Kulcsár Géza írása a Természet és épített környezet kapcsolatát firtató aktuális tematikánk kapcsán.

„A lakozáshoz, úgy tűnik, az azt megelőző építés következtében jutunk. Ennek, mármint az építésnek, amaz, vagyis a lakozás a célja. Mindazonáltal nem minden építmény lakás. [...] Az ember úgy viselkedik, mintha alakítója és mestere lenne a nyelvnek, holott mégiscsak a nyelv uralja az embert.” (Martin Heidegger: Építés, lak(oz)ás, gondolkodás. In: Schneller István: Az építészeti tér minőségi dimenziói, Librarius, 2002.)

A várost közkeletű szokás a természettel való oppozícióban elgondolni. A város az, ami a Természethez képest a Más. Ebben persze van némi igazság, de a modernitásban ez a gondolat, vegyük észre, nem magából a városból mint metahistorikus alakzatból, hanem éppen magából a modern societas-ból (mely a civitas-t, az eredeti városi közösséget váltja az eszmetörténet színpadán) és annak lak(oz)óhelyéből, az ipari (nem-)városból táplálkozik.

Annyit azonban el kell ismernünk, hogy a városalapítás aktusának, így magának a városnak a genealógiáját nem az építés, építkezés tettének állandósulásában találjuk meg, hanem a kozmoszként felfogott természet önkiüresítésében, a határok (ekenyom, később fal) közöttiség tabula rasájában. A polaritás tulajdonképpen nem is város és természet között jelentkezik — ott valódi feszültség nem is keletkezhet — hanem a város ideális és modern-posztmodern formája között.

A metaurbanizmus egyik alaptétele szerint ez a kettősség a művészetben, a láthatatlan városok multi- és transzmediális alapításában oldódik fel. Az alábbiakban nem vállalkozhatunk a várostermészet, természetváros jelenségkörének teljes képzőművészeti tipológiájára (vagy topológiájára), arra mindazonáltal igen, hogy felmutassunk néhány kiemelkedő kortárs hazai példát az imaginatív urbanisztika természetközeli ágából.

Ennek a közelítésmódnak a legjellemzőbb médiumai egyrészt és elsősorban a fotó, mely anyagtalanságában szinte végtelenül formázható, formai romolhatatlanságában mégis kifejező és hozzáférhető; emellett szintén kézenfekvő és gyakori a természet, illetve a város anyagából való közvetlen építés-alkotás.

A fotografikus megközelítés, érthető okokból, gyakran találkozik a szociografikus feltáró igény bizonyos módozataival. Piti Marcell például a természet és ember közé szorult civilizációs romokat szemléli, némiképp naivan, egyfajta felvilágosult idealizmussal, de érzékeny objektívvel. 
 

Piti Marcell: Zóna című sorozata


Martinkó Márk munkái, különösen a Mesterséges zöld, illetve a Digitalizált növények sorozat képei hasonlóan magas texturális minőségben, de fordított logikával készülnek, itt ugyanis a növényi ágens helyeződik egyetemesen urbánus, a vegetatív létmódtól idegen kontextusba, legyen az épített-materiális vagy digitális-immateriális.
 

Martinkó Márk: Mesterséges zöld, No. 8., 2015, 123×100 cm


Balogh Viktória a 2021-ben Pécsi József-ösztöndíjjal kitüntetett sorozatában egyszerre jelenik meg direktebben és szubjektívebben a szociális kommentár igénye. Míg a sorozat koncepciója egyszerre fűződik fel egy életszakasz átélésére, és az azokon keresztül megfigyelt társadalmi folyamatok, különösen a lakhatás kérdésének nem-diszkurzív elemzésére, addig a képfelületet a természetszemlélés romantikus rezignációja uralja.
 

Balogh Viktória: Videórészlet III.


A városi tér imaginatív rekonstrukciójával dolgozó Csizik Balázs legújabb munkáiban kiélesedik a városi és a természeti (táj)tér megélésének és vizuális nyomainak mind kontrasztja, mind szintézisük, együttes átélésük lehetőségeinek vizuális kommentárja.
 

Csizik Balázs: Transylvania Budapest mash-up


Módszertanilag és eszmeileg ide tartozik, de technikájában kilóg a sorból Gosztola Kitti sorozata, ahol a városi infrastruktúra által megcsonkított fákat rekonstruál érzékeny közelségből, az izolált fákat ábrázoló tusrajzokkal és a latin rendszertanból kölcsönzött címekkel megidézve a botanikát mint a modernista szcientifizmus jellemző viszonyulását a növényvilághoz, miközben a keretek ábrázoláshoz illeszkedő anyagisága és a megjelenített fapéldányok egyedi sorsának megjelenítése, fa és város viszonyának megidézésén keresztül, a szemlélőt saját magának és életterének vizsgálatához vezeti.

Gosztola Kitti: Juglans regia (2013)  ink on paper, walnut wood, plexiglass  82 x 67 cm


Itthon az installatív természetművészeti attitűdöt, a természet anyagával való közvetlen munkát, ezzel együtt a növényi lét temporális aspektusának a műtárgyba való közvetlen beemelését leginkább az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Természetművészeti specializációjának holdudvarában születő alkotások jelentik. Erőss István, Kopacz Kund, Egervári Júlia és mások munkáin a szubtilis társadalmi kommentár beszüremlése mellett kézzelfogható az emberi és a növényi ágencia és temporalitás természetes, harmonikus egymás mellé rendelődése.
 

Kopacz Kund munkája


A fentiek persze csak példák. Természet és város művészeti kifejezéstára szerencsére éppoly kimeríthetetlen, mint magának a természetnek és a városnak a formakincse. Csak kicsit talán csendesebb és harmonikusabb.

 

URBANUM | Web | Facebook | Instagram

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Műtárgy-kalauz stopposoknak XI.

Műtárgy-kalauz stopposoknak XI.

Czigány Ákos Otthon 1097-1100 című alkotása.

Modernkori Wunderkammer szarvasbogárral és hegesztő maszkkal

Modernkori Wunderkammer szarvasbogárral és hegesztő maszkkal

Liszkay Lilla fotográfus különleges „házi univerzuma” a TELEP Galériában.

Apró rejtélyek | Hans van der Meer

Apró rejtélyek | Hans van der Meer

A holland dokumentarista fotográfia kiemelt alakjának Budapest-sorozata a Capa Központban.

Hirdetés