Térdramaturgia

Holger Kleine könyvéről Gunther Zsolt (3h építésziroda) írt.

Van egy téma az építészetben, ami számomra a legfontosabb: ez az építészeti tér. Hogyan sorolódik? Milyen alapelvek alapján bomlik ki? Ez mind-mind megfejtendő talány. Talán éppen ezért vettem örömmel kézbe Holger Kleine: Térdramaturgia című könyvét, ez ugyanis a tér értelmezését fejti ki egy eddig általam ismeretlen irányba.

Sokat beszélünk dramaturgiáról, viszont építészeti értelemben elbizonytalanodunk. A színházban létezik a dramaturg mint hivatás, a zenében is beszélhetünk dramaturgiai alapelvekről. De mi a helyzet az építészettel, konkrétabban az építészeti térrel? Holger Kleine vastag, meglehetősen nagyformátumú könyvet alkotott, mellyel a taglalt téma súlyosságát is előrevetíti - többek között azt is, hogy ezt a könyvet nem strandra, nyugágyban történő olvasásra szánta. 
A könyv négy, egymástól jól elkülöníthető fejezetre tagolható, melyek önmagukban is megállják a helyüket. Az első rész három velencei scuola grandét szed ízeire. Ezek az intézmények Velencében laikus testvérekből álló vallásos társulatok, ún. testvérületek épületei voltak, tevékenységüket a jótékonykodásnak, a szegények ápolásának szentelték. Azért esett a szerző választása erre a három épületre, mert valamikori használatuk megegyezett, az elemzés szempontjából pedig nem túl hosszú és bonyolult térsorral rendelkeznek. Tereik viszont változatosak, a társművészetek is nagy mértékben kiveszik részüket a helyiségek falainak megalkotásából. 

A választás számomra azért figyelemreméltó, mert viszonylag ismeretlen épületekről és nem „csúcsműemlékekről” van szó. Felépítésükben már tapintható az a gazdagság és sokrétűség, melynek elemzésére a szerző vállalkozik. Az utak vezetése, az egyes terek jellege, a megvilágítás, a strukturális díszek, a színek stb. egy építészettörténeti leírás és egy alapos művészettörténeti elemzés között oszcillálnak azzal a különbséggel, hogy időbeli megtapasztalás mentén történik mindez.

Az épületek komplexitása így bomlik ki igazán. Ezeket az intézményeket még a leírás olvasása előtt – a szerző biztatásásra – látogattam meg, viszont a könyvben szereplő elemzésük sokat árnyalt percepciójukon. Kleine először a felületek egymásutániságával foglalkozik. Figyelmesen olvasva lebilincselő a padlóburkolatok, a falfelületek egymásutániságának narratívája. Nem csoda, hiszen a velencei márványburkolatok varázsa, Tintoretto és Tiepolo falfestményei és az ezeket kiegészítő strukturális szobrászi díszek, valamint az ablakokon beszűrődő fények jelentik azt a gazdagságot, melynek értelmezésére vállalkozik a szerző. Ezt követően az egyes terek leírása következik abból a szempontból, hogy milyen viszonyban vannak ezek a felületek egymással – a falak függetlenül keretezik a teret, esetleg szoros viszonyban állnak a padlóval vagy a mennyezettel, vagy éppen kapumotívumot alkotnak azáltal, hogy a bütüfalak leválnak a kompozícióról. Különösen érdekes a köztes terek, a lépcsők elemzése, melyek a különböző hangulatú szinteket kötik össze. Hogyan képesek ezek az emelkedő, süllyedő alagutak a két szintet hangulatilag összekapcsolni? A képek és elemzések alapján feltárul egy rafinált világ, mely tudatosságot vagy ösztönösséget feltételez. Ez a kérdés folyamatosan kísért a könyv olvasása során –

mennyire lehet tudatosan összeállítani egy térsort, főleg akkor, amikor tudjuk, hogy a későbbi korok is belebetyárkodtak kisebb-nagyobb mértékben.

Az elemzés utolsó része szintetizálja a terek leírását, a térszekvencia dramaturgiájaként megvizsgálva azt. Az egymást követő terek arányai különféle érzéseket váltanak ki a látogatóból: mozgásra vagy éppen várakozásra késztetik, vagy azáltal döbbentenek meg, hogy az egyes terek túlszárnyalják egymást. Az útvonalak „kitűzése” (körút, a cél felé vezető, nyolcas hurok stb.) tovább árnyalja a képet. Akadályok, ún. „küszöbök” beiktatása, a fény dinamizálása – és itt még csak természetes fényről beszélhetünk –, a fő nézőpontok és a célpontok meghatározása, valamint az atmoszférateremtés jelentik az építészetben azt az eszköztárat, mellyel ezek a velencei épületek operálnak. A fejezet végére maradt egy, az egyes épületek térsorának feszültségintenzitását bemutató ábrája, mely természetesen szubjektív, azonban jellege mindenképpen mutatja, hogyan ölt alakot az egyes scuolák dramaturgiája.

A könyv ezen a ponton kicsit előreszalad, olyan fogalmakat vezet be, melyeket csupán később tárgyal. Viszont ez az alapos leírás azt is nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára, hogy a történeti tér milyen sok eszközzel operál, és ezeket az eszközöket milyen logika szerint veti be annak függvényében, hogy csendes vagy éppen hatásvadász akar lenni. Nyilvánvaló, hogy a terek rendelkeznek egyfajta dramaturgiával. Ennek elméleti hátterét a kötet második része kívánja bemutatni.

A második fejezet először azokat a művészeti ágakat veszi górcső alá, melyekben a dramaturgia magától értetődő fogalom. A zenében, a színházi előadásban, a filmben a dramaturgia létezik, azonban a szerző szerint az építészet úgy viselkedik, mintha nem akarna tudomást venni erről az eszközről. Csakhogy ez mégiscsak fellelhető, ahogyan az elemzett történeti példák is mutatják. 
 

A dramaturgia jelenetek időbeli összefűzését jelenti – így definiál a szerző.

Majd az építészetre redukálva tovább pontosít: „A jelenetek az amorf módon elfolyó időből és a formátlan, lehatárolás nélküli térből kiemelt figyelmet, várakozást és emlékeket keltő valóságdarabok... az építészet egy felettébb összetett, több médium segítségével megkomponált, több érzékszervünkre ható dramaturgiával rendelkezik, amelynek több szereplője harcol a látogató figyelméért...” Ez a megállapítás már-már drámai színt kölcsönöz az építészeti térsorok értelmezésének. Holger Kleine fogalmi párhuzamai folyamatosan vesznek át elemeket a színház és a zene világából. Ez utóbbi nem véletlen, hiszen a szerző Berlinben zenetudományt is tanult. Talán ezért is hiteles az ezt követő, zenei dramaturgiai módszerek számbavétele. A kánon, a gregorián cantus firmusa, a fuga, a minimál zene stb. matematikai absztrakciója mutatja meg azokat a képleteket, melyek a zeneművek alapját képezik. A képletek jelzik a kompozíció irányultságát, összetettségét. A színházban és a filmben ez nem fogható meg egyszerűen. A képletek helyett fogalmak jelennek meg: felvonásokra, színekre való bontás, a színek egymásutánisága, epizódok, monológ mint a közönség közvetlen megszólítása a színházban, a filmben ettől eltérően a montázstechnika, a kép és hang szinkronjának szüneteltetése, az idővel való bánásmód, hogy csak néhányat emeljek ki. 

A fenti képlet- és fogalomsorok teremtik meg azt az analógiai bázist, amire építve bizonyítható, hogy az építészet is rendelkezik dramaturgiai tulajdonságokkal. A fejezet hátralévő részében a szerző az ezzel kapcsolatos építészeti gondolkodás történeti előzményeit boncolgatja. Az építészetteóriából – nem általánosságban, hanem egyes épületek milyenségét leírva – olyan szerzőket citál mint Vitruvius, Procopius of Caesarea, Justinianus császár történésze, Leon Battista Alberti, Andrea Palladio. Nicolas le Camus de Mézieres 1780-ban például pontosan leírta a francia városi palota tereinek sorát, ezen belül az egymást követő téri minőségek követelményrendszerét. Heinrich Wölfflin és August Schmarsow már-már nevén nevezi a gyermeket: Michelangelo Capitolium terének leírása, a nézőpontok, a tengelyek megkomponált váltásai egyértelműen térdramaturgiai alapelveket fogalmaznak meg. A sor egészen a jelenkorig folytatódik anélkül, hogy a térdramaturgia mint fogalom megjelenne. A sort Flora Samuel Le Corbusier elemzése zárja, mely a Villa La Roche kicsi, de drámaian változó tereinek leírását tartalmazza. 

Ehhez a sorhoz illeszteném még Szentkirályi Zoltán Szent Péter terének leírását is a Vatikánban. Építészhallgatóként visszafojtott lélegzettel hallgattuk azt az előadást, amely során megelevenedett előttünk a tér drámaisága. Bernini rengeteg illuzionisztikus hatással, a nézőpontok többirányú váltásával kezelte a Maderno-féle homlokzat hibáit. A probléma ilyen szintű megoldása, a Szent Péter tér színpadjára való állítása, bizonnyal állíthatóan nem a véletlen műve, hanem a gondos számításé és tervezésé – a barokk térdramaturgiáé.


Ezt alátámasztva a harmadik fejezet tizennyolc modern és kortárs épület épületdramaturgiai elemzését hozza. Holger Kleine nem az elmúlt ötven év építészeti slágerlistájának épületeit kívánta górcső alá venni. Nem egyfajta normatív esztétika bizonyítékaként kívánta az épületeket bemutatni, sokkal inkább szubjektív válogatás alapján született meg az analizált épületek sora. A szerző az épületeket bejárva az első fejezetben vázolt módszertantól többnyire markánsan eltérve, saját érzéseire hagyatkozva, azonban az épületben több időt eltöltve adja a terekből adódó dramaturgiai potenciálok leírását. Az épületek között megtaláljuk Mies van der Rohe Nemzeti Galériáját, Peter Zumthor valsi fürdőjét, Caruso St John walsalli galériáját, SANAA lensi múzeumát, hogy néhányat említsek a legismertebb példák közül. A leírásokat axonometriák egészítik ki, jól szemléltetve a téri összefüggéseket.


A kortárs épületek elemzésén látszik, hogy a mai építész mennyivel kevesebb eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy a tér dramaturgiáját létrehozza. A történeti építészet eszközei sokkal erősebbek és hatásosabbak voltak. Gondoljunk csak a bonyolult térkompozíciókra és -lefedésekre. Vagy a plasztikus díszítésekre, az anyagbeli gazdagságra. Legyen ez figyelmeztetés nekünk, kortárs építészeknek!

A könyv utolsó, negyedik fejezete az általános térdramaturgiával foglalkozik. A könyv feltétlen érdeme, hogy a térdramaturgia eszköztárát könyörtelen alapossággal térképezi fel, a korábbi fejezetben felsorolt teoretikusok szóhasználatát is integrálva. Viszont nagyon sok fogalom rendkívül nehezen értelmezhető: a térdramaturgia Holger Kleine olvasatában merőben új módszertan, ezért ennek meghatározásai még csiszolódásra és egyszerűsödésre szorulnak. 
A fejezet a tér vonatkozásában foglalkozik annak archetípusaival, egymáshoz történő kapcsolódásukkal, az épülettest és a tér viszonyrendszerével, a tér additív, illetve szubsztraktív jellegével, annak arányaival, ritmusával, és egymáshoz fűződő dramaturgiai összefüggéseivel. A tér bejárása során a múló idő a belépést, a kezdeteket, a bejárt út milyenségét, és az út befejezését tematizálja. Az idő kapcsán még felmerül a feltáruló látvány, az ebből kibontható térsorozat feszültségintenzitásának lefolyása, melyet a történeti példák során már bemutatott a szerző (hol van a térsorozat gyújtópontja, és milyen intenzitású tereken keresztül jutunk el idáig). A testünkre vonatkoztatva pedig a tapintáshoz kapcsolható felületi minőséget, a fényt, a látás irányultságát, és a szinesztéziát mint az érzetek egymást erősítő együttesét szólaltatja meg. A fenti rendszerezés bonyolultsága előrevetíti, hogy nem lesz egyszerű dolga annak, aki minden aspektust figyelembe akar venni.

De szükség van erre egyáltalán? Nem elegendő ösztönösen elővenni néhány fogalmat, mely a könyv olvasása után eszünkbe jut?

A könyv megértését kismértékben nehezíti, hogy a szerző által javasolt dramaturgiai szóhasználat már a könyv legelején megjelenik, azonban csak az utolsó fejezetben bontja ki. Ez azt is jelenti, hogy a könyvet csak elmélyült olvasással lehet értelmezni. Valamint azt is, hogy az építészet hihetetlen bonyolult művészet, melyet nem, vagyon nagyon nehezen lehet fogalmak közé szorítani. Minél több fogalommal próbáljuk osztályozni, annál inkább felmerül a gyanú, hogy az épületek jól kodifikálható receptek alapján készülnek. Holott valóban ez a helyzet?

A könyv felépítése dramaturgiailag találó. Először három történeti példát mutat be a szerző, amitől kedvünk lesz a továbbolvasáshoz. Alaposan elemzi végig a burkolatokat, tereket, térsorokat, az arányaikhoz és egymásba fűzésükhöz kapcsolható hatásokat. A zene- és színházelméleti, valamint építészetelméleti fejtegetésen továbbsegít a lendület, míg el nem érünk a harmadik fejezetig. A kortárs épületek elemzése bátorítást ad nekünk, hogy egyrészt lássuk ezeket a szerző szemüvegén keresztül is, másrészt merjünk bátran további épületeket hasonló módszerek alapján látogatni és értelmezni. Vagy akár tervezzünk tudatosabban építészként a térdramaturgia lehetőségeit kihasználva. A negyedik, összefoglaló rész az osztályozási kényszer miatt jóval szárazabb, ezért elkülönül az előző részek könnyedségétől.

A könyv rengeteg kérdést válaszol meg, ugyanakkor legalább annyi kérdést hagy nyitva. Ez talán azért jó, mert az olvasó feljogosítva érzi magát, hogy bizonyos kérdéseket továbbgondoljon, maga számára lefordítson, és a válaszokat saját maga adja meg - már abban az esetben, ha igazán elkötelezett az építészet iránt. A könyv olvasásához és bizonyos fokú értéséhez kell ugyanis valamennyi aszketizmus, mely a végén azonban meghálálja magát. A könyv végigolvasása után arra a következtetésre jutottam, hogy a dramaturgia az építészetben mindenkor létezett, csupán ösztönök szintjén. És mennyiben változik az építészet, ha a térdramaturgia eszköztárát tudatosan használjuk? A saját kérdéseimet és bizonytalanságaimat megválaszolatlanul hagyom, sokkal inkább arra biztatva az olvasót, hogy merüljön el egy új módszertan tanulmányozásában, mert talán éppen ennek folyományaként lesz érdekesebb egy-egy újonnan tervezett épület – térdramaturgiai szempontból.
 


A könyv:

Holger Kleine
Raumdramaturgie: Typologie und Inszenierung von Innenräumen1
Megjelent: Birkhaeuser Verlag, Basel, 2018.

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Magyar épületek a Corporate Concepts. Space and Identity könyvben

Magyar épületek a Corporate Concepts. Space and Identity könyvben

A Geometria Irodaház és a Sauflon Innovációs Központ is szerepel a német kiadványban. 

Az építés katarzisa egy közösség megszületése

Az építés katarzisa egy közösség megszületése

Elkészült a Hello Wood legújabb könyve, a Children of the Wood.

Megjelent a Budapest100 könyv

Megjelent a Budapest100 könyv

Bemutatták a “Budapest100 történetek – Huszonnégy a háromszázból” című könyvet. 

Hirdetés