Kórház, ahol a múlt értékeinek újjászületése megnyugtatóan dominál

Cikkünk a 206-os, 2026/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Schrammel Zoltán DLA
• Fotó: Hlinka Zsolt
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Miért is kezdem ismertető leírásomat Imhoteppel, a polihisztorral, aki egyszemélyben volt orvos és építész – és vélhetőleg nem is egy pancser, hiszen főminiszteri rangig emelkedett Dzsószer fáraó alatt? Részben azért, mert hiszek a kultúránk történelmi mélységű gyökereiben, különösen az építészet egymásra épülő tudás-tégláiban, részben pedig azért, mert ő jutott eszembe elsőnek az épület bejárásakor, szembesülve a tervezési körülmények és követelmények szinte követhetetlen szövevényeivel.

Jókorát ugorva az időben, a reneszánszkori Granadába hívom aztán az olvasót, ahol Istenes Szent János, katona múltját hátrahagyva, a szegények és betegek gondozásának irgalmas cselekedeteivel rendalapító szerzetessé vált. A róla elnevezett Irgalmasrend pápai szentesítése már hű társainak és II. Fülöp király bőkezű támogatásának köszönhető. A Granadában létesített első ápoldájuk ma is látogatható, gyönyörű épület, és meggyőző képet ad az ápolás-gyógyítás humánus környezetének reneszánsz felfogásáról. A napfénnyel gazdagon átjárt, széles közlekedő-társalgó árkádok képe visszaköszön a Budai Irgalmasrendi Kórház régi épületszárnyaiban járva napos délutánokon. Az eltelt századok alapjaiban nem változtatták meg a rend küldetését és humanizmusát, ami egy kivételes ereje az intézménynek.

Magyarországra 1650-ben érkeztek meg, az első ápoldát és rendházat Szepesváralján létesítették, majd a nagy igényt követve egymás után nyitották meg a szegény betegeket gondozó kórházaikat a nagyobb városokban Pozsonytól Pesten át Temesvárig, Pécsig, Zágrábig, Kismartonig, majd 1806-ban Budán is megindult az első építkezésük a jelenlegi helyszínen – jellemzően az akkori város szélén. A keretes beépítésű, Duna-parti ápolda mellett "tébolda" is működött a mai Vidra utcával szemben álló lakóház helyén. A lakosság növekedését és a Margit-híd megnyitását követő lokális fejlődés kikényszerítette egy új, korszerű kórház megépítését, amelynek terveit Kiss István műépítész készítette el és 1903-ban nyitotta meg kapuit.

A korára jellemző, eklektikus stílusban megjelenő épület távolról sem sugárzott szegénységet, ami jól mutatja a modernizmus előtti időszak építészetének kétarcúságát. Az itt ápolt betegek többsége a kórházban tapasztalhatta meg először az egészséges épített környezet kényelmét, a tiszta levegővel és napfénnyel átjárt, fűtött, közművesített helyiségeket, a mívesen díszített közlekedőtereket. Sokuk esetében a szegénységből eredő betegségeiket ez a környezet és a rendi alkalmazottak törődése önmagában gyógyította.

A több mint 120 éves épület keretes beépítése igazából csak U alakú, a Dunára néző szárny helyén alacsony kiszolgálóépületek hagyták kiszellőzni a fákkal benőtt udvart és bonyolították le a logisztikai forgalmat, miközben a huszártoronnyal is ékesített főbejárat a dombok felé nézett. A kéttraktusos főépületben a kórtermeket délre, illetve az udvarra tájolták a kedvezőbb higiénés és komfort körülmények érdekében. A II. világháború csatái súlyos károkat okoztak a kórházban is, majd az ezt követő helyreállítás már korántsem azzal a következetességgel készült, ami az eredeti állapotot jellemezte. A politikai rendszer, a fenntartó, az igények és a technológiai fejlődés változásai egymást követő, s olykor egymást felülíró ad hoc megoldásokban jelentek meg a házban, aminek legtöbbjét kívülről jótékonyan eltakarták az udvarban hatalmasra nőtt fák.

A 21. századra az állapotok már méltatlanná váltak az Irgalmasrend küldetéséhez és a kórházi ellátás általános követelményeihez egyaránt. 2015-ben Kozma Imre atya, a Betegápoló Irgalmas Rend magyarországi delegatúra vezetőjének kezdeményezésére megindulhatott a kórház teljeskörű korszerűsítésének és bővítésének tervezése, ami végül a dr. Kiss Zsolt István által vezetett csapat munkája nyomán valósult meg. A működés közben végzett ütemezett kivitelezéssel és sok váratlan eseménnyel nehezített folyamat idén érhet véget, amivel a Budai Irgalmasrendi Kórház első lehet a Budapesten hasonló változásra vágyakozó / várakozó betegellátó intézmények között.

A tervezési folyamat nehézségeit felsorolni is hosszú. A műemléki védettséget a régi épület minden része élvezi – függetlenül annak funkcionális avultságától, illetve eredetiségétől, ráadásul a dunai oldala a világörökségi kép része is egyben. Az orvostechnológia fejlődéséből és a modern, hatékony gyógyító tevékenység igényeiből viszont mintegy 100%-os bővítés vált szükségessé, ráadásul nagy részében bonyolult épületgépészeti kiszolgálással, aminek kialakítása a műemléki környezetben önmagában is hatalmas kihívás.

A településrendezési előírások, a különböző hatósági követelmények és vélemények irgalmatlan szövevénye többszöri, jelentős áttervezést igényelt, ami sok esetben gyengítette az eredeti tervezői szándékot, a funkcionális rendet, a hely szellemében eredő lehetőségeket. Ezek közül egyet emelnék ki: a régi földszintes melléképület megőrzése miatt csak folyosói ablakok nyílhatnak a Duna felé, betegszobából csak alig néhányé. Szerencsére az új épületben a folyosók keleti végére tervezett társalgóterek tökéletesen élvezhetik a panorámát.

A Vidra utcai szárny önálló házként jelenik meg. Korszerű, hatékony, öttraktusos alaprajzán felülről lefelé betegszobák, ambulanciák és különböző kiszolgálófunkciók osztoznak, majd legalul három szint mélygarázs. Ennek kapcsán önkéntelenül is rákérdeztem a dr. Kiss Zsolt Istvánnal folytatott beszélgetésemkor a Duna közelségéből fakadó kockázatokra, de megnyugtatott, hogy ezekre is találtak megfelelő műszaki megoldásokat. Egyszerűbb feladat volt, mint sok más építészeti szándékokat keresztező követelmények teljesítése... Imhotep, hogy is volt ez a ti korotokban?

A különböző igényű betegfogadást egy új kórház esetében jól el lehet választani térben, megfelelően elkülönített megközelítési útvonalakon, de egy belvárosi kötött helyzetben szinte lehetetlen. Ezt a lehetetlent sikerült megoldaniuk a tervezőknek a két épület közötti átjáró többszintes megoldásával, illetve a Duna felé megtartott udvari bejárattal. Személy szerint sajnálom, hogy az eredeti főbejárat elveszti rangját, és funkciója átkerül a dunai homlokzatra, de az indok érthető, hiszen az akadálymentesítés megoldhatatlan a szintkülönbségekkel kapcsolódó műemléki terekben. Egyébként az építészeti örökséget védő tervezői szándék végigkíséri a látogatót a régi épületben járva, csak néhány – minden igyekezetüket felülíró –, korábbi pályázati kötöttség eredménye bántja az ember szemét csillogó fűtéscsövek és váratlan helyen megjelenő fűtőtestek formájában. A múlt értékeinek újjászületése azonban szerencsére megnyugtatóan dominál, kiegészülve néhány új képzőművészeti alkotással is.

A lezárt belvárosi helyzetben, a jelentős méretű bővítmény elhelyezésére egyetlen lehetőség adódott: a belső udvar. Az évtizedek alatt odaemelt igénytelen építmények kitakarítását és a 100 éves öreg fák szükségszerű kivágását követően a régészek vették át a terepet és korai római, középkori leletek feltérképezése, dokumentálása után adták vissza építési területnek. Tervezői beszélgetésünk egyik vidám perce volt a régészek legfurcsább felfedezésének felidézése: egy középkori kútban talált lócsontváz rejtélye, ami a kórház titkainak sorát gyarapítja már. A beépítést követően az udvar szükségszerűen széttöredezett kisebb teraszokra, tetőkertekre, gazdasági udvarra, ami a régi nagy légtérhez képest veszteség, de a főépület funkcionális értékei ezt a veszteséget háttérbe szorítják. Az udvar tervezett hangulatának kialakulására még néhány évet várni kell, amíg a tetőkre és a maradék udvarba telepített növényzet erőre kap és belakja új környezetét.

A főépület-bővítményben koncentrálódnak a technológiailag igényes funkciók, amivel a tervezői szándék szerint mentesíthető lett volna a régi épület a velejáró légtechnikai armada elhelyezésétől az értékes eredeti padlástérben. A teljesen logikus gépészet, a műtőblokk, intenzív osztály, sterilizáló és diagnosztika rétegződésbe belefért még a kéttengelyes gyalogos közlekedőrendszer fő elemét képező előcsarnok is, ahol a természetes fény hiányát mesterséges belsőépítészeti elemek pótolják. Ez a kortárs megoldás egyéb, a homlokzatoktól elzárt, de látogatott terekben is megtalálható. A közlekedőrendszer akadálymentes megvalósítása a régi épület és az új szárnyak közötti szinteltérések miatt komoly, sikeresen teljesített kihívás volt. A sok átemelés miatt a kereszttengelyes szervezés nem tűnik fel elsőre, de működik, és ez a lényeg.

A homlokzatképzés minden építészeti megítélés középpontjába kerül, méltatlanul háttérbe szorítva azt a felmérhetetlen mennyiségű kutatást, fejtörést, felelős tervezői döntést, ami a gyógyító funkció, a betegek jó érzete, a higiénia, a gazdaságos üzemeltetés, a fenntarthatóság és a műemléki részletek szakszerű megoldását eredményezi. A régi épületszárnyak kezelése rengeteg munkával "észrevehetetlenül" jól sikerült, s ez így helyes. Az új részeknél a visszafogott anyaghasználatú illeszkedésre való törekvés látható, amit a régi épületről átvett színek alkalmazása is erősít. A vezető építész szavainál jobbat én sem találok: a „duális jellegű építészeti hangvétel a nyugodt semlegességet kívánja biztosítani...” Szerintem sikerült.

További képek és rajzok a cikk végén található galériában!