Zánka színei

Hová tűntek az építészetből a színek?

Miért viszolyog a kortárs építészet a színektől? Mióta érvényes ez a távolságtartás, és miben gyökerezik? Lehetséges, hogy a kérdés már okafogyott, mert épp a színek reneszánszát éljük? A frissen felújított Zánkai Erzsébet Tábor példája mindenesetre ezt mutatja. 

 

Forrás: Facebook

Az építészet viszonya a színekhez történetileg változó. Túl azon, hogy minden stíluskorszaknak és civilizációnak saját színpreferenciája volt, felületesen pillantva a kultúrtörténetre úgy tűnik, minél távolabb van tőlünk időben az adott korszak, annál színesebb. A timpanon és párkány, sőt a szobrok márványa is csak a klasszicizmus idején vált fehérré, az antikvitásban élénk vörös és kék színekben pompázott, igen, még a templomok homlokzatán is. A hófehéren izzó, vagy szürkén magasztos kőarchitektúra a 19. század ideálját tükrözi. Ha csupán a nyugati civilizáció történetére koncentrálunk, korábban – a barokkban, a reneszánsz idején, és pláne a középkorban – nem ódzkodtak a színes várostól, sőt a középkorban a színeknek éppenséggel misztikája volt. A katedrálisok üvegablakán átszűrődő színes fény Isten földi jelenlétét szimbolizálta. 

 

A racionális gondolkodás térnyerésével a szimbolikával szemben a színek optikai, vizuális és pszichológiai szerepe került előtérbe.

Goethe vaskos kötetet szentelt a Színtannak, amelyben korának minden vonatkozó tudományos eredményét összegzi – közülük sok máig érvényes – és ezt a munkáját saját maga többre tartotta a költészeténél.

Megjegyzendő, hogy bár az anyagszerűség a huszadik század találmánya, a klasszikus építészetben szokásos színes homlokzat gyakorlata és színskálája is valahol az anyagszerűség jegyében fogant, hisz az építészet sosem független a technikától. A vakolt homlokzatok esetében magától értetődő volt a festés, a palettát pedig a mindenkori festékanyagok választéka határozta meg. Ezen belül a tónusok választását már bonyolultabb kulturális mechanizmusok befolyásolták, területenként, kultúrkörönként és korszakonként jellegzetes preferenciát mutatva. A színhasználat színeváltozását például a Budai Várnegyed házainak színezése jól mutatja. 

Molnár Farkas: Férfi kockaházzal, 1923-25 között

A színskála évszázadról évszázadra fakult, egyre „pasztellebbé” vált, nyilván nem függetlenül attól, ahogy az épített tér egyre nagyobb kiterjedésű és sűrűségű lett – nagyvárosi méretekben sok élénk színű épület egymás hegyén hátán egyszerűen elviselhetetlen lett volna. A vizuális okok mellett a folyamatnak volt egy mögöttes kulturális vonatkozása is: a racionalitást alapvető ideálnak tekintő modern társadalom az élénk színeket és egyáltalán a sokszínűséget a gyerekkor ösztönös világához társította, ahogy a középkor misztikus felfogását is a nyugati civilizációs fejlődés gyermeki stádiumának vélte.

A folyamat a modernizmusban érte el végpontját, ahol a lélek rezdüléseire reagáló változékony, és ezért megbízhatatlan tartalmakat közvetítő színek végképp alárendelődtek a racionális formának, a fehéren és a feketén kívül csakis a tiszta színeket: a pirosat, kéket és sárgát tűrték meg, és azokat is szigorú korlátok között, ésszerű szabályoknak engedelmeskedő feltételek mellett. 

Verőce, baptista imaház, Dankó Zsófia (Fotó: ZA)

A modernizmus nagy találmánya, az előző század hazugnak tekintett, történeti előképeket imitáló építészetével szemben az őszinteség megkövetelése a színek vonatkozásában másféle hatással is járt. A diktatórikus és didaktikus fehéret követően, illetve mellette megjelent az építőanyagok saját, természetes színe, és az anyagában őszinte megjelenés; a textúrák dominanciája hosszú ideig, egészen az kéteres évek elejéig követelményként uralta az építészeti gondolkodást, és bármilyen groteszk, ebbe még a panelházak egyen-szürkesége is beletartozik. Az épületeken az építőanyagok természetes színe dominált, hangsúlyos szín legfeljebb jelzésként, szimbolikus, vagy egzakt tartalommal megtöltve és megokolva jelenhetett meg. Színes, azaz sokszínű pedig egy ház végképp nem lehetett. Színesnek lenni gyerekség vagy bohém hippitempó, mindenképp alternatív válasz lehetett csak a civilizált világ szűkszavú eleganciájára, puritán racionalizmusára. Elgondolkodtató, hogy az individuumot olyannyira fetisizáló 20. század az öltözködéstől az épített környezetig minden külsőséget tekintve mennyire uniformizált, szemben a szigorú szabályokat követő tradicionális közösségi társadalmak végtelenül tobzódó színességével. Hundertwasser vagy Gaudí építészete

tudatos tiltakozás, megszállott küldetéstudattal bíró kivétel a modern építészet történetében, és legfeljebb csodálatra méltó egyéni hóbort a nagyközönség szemében. 


Bizonyos értelemben ez a felfogás a mai napig érezteti hatását, elegendő bármely építésziroda honlapjára rákattintani: a munkatársaink című fülön szinte kizárólag fekete garbók és maximum fehér blúzok jönnek szembe. A fekete-fehér építészeti fotók preferálása szintén mai napig általános, és jól mutatja, hogy sok építész számára a szín egyszerűen nem tényező a művészi hatás szempontjából. De említhetem saját tapasztalatomat is a 2010-es évekből, amikor egy színdinamikai konferencián a meghívott építész előadók egytől egyig amellett érveltek, hogy az építészetben egyetlen színnek van joga létezni: a fehérnek, ami igazságtartalmától függetlenül – tekintve, hogy az eseményt egy festékgyár szponzorálta bőkezűen – nem volt sem bölcs, sem udvarias. Itt kell megemlíteni, hogy e sorokat egy színdinamikai szakmérnök írja, aki bevallottan elkötelezett a színes világ létjogosultsága mellett.

Így eshetett meg, hogy 1998-ban színdinamika doktori vizsgámon Finta József opponensi kérése azt firtatta, hogy hová tűntek a magyar építészetből a színek. Ez akkor teljesen jogos aggodalom volt, de sajnos nem tudtam rá még a fentihez hasonlóan felszínes választ sem adni. Az biztos, hogy a színválasztás a huszadik század festékanyag-választékának korában alapvetően pszichológiai preferenciát tükröz, egyéb korlát nincs, és még a közép-európai népek esetében is nagy különbségek mutathatók ki.

Magyarországon valóban a visszafogottabb tónusok, a közepesen sötét, közepesen, vagy kevéssé telített földszínek voltak hgyományosan jellemzőek a vakolt homlokzatokon és a paletta a huszadik században sem színesedett számottevően. 

Ugyanakkor a szín az, amely leginkább személyiségfüggő, épp ezért kissé túlzó gyakorlatnak tűnik, amikor egy-egy történeti épület esetében makacsul a legalsó festékréteget tekintik „eredeti”, helyreállítandó színnek. Gondoljunk csak bele, saját életünk során hányszor festjük át otthonunk falait. Minden újabb variáns eredeti, épp aktuális lelkiállapotunkat tükrözi – nem volt ez másképp Ede gróf és Laci gróf esetében sem.

 

Lehel piac, Rajk László (Forrás: Facebook)


Az utóbbi évtizedek magyarországi gyakorlatára visszatérve, a posztmodern ugyan jó barátságban volt az akár extrém színekkel is, viszont mi magunk nem voltunk igazán barátságban a posztmodernnel. Rajk László Lehel piaca majd minden kritikusnál kiverte a biztosítékot, és mellesleg ott is csupán a klasszikus modernizmus által engedélyezett alapszínek – piros, sárga, kék –  jelentek meg a homlokzaton – igaz, nem várt bőségben. A nálunk szinte nemzeti trenddé váló regionalizmus viszont kerülte a színeket, és az építőanyagok természetes színére hagyatkozott, ami lelkileg folytonosságot mutat a historizáló városkép földszínekre korlátozódó preferenciájával. A huszadik századvég és a mostani századelő színpreferenciája a látszóbeton szürkéje, a fehér és fekete akromatikus hármasában volt sokáig leírható, amit a rajzvizsgálattal foglalkozó pszichológia egyébként súlyos tünetként definiál. Amikor 2004-ben átadták a MÜPÁ-t, az építészek és egyéb vizuális elkötelezettek az épület minden erényének elismerése mellett egyöntetű kritikával fogadták a nézőtér barokkos pompáját. Jovánovics György akusztikus falburkolatának még csak nem is vörös, hanem piros, okkersárga, ultramarinkék és terrakotta színvilága, kombinálva a széksorok változatos zöldjeivel nem arattak tetszést, az eldugott és alárendelt legfelső szint auráját, az állóhelyek körül alkalmazott szürkés sötétkéket és drappokat látták volna szívesen. Pedig Zoboki Gábor színválasztása nem volt véletlen, a telt színekkel a tiszta örömöt, a zene lélekgyógyító eufóriáját ünnepelte. 

MÜPA, Bartók Béla Hangversenyterem, ZDA (Forrás: Facebook)

Simplon Udvar, Turányi Gábor (Forrás: Facebook)

Amennyire emlékeszem, az első igazán feltűnően színes homlokzatú budapesti épület Turányi Gábor Simplon-udvara volt 2009-ben. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mert Turányi korábban épp a fa, tégla és kő használatával alkotott maradandót. Ugyanilyen színesek a Kopaszi-gát pavilonjai, mindkét munkát már a fiával közös iroda tervezte, így a generációs szemléletváltás nyilván közrejátszott. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy e házak esetében a nagyvárosi tematika hozta magával az élénk színeket. Ekkorra már a nagyvilágban megváltozott a szemlélet, a kollektív tudattalanból előtört a színek=identitásképzés, érzelemi kommunikáció iránti igény, bár ennek itthon még nem sok jele volt.

Természetesen a színesedés nem független attól, hogy a piacon megjelentek a különféle homlokzatburkoló anyagok, amelyek akár színesek is lehetnek, és a gyártók követik az igényeket. 2016-ban a Bécs mellett épülő Seestadtban járva irigykedve figyeltem, hogy a házakmennyire  színesek. Azóta már itthon is általános az új építésű társasházak, sőt irodák esetében egy-egy markáns szín használata, a fejlesztők ugyanis rájöttek, hogy az egyedi külsejű házak jobban eladhatók. Márpedig a legolcsóbb eszköz, amivel ezek a nem kis méretű tömbök humanizálhatók és egyedivé tehetők: a SZÍN. 

Seestadt, Bécs (Fotó: ZA)

 

Újpest, színterv: Dr. Tari Gábor (Forrás: Facebook)

Ahhoz, hogy például nagyvárosi lakótelepi léptékben tudjunk harmonikus színkompozíciókat alkotni, egy fontos tudomány szolgál segítségül, a színdinamika, amely a harmonikus színskálák kialakításában ad segítséget. Ennek történetesen nemzetközi hírű magyar professzora is volt a nemrég elhunyt Nemcsics Antal személyében, aki a BME Rajzi Tanszékén a tárgyat saját fejlesztésű színrendszere, a Coloroid alapján évtizedeken át oktatta. Mellette voltam doktorandusz, és ennek kapcsán tapasztaltam, hogy az építészhallgatók a tiszta színekkel még csak-csak elbántak, de az árnyalatok iránt már nemigen voltak fogékonyak. Ez a tudás valószínűleg a 19. századdal kiveszett, illetve manapság a társművészetek kapcsán kezd visszatérni. A Színdinamika tárgyat a Tanár Úrtól átvevő Tari Gábor festőművész kurzusán és munkája nyomán például számos panelház hőszigetelés utáni átfestésére készülnek tervek, ami bizonyos értelemben szembe megy az építészeti őszinteség elvével, és mivel elterjedt gyakorlattá vált, meg is kérdőjelezi annak mindenek feletti érvényességét.

Talán nem szentségtörés kijelenteni még a píszí korában sem, hogy a nőknek több közük van a színekhez, mint a férfiaknak. Az egyetemi hallgatóknak ma már talán a többsége nőnemű, de az oktatás szereplői még mindig nagyobb részt férfiak. Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy a hallgatói munkákból ítélve az építészeti oktatás még most is inkább formacentrikus.

A 2012-es Velencei Építészeti Biennálén a magyar pavilonban csupa hófehér, 20x20-as kockába foglalható hallgatói modell szerepelt fehér kavicságyba állított posztamenseken, a kurátorok építészetoktatással foglalkozó intézmények vezetői voltak.

Velencei Építészeti Biennálé 2012, Magyar Pavilon kiállítása, kurátor: Bachmann Bálint, Markó Balázs (Forrás: Facebook)

Pedig érdemes tudatában lenni annak, hogy még a nők számára ugyan nyitott, de szellemiségében nagyon is férfias és racionális Bauhausban is külön tantárgyat szenteltek a színtannak, melyet a képzőművész Moholy-Nagy László előtt a színdinamika tudományában megkerülhetetlen szakember, Johannes Itten tanított. Ittent Gropius mozdította el ideológiai okból, felfogását túlzottan miszticizmusba hajlónak ítélve. Pedig a színeknek valóban misztériuma van, és bármennyire is technokrata folyamattá vált az építés, a színek hatalmát kezdi újra felfedezni – és persze saját hasznára fordítani. 

A zánkai tábor erre jó példa, itt ráadásul sok tényező tette indokolttá a bátrabb színhasználatot. Gyerekek számára épült, kézenfekvő volt, hogy a szocialista betondzsungelt színekkel tegyék vonzóvá. A hetvenes évek közepén magam is táboroztam Zánkán, és pontosan emlékszem a térélményre: minden nagy volt – a távolságok, a házak, a dimenziók – és minden vigasztalanul szürke. Mintha még a fákat, a parton a kikopott füvet is valami szürke por lepte volna be. A megbízás most jórészt a meglévő épületállomány felfrissítésére vonatkozott, a költségeket szigorúan fogták, a nagy léptékű vasbeton vázas épületek pedig elbírták a homlokzaton, üvegen, árnyékolón és mobíliákon megjelenő erős színeket.


A változás már a 2010-es első felújítás során megindult, amikor Krizsán András a főépület homlokzatán az íves tartószerkezet mögött színes üvegeket alkalmazott. A mostani beavatkozások, melyeket a DVM Group jegyez, több területen is kiaknázták a színekben rejlő lehetőségeket. Elsősorban a főtér épületein látványos a változás, kívül-belül. A szocializmus világképét hűen kifejező, monumentális homlokzatokkal körülvett fórum birodalmi hatását a lokálisan felbukkanó meleg színfoltok szelídítik emberi léptékűre. A tervezés során a színek alkalmazásában rejlő kompozíciós és vizuális lehetőségek sorát használták ki az építészek. A sportközpont függőleges árnyékoló lamelláin a mozgással változó látványt, a színátmenetek dinamikus hatását, az újonnan tervezett előtető színes betétjei esetében az átlátszóság és tükröződés effektusait, az étterem berendezésénél a kontrasztokat és a színcsaládok harmóniáját. 

A többezer főt befogadó éttermi tér esetében különösen fontos pszichológiai szerephez jutnak a jól megválasztott, egymáshoz hangolt színek, mind a tér tagolásában, mind a barátságos légkör megteremtésében. Ezen túl itt és a lakóépületeknél funkcionális szerepet is kapnak, egyértelmű kódként jelölik a különböző blokkokat.

Minden lakóblokk saját színt kapott, amely az épületelemeken, az infografikán és a berendezésben is konzekvensen visszaköszön. Az egyéb kiszolgáló épületek homlokzatán a sárga szín dominál, különösen az egészségház tereiben indokolt a meleg szín érzelmi hatásának kiaknázása.

A vizuális, funkcionális és pszichés hatásokon túl a szimbolika is szerephez jutott: a külvilággal kapcsolatot tartó kikötői pavilon árnyékolóinak esetében a megbízó ragaszkodott a nemzeti színek használatához.

A szimbolikus színhasználat körébe sorolhatjuk azt is, hogy a tradicionálisan „komolynak” számító terekben a színvilág a spektrumszínek felől a semleges tónusok, az anyagok természetes színe felé fordul. Ilyen a színházterem, ahol a hetvenes évek fából készült falburkolata felújítva megmaradt, ehhez elegáns szürkével kárpitozott széksorokat társítottak, amitől a helyiség kissé fáradttá vált, a szocialista kultúrházak nagytermére hajaz. Ugyanígy színsemleges, illetve a natúr fa hatása dominál a természetes fénnyel átjárt kis kápolnában, ahol a tervezők a minimál stílusú bútorzattal a közvetlenséget hangsúlyozták, a hétköznapi vallásgyakorlás terét kívánták megteremteni.

Az esztétikus környezetalakításnak nem titkolt célja volt az is, hogy a többezer gyereket egyszerre befogadó létesítményt megóvja a rongálástól – ami kedves a szemnek, azt kevésbé teszik tönkre. Az épületek környezete még nem készült el teljesen, de itt különösen előnyös eszköznek bizonyult a színezés. A tábor hatalmas zöld területen épült, így nem volt akadálya, hogy az akkori korszellemnek megfelelően a fák között nagy felvonulási tereket hozzanak létre. A házak körül, között és a főtéren hatalmas aszfaltozott felületeket készítettek, melyek a különböző közösségi események, csapatgyűlések lebonyolítására szolgáltak. Ezekre most új színezési, felületburkolási terv készült, amely teljessé teszi majd a sokezer négyzetméteres terület egységes színkompozícióját. Összességében a konzekvens és változatos színhasználattal sikerült a leromlott állagú, de funkcionálisan még működőképes épületegyüttest semleges és lélektelen gyerekfoglalkoztatóból vidám, kreatív térré változtatni. 

 

További képekért kattints a galériára!




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Modernitás új színekben

Modernitás új színekben

A Zánkai Erzsébet-tábor felújítása és bővítése.

A zánkai felújítás városépítészeti és rehabilitációs tapasztalatot is jelentett

A zánkai felújítás városépítészeti és rehabilitációs tapasztalatot is jelentett

Interjú Csécsei Ákossal, a DVM group építészével, aki MÉD különdíjat kapott a zánkai tábor felújításáért.

Zánka színei

Zánka színei

Hová tűntek az építészetből a színek?

Nincs találat!

Hirdetés