Cikkünk az OCTOGON magazin 170-es (2021/6-os) lapszámából.
Úgy hozta a sors, hogy egy nappal azelőtt, hogy Bajára utaztam megnézni az új piacot, a szerkezetkész állapotú pécsi vásárcsarnok bejárásán voltam. Pécsett, ahol élek, tíz éve nem épült hasonló jelentőségű középület, a sajtó és a városi közbeszéd folyamatosan napirenden tartja a témát, ezért a bajai piac építészeti koncepciójának értelmezésekor elkerülhetetlen volt a két város, a két terv, a kétféle kontextus állandó, oszcillációszerű összevetése, de nem az ütköztetés, hanem az egymásra vetítés értelmében. A pécsi projekt kapcsán kibontakozó társadalmi párbeszéd többek között a piac, illetve a vásárcsarnok műfaji sajátosságainak kérdését is tematizálta, és erőfeszítéseket tett ennek az ősi, a városi létformával egyidős funkciónak a meghatározására, az adott kor és az adott hely kontextusában történő újraértelmezésére.
Mert ugyan a témával kapcsolatban mindannyian hangoztatjuk, hogy az ókori agorák óta a piac adja a város esszenciáját, de hogy vajon mi adja magának a piacnak az esszenciáját, arra ritkán kérdezünk rá. A római Campo de’ Fiori az igazi piac, ahol délig friss zöldséget, virágot, halat és a tenger gyümölcseit vásárló tömeg hullámzik a színek és szagok forgatagában, hogy aztán mintegy varázsütésre eltűnjön minden, előkerüljenek a seprűk és a locsolócsövek, és mire véget ér a szieszta ideje, már fehér abroszos asztalokkal és friss léptű pincérekkel várja vissza a piactér – a piazza – a közönséget az esti dolce vitára? Vagy a párizsi Les Halles átalakulásának szimptomatikus példáját kellene szem előtt tartanunk, amikor a vásárcsarnok rendeltetésének változásairól gondolkodunk?
A Les Halles-nak ma már csak a neve azonos az egykori gigantikus élelmiszerpiacéval, amit Zola párizs gyomraként örökített meg, és amelyet az 1970-es években lebontottak; a helyén épült gigantikus shopping mall, amelyben 42 millió látogató fordul meg évente, vajon összefüggésbe hozható-e még bármilyen értelemben a piac archetipikusnak tekintett agora-fogalmával? [lásd még erről lapunk idei 3., 167. számában Pesti Monika recenzióját – Agora a lakótelepen (Piac és közösségi tér Békásmegyeren) – Peschka Alfréd alkotásáról]
A fenti példák, illetve a két friss, hazai projekt, a pécsi meg a bajai piac gyökeresen eltérő megoldásai is azt bizonyítják, hogy a piac funkcionális és szemantikai meghatározottságai éppoly változatosak és időben változók, mint maguké a városoké, és a maga kontextusán belül mindegyik autentikus lehet. A mezővárosok esetében, amilyen Baja is, a terménypiac összehasonlíthatatlanul fontosabb szerepet kapott a település kialakulásában, történetében és kultúrájában, mint az urbs típusú, fallal körített városoknál, amilyen Pécs is.
A Duna közelségének köszönhetően Baja már a török hódoltság alatt jelentős kikötőhelynek számított, a 18-19. században pedig az Alföld egyik legjelentősebb kereskedelmi központjává fejlődött. A zsíros bácskai föld gabonáját itt adták-vették, itt rakták hajóra. A település vásárainak jelentőségét számos egykorú forrás kiemeli (lásd a bajai piac történeti hátterét): mindenekelőtt gabona, de élőállat, bor, fa, gyapjú, bőr és számtalan féle kézműves termék cserélt gazdát a régió egyik legjelentősebb vásárhelyén.
A városi piac a középkortól fogva a főtéren működött, de területének növelése többször is szükségessé vált. A 18. század közepén bontották le a Sugovica parti házakat, és az így nyert területen terjeszkedett a piac, amely az 1960-as évek elején költözött mai helyére. Összesen 4 ezer négyzetméternyi fedett rész és 14 ezer négyzetméternyi közterület újult meg, ám a jelenlegi átépítés négyzetméternyi közterület újult meg, ám a jelenlegi átépítés funkcióbővüléssel nem járt („csak” a parkolóhelyek száma növekedett jelentősen), hiszen a három forgalmas útvonal, illetve a terület déli határán álló régi üzletsor – melyet szerencsére nem bontottak el – gátat szabott a terjeszkedésnek. Az elbontott régi csarnok helyett épült új épület sem méretének, sokkal inkább elhelyezésének és tömegalakításnak köszönhetően pozícionálja újra a piacot a város szövetében. Az egykori, bazilikaszerű csarnoképület a telek belsejében helyezkedett el, tengelye a szabad téri pultsorokkal volt párhuzamos.
Az új csarnok a Miklós utcai telekhatárra került, homlokzata a korábban bizonytalan státusú közterület új, városias térfalát alkotja. Gazdabolt, kávézó, valamint a csarnok főbejárata ad kisvárosi léptékű tagolást a hosszan elnyúló utcai homlokzatnak. A főépület nyugodt, horizontális tömege a város szélesen elterülő, alacsony beépítésű településszerkezeti karakterét viszi tovább. Az enyhe lejtésű tető élébe metszett sík a dobozformából komplex geometriájú idomot formál, és az üzletsor felőli nézetnek hagyományosabb, nyeregtetőre emlékeztető sziluettet kölcsönöz. A homlokzatok szendvicspanel burkolata a tető síkjára is átfordul; a homogén fémfelület keménységét a tagolás és a meleg barna-antracit színezés oldja, teszi „földközelivé”.
A csarnok belső tere, ahol a hűtést igénylő árukat árusító üzletek és standok kaptak helyet, minimálisan sem törekszik a szerkezetek és anyagok indusztriális jellegének álcázására vagy felöltöztetésére: az acéloszlopok, a konzolok, a mennyezeti szendvicspanelek, hangsúlytalan, térbe függesztett lámpák egyszerű rasztere uralja a belső teret. A tisztán funkcionális, a minőségi anyagok ellenére is egyfajta provizórikus könnyedséget sugalló enteriőr a homlokzat síkjától hátrahúzott üvegfelületével nyílik meg a szabadtéri rész irányába, szinte terelve a vásárlót a piactér felé, amely a hely igazi, egyedi karakterének hordozója.
A pécsi szituációtól eltérően ugyanis, ahol az új vásárcsarnok jelentős, méretbeli és funkcionális léptékváltással „húzza fel” a piac térségét – és általa a város egészét – a nagyvárosi dimenzióba, a bajai piac ilyen értelmű léptékváltás nélkül, az eredeti, unikális, a város identitását konstitutív módon alakító délvidéki, balkánias elemeket tartalmazó hagyományt viszi tovább, melyet éppen csak a szükséges mértékig ír át. Mindkét program érvényes és adekvát a maga kontextusában.
A bajai kontextus feltérképezéséhez mindazok számára, akik hozzám hasonlóan nem mondhatják magukat a térség igazi ismerőinek, ajánlom a kocsmaturista.hu című blog Bajáról szóló. remekbe sikerült bejegyzését.
„Nehéz néhány szóval jellemezni a hangulatot, ami Baját [...] összetéveszthetetlenné teszi: lelassulás, békebeli nyugalom, délies lazaság”, írja a szerző, aki figyelemre méltó eszmefuttatást fogalmaz meg a „mediterrán” és „délies” atmoszférával kapcsolatban, melynek során – hozzám hasonlóan – a Péccsel történő összevetés eszközéhez nyúl: „... mindig is motoszkált bennem a kétely, hogy vannak Pécsnél mediterránabb, balkánkapubb helyek is. Ha már kapu, akkor Szegedre ez sokkal inkább igaz, a város Szerbia előretolt bástyája Magyarországon. [...] De még Szegednél is van mediterránabb hely az országban, mondták tolnai, baranyai, bácskai ismerőseim. Menjek el Bajára...” – olvashatjuk a blogon, amely hosszan és élvezetesen taglalja a város multikulturális, laza, oldott karakterét, kiemelve a piac jó értelemben véve kaotikus, balkánias atmoszféráját is. (lásd: ITT)
Az A3 építészstúdió alkotói – és az építtető, Baja város önkormányzata – megfelelő érzékenységgel reagáltak erre a sajátos minőségre, és sikerült ellenállniuk a manapság oly erős nyomásnak, amely egyfajta hamisan értelmezett korszerűség jegyében invazív beavatkozásokkal töröl el finom regionális és szubkulturális minőségeket. Megmaradt a piactér vegyes, zöldséget-gyümölcsöt, szárazárut, ruházati részt és bolhapiacot is magában foglaló profilja, és a hosszú, párhuzamos sorokba rendezett, védőtetővel ellátott elárusítópultok bazárszerű struktúrája is. Az anyagával és színezésével a csarnoképülethez kapcsolódó, szögtörésekkel megmozgatott, szalagszerű védőtetőrendszer ugrásszerű minőségjavulást eredményezett a korábbi állapothoz képest, ugyanakkor megőrizte és valódi kvalitássá emelte a fentiekben dicsért, spontán közeget.
A spontaneitás érzetének megőrzése mögött meghúzódó erős integrációs törekvést az alaprajz és a felülnézet szemlélteti a legjobban: a védőtetők sávjai a csarnoképület nyúlványaiként szervezik a teret, nyitott végükkel beleoldódva a Sugovica part rekreációs zónájába. A hullámzó tetősávok a pultok közötti közlekedőtereket, a szürke, egyenes védőtető pedig magukat a pultsorokat fedi. A szögtörések séd tető-szerűen felnyíló felületekkel biztosítják a szellőzést és a természetes fényt, a közvetlen napsütés elleni védelmet azonban a jelek szerint nem minden esetben képesek ellátni: szinte mindenütt a szerkezetre felaggatott ponyvákkal, talpas napernyőkkel védekeznek az árusok a napfény ellen – ami mellesleg nem mond ellent a hely azon szellemének, amit az eddigiekben igyekeztem megidézni.
Mert úgy tűnik, a hely szellemét sikerült maradásra bírni: ott üldögél a piacot a Vöröshíd-sétány felől határoló, girbegurba bódésor asztalánál, pljeskavicát, bureket vagy éppen lángost eszik, és néha szerbül köszön oda a szomszédjának.
Kivitelezés: 2019–2020
Beépített földszinti bruttó terület: 5326 m2 (csarnok és fedett-nyitott terek)
Belső hasznos alapterület: 2000 m2 (csarnok: földszint+emelet)
Generáltervező: A3 ÉPÍTÉSZ KFT. Felelős tervező: Horváth Bálint Építész tervezők: Glück Endre, Kovács Zoltán
Építész munkatársak: Somogyi Gábor, Nochta Tamás, Schlaffer Lajos
Kertterv: Szalay-Szakály Zsuzsanna
Beruházó: Baja Város Önkormányzata
Még több fotóért katt a képgalériára!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
