Hirdetés

Molnár Szabolcs, a Paradigma Ariadné építésze a 150. születésnapját ünneplő fővárosról

A Paradigma Ariadné budapesti bázisú építész csapata a főváros alakulásának szerves, aktív résztvevői, mind gyakorlati, mind elméleti síkon. Legutóbbi munkáik közé tartozik például a Kollab közösségi tér belsőépítészete, amely a kihaló félben lévő Mammut egyik hatalmas, üres üzlethelyiségét konvertálta át közösségi nappalivá. Nemrég adták át a dunakeszi Auchan mögött rejtőző Kékteknős tanösvényt is, amely egy elfeledett lápot csatornáz vissza a városszövetbe, karakteres kortárs építészeti jegyekkel. 2021-ben pedig, a Velencei Építészeti Biennálé magyar kurátoraiként a budapesti modern épített örökség jövőjéről gondolkodtak. Molnár Szabolcs, a Paradigma Ariadné triójának egyik tagja meséli el most az ő budapesti történetét. 

 

 

Milyen viszonyod van Budapesttel? Hogyan kötődsz hozzá?

Azt hiszem, nem igazán kötődöm hozzá. Mint identitáshoz egészen biztosan nem, ettől függetlenül, mint város, nagyon megszerettem. Kicsit talán későn – bár soha sincs túl késő – indult el bennem egy identitáskereséssel kapcsolatos önvizsgálat, ami leginkább a helykeresésben és a kapott hatások, a hozott emlékek megfigyelésében élesedett. Egészen egyetemig átlagos falusi-kisvárosi életem volt, Szeged közelségével és annak izgalmával. Egyik nagyszülő a panel tizediken, a másik egy párszázfős falu kvázi tanyavilágában várt engem mindig. Aztán a Pécsen töltött egyetemi évek után költöztem Budapestre. Ebből a kollázsból fakadó kontrasztok és élmények nagyon meghatározóak számomra. Az alföldi táj, a föld, a kert, a Tisza, a panelek tömbjei és platánjai.

A Budapesthez való viszonyom ugyanilyen kollázsokból áll, nincs igazán kitüntetett pontja és nem is fedi le teljesen heterogén módon. Sokszor játszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha nem ebben a városban élnék, vagy hogy vajon mindig itt fogok-e mostantól élni – egyik opció sem ijeszt meg nagyon.

Azt gondolom, részben ezért vonzanak nagyon a határterületek és különböző városi karakterek közti átmenetek, maga a szuburbia is. Van egy olyan szokásom, hogy néha a kutyával sétálva addig megyek egy utcán előre (vagy inkább egy meghatározott irányba), amíg egy tényleges, fizikai akadály nem áll oda, rendszerint egy vasút, majd onnan egy párhuzamos utcával arrébb jövök haza.


Milyen meghatározó élményeid vannak a várossal?

Amióta itt élek, mindig a pesti oldalon laktam. Először a Lövölde téren, majd az Akácfában, később egészen bent a Pilvax közben, jelenleg Zuglóban. Viszont mindig a budai oldalon volt a mindennapi elfoglaltságom: oda jártam egyetemre, ott volt a Szakkollégium, az első munkahelyem, és az összes eddigi irodánk. Ez azt jelenti, hogy szinte mindennap ingázom a két oldal között, aminek az élménye nagyon hozzám nőtt, és amióta ezt felismertem, fontos pontjává vált a reggeleimnek és az estéimnek is. Mindig átmegyek a hidakon, megnézem a Dunát, elnézek jobbra és balra. Nem szakrális jelleggel, hanem csak úgy nyugtázom a folyót, a tájat, a sziluetteket, a ködöt, a hullámok színét a Szabadság híd alatt, ilyesmiket. Ezeken az apróságokon keresztül szerettem meg valószínűleg a várost, és visszakapcsolva az első kérdéshez, kezdtem végül kötődni is hozzá.
 


Melyik a kedvenc épületed Budapesten? Miért fontos számodra?

Ó, nagyon sok válasz eszembe jut. Nyilvánvaló, hogy az Othernitiy kapcsán rengeteg modern épület nőtt hozzám. Sok olyan történet került elő, amely sokkal rétegzettebb viszonyt alakított ki bennem a korhoz, de magukhoz az épületekhez is. Innen biztosan kiemelném Kőrvárit és a Skálát, ami még gyerekkorom budapesti emlékeiben is szerepel. Vagy a Virág Csaba Teherelosztóját és a naphegyi MTVA épületét, ami Csabával való személyes találkozás után vált igazán fontossá számomra. Olyan is volt, amikor semmi sem tudta volna lenyomni a Francia Intézetet. Sokszor visszasétáltam a Lósy Imre utca és Józsefváros Losonci részének szürrealitásába is.
 

A Király Fürdőt mindig csodáltam, azon alapvető élményemnél fogva, hogy mindig megdöbbentem az udvarán a padon ülve, hogy ez bizony Budapest közepén van, ahol most vagyok és ahonnan nézem az eget és a női szobrot. Ez nem vidék, nem a kastélyban honoló iskolám platánfája, nem a nagyszüleim földszintes faluja és annak klasszicizmusa, és nem a szegedi kórházak alagsorából ismert szocialista csempe, hanem ez Budapest, de valahogy ezek a helyszínek is mind benne vannak egyszerre. Ez az élményem, akárhányszor jártam ott, mindig megtalált.


Hogyan látod a főváros jövőjét? Milyen változásokat látnál szívesen?

A Paradigma Ariadnéval sokféleképpen foglalkozunk a várossal, így Budapesttel is. Egyrészt az Aldo Rossi-i értelembe vett műtárgyi minőséget és annak tulajdonságait és rétegeit én máig nagyon pontos leírásnak tartom. Annak minden kollektív emlékezeti, eszmei és társadalmi vonatkozásával együtt. Innen nézve belenyúlni és fejleszteni, módosítani egy ilyen komplex rendszert sok éves távlatokat igényel, bőven 10-20-30 éveket, ami bőven átível kurzusokon és politikai rövidlátáson.
 


Tipológiák szintjén a belváros és gangos házak eddigi története és jövője azt gondolom, hogy Budapest jövőjét is jelenti, számosságában és minőségében sem megkerülhető ez a lényegi szövetet adó épületállomány. Fontos és lényeges feladat, többször nekifutottak már. Köztéri és autós viszonyok, még inkább az emberi és autós használatra dedikált terek aránya és prioritása a városban katasztrofális, ezzel foglalkoztunk mi is egy Terézvárosi tanulmánykötetben, a TFK-ban. Ez a kérdéskör nagyon gyorsan átvezet a városi klíma kérdésére, és arra, hogy sokszor a városkép védelme – vagy akár csak a látszólagos védelme is – mennyire hátráltat progresszív klímavédelmi reakciókat.

A modern örökségünk helyzete és jövője szintén fontos téma. Olyan távolságba került korszakról van szó, amely ma már megkerülhetetlen, integráns része a társadalom- és építészet történetünknek, így ennek megfelelő figyelemmel és gondossággal kellene kezelni.

 

Paradigma Ariadné | Web Facebook | Instagram

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

A Paradigma Ariadné újragondolta az ókori műtárgyak gyűjtésének kolonizáló szemléletét

A Paradigma Ariadné újragondolta az ókori műtárgyak gyűjtésének kolonizáló szemléletét

A Nápoly melletti, római kori Piscina Mirabilis víztározó átalakítására az egykori birodalom peremvidékéről érkezett koncepció.

Ferdeház, ahol nem az ember, hanem a táj van a középpontban

Ferdeház, ahol nem az ember, hanem a táj van a középpontban

A Paradigma Ariadné installációja Ipolytarnócon.

A Paradigma Ariadné a legjobb New Generations irodák között

A Paradigma Ariadné a legjobb New Generations irodák között

A New Generations platformon szereplő irodák közül hetet választott ki az ArchDaily.

Hirdetés