra bővült a tábor részét képező háromcsillagos szálloda épülete is. Megújultak a sportpályák és a meglévő medence átépítése is elkészült. A második ütemben (2021) a tábor egy fedett sport- és rendezvényközponttal bővült, ami öltözőkkel és wellness résszel szolgálja ki a szabadtéri medencét, valamint a külső sportpályák használóit. Végül elérkezünk az egymáshoz kapcsolódó, egymás funkcióira csatlakozó ütemek harmadik fázisának tervezéséhez (2023), ami valójában a tábortól telepítési ritmusában kissé elhúzva, sétányokkal azzal összekötve, a Natura 2000 védettséget élvező erdő határán álló, a meredeken emelkedő hegyoldalban rendkívüli panorámát biztosító hotelépület.

Köszönhetően az előző fázisokban összecsiszolódó projektirányításnak, illetve a két tervező iroda együttműködésének, végül a négycsillagos szálloda tervezése mindössze négy hónapot vett igénybe, míg a debreceni székhelyű HUNÉP vállalat generálkivitelezése csupán tizenhat hónapig tartott. A harmadik ütem tehát egyrészről új építés, másrészről a már meglévő táborkomplexum szerves részeként működik, így néhány raktározási, háttérkonyhai és kiszolgáló-feladat ellátását nem kellett az épületbe integrálni, ugyanakkor az immár teljesen kiépült turisztikai fejlesztés jól átgondolt stratégiát tükröz. Míg júniustól szeptemberig az ifjúsági tábor működése kapja a fő hangsúlyt, addig a hétvégeken és a köztes időszakokban rendezvények, konferenciák, általános hotelműködés, esküvők vendégigényei hoznak bevételt. Ráadásul a Bodrogközre forduló hegyoldalban most átadott új szálloda kategóriában sem Hegyalján, sem a szlovák oldalon nem épült hasonló létesítmény.

Sárospatak felől késő este érkezem. Az országút kanyarulatából a meredek hegyoldalon feltűnő, kissé túlvilágított épület már messziről egyfajta „land marknak” hat, és magabiztosságot sugároz. A szerpentines egykori dűlőút egyfelől a lenyűgöző kábelhídhoz, a vár bejárható romjához vezet, másfelől a helyi szürke vulkanikus kövekkel erőteljes megjelenést mutató gabion-támfal aljában lévő parkolókhoz. Onnan még meredek járda emelkedik a bejáratig; pont jól esik vezetés után a testmozgás.

Este is látszanak a homlokzat fő hangsúlyát biztosító teraszkorlátok jellegzetesen megtörő vonalú sávjai, amik egyfelől a hegyoldal rétegvonalaira, másfelől réteges, üledékes kőből kialakult sziklaoromra emlékeztetnek. Rögtön megtetszik, hogy nem akar grandiózusnak hatni a lobby, de a bútorzat kínál helyet a pillanatnyi leülésre, megérkezésre. Itt ér először az a benyomás, hogy ebben a hotelben messze a hazai átlag feletti a bútorzat, a burkolatok, szőnyegek, szaniterek és egyéb belsőépítészeti elemek színvonala (ez a Benczúr–Weichinger Studio munkatársainak igényességét dicséri). Nem szoktam nagyon felfigyelni máshol például a járólapokra, de itt a szobai mosdóban és talán a wellnessben megjelenő burkolat később is eszembe jutott.

Az ötven szobát (köztük négy apartmant) kínáló hotel wellness résszel, sószobával, vacsorát is kínáló reggelizővel, illetve a tetőszinti skyterasz funkciókkal épült meg, illetve néhány terepszint alatti gazdasági-üzemeltetési helyiséggel. Ez a pince csak a középtraktusban jelenik meg, egyébként F+3 emeletes, tetőteraszos a ház. Valójában az épület három részből áll: a két oldalsó „szárnyban” vannak az erkélyes szobák, míg az ezek által közrezárt középső traktus a lobby, felette a reggeliző, még feljebb a wellness szint jelenik meg.

Így lehet meghatározó a panoráma látványa akár szaunázás, de a reggeli, vacsora közben is. Nagyon jól működő rendszer, amiben még arra is lehetőség volt, hogy a szobák mögött, a hegy felőli meredek oldal mentén futó oldalfolyosók egy sávablakozással természetes fényhez, táguló térhez jussanak. A ház minden szegletében van valami barátságos, otthonos; inkább nagyvonalú villákra, mintsem grandiózusnak látszani akaró hotelekre jellemző e belakható lépték.

Ne menjünk el azonban az eredeti elméleti kérdésünk mellett sem. Választ ad-e ez az épület arra, hogy a régió építészetében jelen levő szerves (organikus) értékrendből mi maradt meg mára. Az a meglátásom, hogy ennél az épületnél a tájba illesztés, a meredek hegyoldalon sziklaszerűen megkapaszkodó tömeg kezelése, a Bodrogköz látványának dramaturgiai primátusa, a belső terek emberközpontúsága mindenképpen megidézi az előképeket, miközben tudatosan törekszik egyfajta progresszív és jó értelembe vett minimalizmusra, a kifejezés tömör, kortárs egységére. Így szellemi, esztétikai értelemben (is) egyfajta határon találta meg a helyét ez az építészet, ami rendkívül dicséretes fejlemény, követendő példa.