Hirdetés

 Sütő András Balázs interjúja Josef Pleskot cseh építésszel 2001-ben készült.

A forradalmat követő évek az építészetben is hatalmas változásokat hoztak Csehországban, és az új élethez igen tudatos építészeti útkeresés párosult. Josef Pleskot közelmúltbéli munkái érzékenyen tükrözik az újragondolt modern visszatérését a kilencvenes évek építészeti köztudatába. A cseh építésszel prágai irodájában beszélgettünk a bő egy évtizede még reneszánszát élő posztmodern építészet mai megítéléséről, az azt követő lehetséges utakról. Úgy tűnik, munkáját azon a ponton folytatja, ahol a klasszikus modernizmus a hatvanas években abbamaradt. 

fotó © Jan Malý

Sütő András Balázs: A rendszerváltás előtt Prága volt az a város, ahol a vasfüggönyön innen a posztmodern építészet a legértékesebben valósult meg. Példának okáért az Alena Šramková tervezte irodaház a Vencel tér végén a prágai posztmodern szimbólumává vált. Vajon milyen szerepe volt ebben a kifinomult reakcióban az óváros egységének?

Prágát, főként az óvárost, eleve óvatos közelítéssel kezelték az építészek. Mivel a háború szinte semmit sem rombolt a városon, a hetvenes évekre alig maradt néhány telek, ahová építeni lehetett, ezért annak a néhány üres területnek, amire még tervezni lehetett, hallatlanul megnőtt a jelentősége. Ez az alapjában véve több száz éves közeg az illeszkedés igényével lépett, lép fel ma is a tervezőkkel szemben. Az igazodás hívó szavára adta meg a maga válaszát a posztmodern építészet.

Amikor most a városba érkeztünk, sokkal bátrabban megrajzolt épületekre leltünk, mintha ez az igazodás ma már egy sallangmentes szemlélet alapján valósulna meg.

Mely épületekre gondol?

Az Eva Jiřičná tervezte Orangeryre vagy a közelben az Ön egyik munkájára, a Lvi dvur bővítésére. Mindkét épület a prágai vár történelmi környezetében épült, mégsem kapcsolnám egyikhez sem a posztmodern jelzőt. 

A viszonyulás természetesen továbbra is alapvető, nélküle az építészetről nem is érdemes beszélni, de egész más alapon is létrejöhet. Az egyik épületre azt mondjuk, illeszkedik a régihez, a másikra esetleg azt, nem. Vajon mi alapján döntünk? 

fotó © Jan Malý

Valószínűleg elsődlegesen még mindig formai alapon helyezzük viszonyba az épületeket, főként egy ilyen történelmi közegben. 

Viszonyba, azaz kontextusba. De mi is a kontextualitás? Formális hasonlóság? Ez a felvetés egy alapvető problémát mutat az építészet értelmezése körül. Olyan konfliktusról beszélek, amely mindig is itt volt egészen a modern építészet létezése óta és a posztmodern idején csúcsosodott ki,  nevezetesen a forma ismételt eltúlzott jelentőségéről. 

Mivel szemben eltúlzott ez a hangsúly?

A modern gondolatának súlyával, avval a tiszta gondolattal szemben, melynek alapja a folyamatos változás. Megfigyelhető a modernen belül is egyfajta konzerválódás, ahol már nincs jelen az innováció, lecsupaszítva ott áll a forma, úgy tűnhet, ugyanarról van szó, a lényeg mégis elveszett. Nem a formával van a baj, hanem avval, amikor egy épületet döntő módon innen közelít meg a tervező. 

Ezek szerint nem érdekli a forma az építészetben?

Hagyományos értelemben véve nem. Ha példának okáért a high-tech építészetet nézem, olyan építészek munkáit, akik a legmodernebb technológiát alkalmazzák, akkor azt látom, hogy gyakran a tizenkilencedik századihoz nagyon hasonló produkciókat hoznak létre. Tehát önmagában a technológia nem vezet bennünket megoldásra. Ha a modern építészetet tekintjük, akkor azt feltétlenül a huszadik századhoz kapcsoljuk, és gyakran elfelejtjük, hogy azok a feltételek, melyekben életre hívták, a tizenkilencedik században jöttek létre. Szeretünk konkrét történelmi eseményekhez, dátumokhoz változásokat kötni, mintha a történelem nem egy folyamatos változás lenne. Most ismét hatalmas változások történnek, és ennek ellenére általános a fáradtság.

fotó © Jan Malý

Milyen változásokra gondol?

Én egy bizonyos beteltséget érzékelek, és ezt nem kizárólag építészeti értelemben gondolom. Alig van már érintetlen terület a földön, nincs sok hely, ahová építhetnénk, az is kérdés, hogy ezeken a helyeken egyáltalán építenünk kell-e? Ez nem jelenti azt, hogy a dolgok tovább már nem fejlődhetnek, de ez a telített állapot mindenképpen felelősséggel jár. Ma már alig akad olyan területe életünknek, melyre nem állna kész koncepció a rendelkezésünkre, és ez alól a befolyásoltság alól az építészet sem kivétel. Ezen a ponton nagyon fontos az értelmiség szerepe az értékteremtésben.

De hisz a klasszikus modern építészet ugyanígy koncepciókat kínált… 

Egész más ideológiai, gazdasági, környezeti háttérrel. Ma már nem lehet a természetet kihasználni, egy egész új viszonyrendszerben kell használni a természetet, az anyagokat. Ebből a szempontból döntő az, hogy eddig mit építettünk. Az értékek folyamatos változásával a városok átstrukturálódnak, ennek kapcsán nemcsak az építés a kérdés, de legalább annyira a lebontás is. Persze ez sokféleképpen történhet, lehet rombolás, ami nem említhető múlt időben, gondoljunk csak a délszláv válságra, de optimális esetben lehet ésszerű is.

Hogyan viszonyul a lebontás problematikájához munkája során?

Számomra a bontás nem a legpontosabb kifejezés, gyakran lényegesen kifinomultabb műveletről van szó, a legtalálóbb talán a szétszerelés fogalma. Ez ugyanolyan jó eredmény, mint egy nagyon jó összeszerelés. Ezért a bontás ugyanúgy egy építészeti feladat.

Arról van szó, hogy egy régi épület a mai helyzetben csupán a kora okán nem feltétlenül számít értéknek, és ez az, ami feljogosít bennünket a bontásra? Egyáltalán feljogosíthat-e bennünket megváltozott értékrendünk a bontásra? 

Ez egy problémás dolog, mivel ha valamit rosszul építenek, azt le lehet bontani, de ha valamit rosszul bontanak, azt már nem lehet felépíteni. Elérkeztünk a megítélés problémájához. Vajon ki az, aki megítélheti az építészetet, és ki az, aki ítéletet mondhat? Hisz az építészetet bárki megítélheti, de azért a bontás sokkal merészebb tett, mint az építés.

Mit gondol a konfliktusról, amit egy ilyen döntés maga után von?

A konfliktus nem probléma. Éppúgy nem hiszek a háborúban, mint a nyugalomban sem. Mindkét állapot rossz, egyik sem hoz eredményt. Ha máshova tekintek, például mindennapi konfliktusainkra, nem látjuk, hogy azok gyakran nem egyebek, mint tapasztalatok. A történelmi városok fejlődése sem egy nyugodt folyamat eredménye. Rendszeresen egymásra rétegződő hibák, és azok korrekciója váltotta egymást mindig új irányt kutatva. Az, amit történelmi távlatból figyelve harmonikusnak látunk, rengeteg ellentétet foglal magába, és a mai épületekkel való kontextusa sem eltérőbb ennél. Épp ezért nem félek a konfliktusoktól, azoktól a megoldásoktól, amelyek provokatívak, mi több, igazából kedvelem őket.

Jártam a Hradzsin melletti Lvi dvur étteremben, azt gondolom, műemléki szempontból igen radikális megoldást alkalmazott. 

Mit gondol erről az épületről, hogyan ítéli meg?

Nem ismerem az okokat, miért lett ilyen, de érzékelek egyfajta párbeszédet a korabeli és a hozzáépített részek között, holott a szerkezetei igen konstruktívak. Az, hogy ezek esztétikája milyen megfontolásokon alapul azt talán érezni lehet, de mivel a történetét nem ismerem, így nem mernék ítélni.

Tudja, az építményt egy korabeli fal választja el a királyi kertektől. Már a reneszánsz korra visszamenőleg is találtak itt építési maradványokat. Az emberek házaikat gyakran úgy építették, hogy egy meglévő falhoz hozzáállították a következő falat. Ez logikus is, hisz így az épület egyik falát nem kellett megépíteniük. Ahogy a város határát kijelölő városfal elkészült, máris ösztönzőleg hatott a város beépülésére. Nem mi voltunk az elsők, akik hozzáépítettünk ehhez a falhoz, sok kis ház állt már itt, mi csak azonos döntésre jutottunk. Így maradt meg a reneszánsz stílus, melléépítettük a saját falunkat.

A falnak így esztétikai funkciója lett.

És ez a funkció csak a hely ismeretében volt kialakítható. A posztmodern építészet eszközeivel nem lehetett volna létrehozni. Az étterem keresztszárnyának helyén az uralkodóház által tartott különféle nagymacskák ketrece volt egykoron, ezért döntöttünk egy acélkeretekből szerkesztett beépítés mellett.

Ez elég romantikusan hangzik.

Talán csak azért, mert elszoktunk attól, hogy a dolgok mélyére ássunk, sőt tudatos gesztusokkal reagáljunk arra, amit találtunk. A posztmodern, amely szentimentálisan csupán a formát tekintette meghatározónak, amolyan felszínes építészeti választ adhatott volna. Így számomra a posztmodern csak egy üres jelszó. Ezért tekintem úgy, hogy az építészeti forma önmagában nem visz előre. 

Akkor hol keresi a megoldást?

Számomra az építészet nem igazán a falakról szól, sokkal inkább arról, amit körülvesznek, a levegőről, amely a falak közé feszül. Nem sokat számítanak maguk a szerkezetek, ahogy a falak egymáshoz viszonyulnak, az sem, ahogyan a terven grafikailag megjelennek, de az üres tér, amit létrehoznak, az maga az építészet. Ezért van az, hogy gyakran nem emlékszünk azokra az anyagokra vagy szerkezetekre, amit egy jó épületben használtak, de pontosan emlékszünk az érzésre, amit bennünk keltettek. És ezért gondolom azt, hogy az építészet nem fa, kő, acél vagy üveg, hanem az, amit az összességük sugároz. Ehhez pedig elengedhetetlen komponens a fény.

Vagyis a modern egyik médiuma, annak a modernnek, amelyet annyian tettek egyenlővé az internacionalizmussal, mondván egyenérvényű formái a hely szellemétől független életre keltek. Most mégis mintha arról beszélnénk, hogy a modern identitással bír. Lehetséges egy amolyan modern regionalizmus, amely mindezek ellenére kifejezi hovatartozását?

Elfelejtjük, hogy a modern építészetnek megvannak az eszközei a megfelelő válaszok megadására, épp ezért modern. Ha így, a hely szellemében tesszük fel a kérdést, hát minden bizonnyal lehetséges, hisz a tervezés elsődlegesen szempontrendszer kérdése. Az, hogy hogyan alakítjuk ki közelítésünket a feladathoz, elsősorban mégiscsak rajtunk múlik. A meg nem nevezhető dolgok is léteznek, itt vannak velünk, lehet ez akár egyfajta megközelítési szempont még akkor is, ha ezt sokan nehezen fogadják el. Hogy mit hoz a jövő? Most, hogy a határok elmosódni látszanak, minden átjárhatónak tűnik, már látható, hogy nem lesz nagy a különbség, mégis azt hiszem, ha bármit is keresünk, azt egész más helyen kell eztán tennünk, mint eddig megszoktuk...

 

Fotó: Jan Maly

Ez a cikk nyomtatásban is megjelent az Octogon magazin 18 - 2001/03. lapszámában

A lapszám tartalmából:


Megnézem Előfizetek



Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Nem szeretek időt vesztegetni a színekre

Nem szeretek időt vesztegetni a színekre

Michael Younggal Várhelyi Judit beszélgetett az OCTOGON 2002/02-es számában. 

Az elkészült művek a fontosak - Csomay Zsófia

Az elkészült művek a fontosak - Csomay Zsófia

Csomay Zsófia Ybl-díjas építésszel Várhelyi Judit készített interjút 2001-ben, az OCTOGON magazin számára.

Santiago Calatrava interjú

Santiago Calatrava interjú

A sztárépítésszel Kay von Westersheimb készített interjút 2000-ben az OCTOGON magazin számára. 

Hirdetés