Hirdetés

Interjú Peter Cookkal

Peter Cook építésszel, a legendás Archigram építészcsoport egyik alapítójával, az idei Velencei Építészeti Biennále brit pavilonjának kurátorával Martinkó József beszélgetett az UCL Bartlett Intézetében.

Hirdetés

“Tudunk mi, britek “rosszak”, rosszalkodóak is lenni, szabályokat áthágók” 

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt mintha egyfajta csöndes rezisztenciába vonulva húzódott volna vissza a tanszékére. Főképpen ahhoz képest, hogy a múzeumépülete átadásával, az Archigram évfordulós kiállításával vagy éppen most a velencei kurátorságával egyfajta látványos kivirulását, “reneszánszát” éljük meg.  
Így van, de örülök neki, mert sok minden kering a fejemben, amit szeretnék megvalósítani. Most, pályafutásom második felében kezdik el megépíteni az épületeimet. Elkészült Grazban a Kunsthalle, egy másik tervem realizálódik Madridban, egy pedig Velencében. Szóval kezdek “klasszikus” építésszé válni, ami természetesen mindig is voltam (nevet). A tanítás szintén nagyon fontos része az életemnek, a kiállítás-készítés pedig valami, ami ugyancsak nagyon foglalkoztat.

Két hete találkoztunk Velencében, ahol Ön hivatalosan, mint a brit pavilon kurátora volt jelen. Milyen szempontok szerint állította össze az anyagot, választotta ki a művészeket? Mi volt az idei év angol kiállításának programja, és hogyan választották ki Önt erre a feladatra?

A British Council felkért 6-7 embert, tervezőt, designert, építészt, és megkérdezte őket arról, hogyan is terveznék meg a brit pavilont, ha rájuk lenne bízva a kiállítás elkészítés. Természetesen mindenkinek különböző ötlete és koncepciója volt, de a bizottság végül is az én ötletemet választotta. A tanácsnak, vagyis nekünk nem volt sok pénzünk a projektre, de a British Council nagyon jól szervezte a munkát. Példásan segítette és támogatta az elképzeléseim megvalósítását. Ennek köszönhetően módom nyílt arra, hogy magam válasszam ki, kikkel is dolgozom (grafikussal, fotóssal stb.).

Hogyan választotta ki a bemutatott tervezőket és munkákat? Miért kerültek éppen Õk ebbe a válogatásba?
Ami mindannyiukban közös, hogy mind, kivétel nélkül elképesztően jó tervezők. Nem egyeznek az én stílusommal, másként gondolkoznak sok mindenről, de ez természetesen nem számított. Az én feladatom az volt, hogy azokat találjam meg, válogassam be, akik  jól csinálják azt, amit csinálnak. Az én kurátori célom ezen belül az volt, hogy szembesítsem egymással ezeket a sokszor meglehetősen eltérő munkákat, és a nézővel bizonyos módon érzékeltessem mindezt. Minél érzékelhetőbbé szerettem volna tenni a választott munkák és a tervezők, illetve a látogatók közötti viszonyt. Ezért készítettünk hangfelvételeket, melyek fontos részei az installációknak. 
A hangfelvételeken rögzítettük a tervezők hangját, és a pavilonban minden munka felett egy speciális hangszóróból folyamatosan sugározzuk azokat. Minél inkább megfoghatóbbá téve így a tervezők, a munkák karakterét. A kiállításon végighaladva olyan, mintha ott állna mellettünk mindig maga a tervező is, és beszélne hozzánk. Mellesleg a kiállítás első napjaiban a tervezők valóban egész nap a pavilonban keringtek, és beszéltek a látogatókkal, ott állva mellettük teljes életnagyságban. Szerettem volna, és remélem ez sikerült, hogy az embereknek legyen egyfajta érzésük, benyomásuk arról a személyről, aki ezt vagy azt tervezete. Az óriási képek, a rajzok, a tervezők életnagyságú fotói, a hang, mind ezt hivatott megteremteni. A látogató “találkozhat” így Kathryn Findlay-vel, egy skót nővel, aki művészi, mégis meglehetőse nyers, a maga módján mondhatni durva. Aztán Jan Kaplicky, kiknek munkáit csodálva és hangját hallgatva kirajzolódik előttünk egy szomorú, neurotikus cseh tervező high-tech személyisége. 

A tervezők és munkák minél komplexebb bemutatása szintén a brit pavilon egyik alapvető sajátossága tehát. De miért tartja fontosnak, hogy a művek mellett a különféle művészek, tervezők személyiségéről is minél pontosabb képet kapjanak a látogatók?
Szerintem ez hihetetlenül fontos! Az építészet nem határolható el, nem értelmezhető vákuumban. Analitikusan kell az építészethez viszonyulni, az építészet mögött történetek vannak, melyek alapvetően maghatározzák. Nem a semmiből jön, és lesz valamilyen az építészet. Ez és ez a designer ide és ide járt iskolába, szerelmes volt ebbe és ebbe, megszállottja ennek vagy annak, mindig hajnalban kel, asszisztense volt ennek és ennek, dolgozott itt és itt, és még sorolhatnám. Meggyőződésem szerint csak mindezeken keresztül érthetünk meg az építészettel kapcsolatban mélyebb összefüggéseket, és gondolkodhatunk el megfelelőképpen róla, illetve az összefüggéseiről. Hiszen nem hihetetlenül érdekes-e, hogy ez vagy az a tervező, aki ebből a faluból, ebből az országból származik, tervezi ezt vagy azt, ide és ide, teljesen átformálva azt és azt a várost, stb. Vagy nem érdekes-e, hogy amikor ezt az épületet tervezte, szenvedélyesen szerelmes volt ebbe és ebbe, vagy hogy éppen egyfajta depressziós állapotban volt. Nem elgondolkodtató-e, hogy súlyos alkoholistaként ez vagy az a zseniális tervező milyen elképesztő újításokat vitt véghez ebben és ebben az épületkomplexumában. Miért dolgoznak bizonyos emberek együtt, mikor egyértelműen teljesen eltérő személyiségűek. Ugyanilyen meghatározó körülmény lehet a hely, ahol egy adott épület felépül. Miért ott? Miért pont akkor? Mi volt éppen abban az országban a politikai vagy gazdasági helyzet, mik a kulturális sajátosságok, és még ezer apró és kevésbé apró dolog. Mindez legalább annyira hozzátartozik egy épülethez, mint az, hogy miből készült, hány szintes, vagy hogy milyen technológiai eljárásokat alkalmaztak a megépítése során. 

Bizonyára végiglátogatta a biennále különböző országainak pavilonját. Milyennek látja Magyarországot, a magyar építészetet ebből a megközelítésből?
A magyarok számomra olyan különösek. Nehéz pontosan megfogalmazni azt a benyomást, ami bennem az országról kialakult, és ami az Önök pavilonjában járva csak megerősödött bennem. Magyarországot egy igazán furcsa helyként képzelem. Jártam ugyan a magyar pavilonban, de sajnos nem jártam még Magyarországon. A feleségem édesapja Erdélyből származik. Nekem Magyarország is amolyan fura “transzilván” terület. Az építészet, és azon keresztül az emberek lakóhelyei is furcsának tűnnek. A pavilon, és az ott bemutatott anyag, a kiállítás maga, egy fura, elzárt, zárkózott, bizonyos értelemben rejtőzködő titokzatos országról mesél. Természetesen tudom, hogy a valóság akár az én magyarképemnek az ellenkezője is lehet, de nekem a magyar bemutatkozás ezt sugallja.

Sok ország meglepő anyaggal állt elő a Kurt W. Foster által meghirdetett Metamorfózis témára. Melyik ország kiállítása nyerte el leginkább az Ön tetszését?
Nekem leginkább a lengyel pavilonban bemutatott anyag tetszett. Véleményem szerint, ami ott látható az valami igazán friss, fiatal dolog.

Mindenképpen érdekes, hogy mit érez, mit gondol az egyik tervező egy másik ország tervezőinek munkáit látva, de mit gondol a saját országáról, ahol maga is él és dolgozik?
London ma már nem olyan érdekes építész-város, mint amilyen húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt. Nem volt persze nehéz a biennáléra tervezőket találni, olyanokat sem, akik még sohasem szerepeltek a biennále brit pavilonjában korábban, de ez nem jelenti azt, hogy London az építészet szempontjából vezető, iránymutató lenne. Legalábbis annyira nem, mint amilyen korábban volt. 

Meglepő, amit mond!
Volt múlt évben egy kiállítás Brazíliában. Bemutatkozott ott többek között Anglia építészete is. A kiállítók főként olyan művészekből álltak, akiket hetente láthatunk újságokban, magazinokban vagy kiállítások alkalmával. Mindannyian főleg fiatalabb építészek voltak, 40 évesek. Végignézve a kiállítást, kissé csalódott voltam. Rendben voltak a munkák, modernek voltak, néhány szép ház, néhány szép enteriőr, de semmi lázadás vagy harc. Nem érződött progresszivitás, átütő felvetés. Pedig Londonnak régebben elképesztő ereje volt. Norman Foster és még néhány építész igazán újszerű, és érdekes volt. Nem tudom, mi is az konkrétan, amit akkor építettek, de megnézem a magazinokat 1986-ban, és azt mondom, atyaég micsoda időszak volt az! Zaha, aki persze még mindig fantasztikus, de akkor egy teljesen különálló blokkot hozott, és még sorolhatnám, mindenki Londonba jött, itt történtek a dolgok. Most azt érzem, hogy amolyan divatoska, csak éppen hogy jó, olyan, mint egy tucat egyéb hely a világban. Például minap Stuttgartban voltam, és láttam egy fantasztikus épültet.
Fogalmam sincs, és nem is tudta senki megmondani, hogy ki volt az építész. Én azt mondtam, te jó ég, ez aztán egy igazán mai high-tech épület. Hihetetlenül egyszerű és elegáns, és semmi ilyesmiről még csak szó sincs Londonban. Egyfajta second hand építészet van. Szóval azt nem mondom, hogy London manapság a világ első számú építészeti városa vagy központ lenne. Amiről én beszélek, az egyfajta különbség, különbség az úgynevezett “rendben van” és a “top” színvonal között. Ne akarjuk azt, hogy az legyen mondva rólunk, hogy: “ja, ja elég szép kis anyag, hm, hm, hm.” Erre senki nem kíváncsi többé. Már tervezem a következő kiállításom, már szerzem rá a pénzt, és úgy tűnik, Los Angeles lesz a helyszíne. Ott szeretnék fiatalabbakat megmutatni, mint most Velencében. És annál sokkal “partizánabb” jellegű is lesz. Akkor jók az angolok, ha feltalálók, mert akkor leleményes ötletekkel állnak elő. Nem feltétlenül a polemizáló alapállás a jó, a britek nem jók abban. A britek az invencióban jók. Sőt talán azt sem túlzás mondani, hogy a stylist dolgokban sem vagyunk annyira jók, mint képzelik rólunk. Tudunk mi, britek “rosszak”, rosszalkodóak is lenni, szabályokat áthágók stb. Például az, hogy én megépíthettem Grazban az épületemet, azért volt lehetséges, mert alkalmas volt a helyi kulturális közeg rá, a miliő megfelelő volt a létrejöttéhez.  

A kézművességgel való kapcsolatuk és a kutatási-technológiák, kísérletezések közötti fura együttállás jött akkor ott létre. A felfedező habitus és a kézműves tradíciók találkoztak. Jó, jó persze ez mind lehetséges a világ néhány más területén is, de nem lehetne, mondjuk New Yorkban. Még az északi országok is azt mondják, hogy a XX. század  high-tech építészete egyfajta folytatása a tradícióknak, a craftnak, a fával való építésnek. Példa erre a csodálatos, kézműves igényességgel megtervezett high-tech ablakok sora. Azonban azok, akik értenek ehhez a kettősséghez, lassan mind meghalnak, és nem folytatódik tovább mindez. Német funkcionális ablakok kerülnek mindenhová. Hát igen, a hideget távol tartják, funkcionálisak, semmi több. Rossz részleteikké válnak az épületeknek. Szóval, amit mondani akarok, az az, hogy ha te tervezni akarsz egy high-tech épületet, akkor szükséged van egyfajta minőségre azoknak a termékeknek a terén, amivel végül is dolgozol, amiből építkezel. Szükség van a craft és a high-tech találkozására, problémamegoldókra, felfedezőkre. 

Hogyan befolyásolta ezt a szemléletet az archigramos időszak?
Abban az időszakomban a projektek, valamint a magazin tartalma visszanyúlt az 1940-es évek idejének szelleméhez. Ez egy fantasztikus időszaka volt a technológia fejlődésének. A brit és a francia high-tech mind gyermekei ezeknek a fejlesztéseknek. Sok minden származott a technológia inspirációiból. Az angolok jók abban, mindig is jók voltak, hogy kísérletezzenek, hogy próbálgassanak, sokkal inkább, mint mondjuk a németek. A kulturális összefüggésekről és szituációkról beszélek. Sok remek dolgot fejlesztettek ki a britek, a brit repülőgépipar pl., s ezek a mai napig, lásd az Airbust, arról tanúskodnak, hogy spekulatívak vagyunk, de ugyanakkor elegancia van abban, amit létrehozunk. Remélem, azok a tehetségek, akik itt is láthatóak az egyetemen, akik igazán nagy tehetségek, nem vesznek el, és felbugyognak az építészet állóvízében, felforralják azt. 

Én sokat dolgozom, nem használom túl sokat a számítógépet. Rajzolni szeretek, és írni, tanítani, tervezni. Kiállítást csinálni valahol nekem egyfajta tanítási feladat is. Velencében sem csupán megmutattuk a terveket, hanem beszéltünk róluk és a tervezőkről. Sok különböző periódusa volt az életemnek, sok mindennel foglalkoztam. Emlékszem az első Libeskind-kiállításra, foglalkoztam kortárs művészettel, és most megépült a művészeti múzeumépületem is Grazban. Szeretek grafikusokkal, különböző emberekkel dolgozni, organizálni őket, mindez egyfajta színház, amit én nagyon is kedvelek. A kiállítás olyan, mint egy színházi előadás, üzenete van, önmagában nem áll össze egy valamivé. A munkák megváltozhatnak azáltal, hogy hogyan vannak bemutatva, hogy kikkel szerepelnek egy kiállítási térben. Emlékszem, hogy voltam New Yorkban a MoMA-ban egy Alvar Aalto-kiállításon. A kiállítás hihetetlen unalmas volt: “igen szép fák, jaj de szép kis ház, óh igen, megint fák, óh”, szörnyen unalmas, pedig Aalto meglehetősen jó, karakteres építész. Aztán az elmúlt évben voltam Finnországban, és beszélhettem olyan emberekkel, akik igazán ismerték őt. Megtudhattam, hogy alkoholista volt, hogy rajongott a nőkért, hogy meglehetősen arrogáns volt. Micsoda érdekes összefüggések, hiszen ettől nem változik meg, hogy a fa és a ház szép, de valahogy érthetőbbé, szagolhatóbbá válik. Érezni kell Finnországot, és utána érteni a fát. Mindezt egy kiállításnak be kell tudni mutatni. 

Mennyire tartja számon a most még utópisztikusnak tűnő építészeti kísérleteket? Látta a párizsi Non-standard kiállítást?
Nem, sajnos, csak hallottam róla. Láttam néhány anyagot, és ismerem a kiállítók nagy részét, de magam nem láttam. Szinte mindannyin tartottak a múlt évben itt az egyetemen előadást. 

Azért kérdezem ezt, mert érdekes látni a grazi épület formájában megjelenő biomorf elgondolást, amelyeket Ön az avantgárd felől közelítve ért el, míg a párizsi kiállítás formakísérletei a biomorfológiát a biotechnológiai forradalom felől közelíti meg.
Úgy vélem a Non-standard amolyan partizánshow. Mostanában több előadásomban is foglalkozom azzal a paradoxonnal, ami a felszín és a forma, vagyis az épülettömeg viszonyában keletkezett. Mi történik az épülettel, ha ez a fajta computeres tervezés, digitalizált formaalakítás határozza meg az építészetet. Milyen logika eredményeként születnek az új épületek. A grazi épület esetében sokat tudtunk magáról a városról, a helyszínről, a társam és én magam is 8-9 alkalommal jártam már korábban Grazban. Pontosan tudtuk, milyen kapcsolata van annak a területnek a város többi részével.




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

A River-pool nemzetközi sikere Velencében

A River-pool nemzetközi sikere Velencében

A Biennálé idején a városban is szinte egymást érik a kiállítások, és ebből idén Vincze Ottó River-pool című vízi installációjával a Ferenczy Múzeumi Centrum is kivette a részét.

Jelentés a frontról

Jelentés a frontról

November végén zárt Velencében a 16. Nemzetközi Építészeti kiállítás, amelynek főkurátora az idén Alejandro Aravéna volt. Wesselényi-Garay Andor beszámolója.

Sikerrel zárt a Velencei Építészeti Biennále

Sikerrel zárt a Velencei Építészeti Biennále

November 27-én véget ért a 15. Velencei Építészeti Biennále. 

Hirdetés