Hirdetés

A szecesszió és az art deco találkozása a Horváth Mihály téren.

Budapest lakóinak mentális térképén a Horváth Mihály tér nem tartozik a fancy helyek közé. A környékről legfeljebb a Rigó utca tett szert némi kétes hírnévre a város tanult lakosságának körében. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a sarkán álló József Telefonközpont épülete különleges architektúrája dacára sokáig nem találta helyét a rendszerváltás utáni városszövetben. A most ötcsillagos hotelt és luxusapartmanokat rejtő impozáns saroképület csaknem két évtizeden át kereste a szerepét, míg végül megújulva a térség ékkövévé vált. Cikkünk eredetileg Luxus hotel a Józsefvárosban címen az OCTOGON magazin 181-es (2023/1-es) lapszámában jelent meg. Most a havi tematikánk, a műemlékvédelem kapcsán vált újra aktuálissá. 
 

 

Nem sziporkázik ezer színben mint sok historizáló kortársa – eleganciája eredetileg is valamiféle méltóságteljes szűkszavúsággal párosuló súlyos dekorativitásból adódott. Az arra járó óhatatlanul felkapta a fejét, és tűnődni kezdett rajta, mi rejtőzhet a monumentális kőarchitektúrával díszített téglafalak, a meredek oromzatok, pártázatok és párkányok mögött. A felbukkanó lehetőségek között nagy valószínűséggel a megfejtés pont nem szerepelt: telefonközpont. Én legalábbis sokáig nem tudtam napirendre térni afölött, hogy a budapesti viszonylatban is egyedi, a szecesszió és az art deco vonásait elegyítő épület eredetileg Budapest második távbeszélő központjának épült. 

1910-ben persze a telefon mást jelentett, mint ma; addig ismeretlen, határtalan kommunikációs lehetőséget, egy új korszak szimbólumát, a modernitás netovábbját. Mai szemmel jelentősége talán az űrkutatáshoz vagy a részecskefizikához mérhető, de semmiképp sem a Telekom- vagy a Nokia-székházhoz, pedig azok is rangos épületek. Eleve más volt a városon belül egy középület viselkedése – nem csak a méret, de a látvány is megkülönböztette a funkciót; a társadalmi hierarchiában betöltött rangot a dekoratív megjelenés híven tükrözte.

Manapság más a nagyvállalatok székházának építészeti megformálása mögött húzódó ideológia, a rengeteg megmozgatott pénzt és monopolhelyzetet inkább szerény megjelenéssel, a környezettudatosság és a társadalmi felelősségvállalás hangsúlyozásával igyekeznek ellensúlyozni. Erre mondja aztán a köznyelv, hogy ronda csupasz kocka, bezzeg azok a szép díszes épületek száz évvel ezelőtt, amikor még tudtak építeni!
 


A múlt századfordulón valóban megadták a módját még egy olyan merőben funkcionális üzemnek is, mint egy telefonközpont.

Budapest második ilyen funkciójú intézményét azért kellett viszonylag gyorsan tető alá hozni, mert az elsőt, az 1903-ban átadott Nagymező utcait a város hamar kinőtte.

Már 1907-ben döntés született a második távbeszélőközpont megépítéséről, és 1910-ben el is kezdődött a munka a körúton kívül, az akkori Mária Terézia, ma Horváth Mihály téren. A helyszín – bár tudatosan esett kívül a városközponton – akkor még nem örvendett olyan kétes hírnévnek, mint napjainkban. A Baross utca széles indulása a tér felé, a tengelyben álló templom, a tágas tér, melyet századfordulós házak kereteznek - köztük Budapest legjobb gimnáziumával - ma sem arra predesztinálná a területet, hogy csak az járjon erre, akinek feltétlenül muszáj. A Budapesten nem gyakori monumentális art deco épület pedig még hanyatló állapotában is megért egy sétát. 

A tervezője, ifjabb Ray Rezső, azaz Ray Rezső Vilmos nem idegenkedett a korszak építészeti újdonságaitól. Ebben vélhetően szerepet játszott, hogy építész apja – Ray Rezső Lajos, akinek számos épülete áll a fővárosban – Svájcból települt át Magyarországra. Az ifjabb Ray Zielinski Szilárddal közösen előszeretettel alkalmazta az új anyagokat, elsősorban a vasbetont: kettejük munkája a margitszigeti víztorony, a balatonföldvári Kaszinó és Balaton Klub, illetve a József Telefonközpont is – a maga nemében mindegyik úttörő alkotás.

József Telefonközpont volt az első nagyszabású, állami finanszírozású vasbeton-építkezés a fővárosban.

Ray állandó megbízója volt a Törley család, legismertebb munkái a Törley kastély és Mauzóleum, de Balatonföldváron és Pest belvárosában is tervezett lakóházat számukra. Érdekes munkája még a Bajza utcai iskola, ahol szintén a szecessziós dekorativitás keveredik a modern ízlésre jellemző nagy, sima falfelületekkel és az amerikai felhőkarcolókra jellemző art deco nagyvonalúsággal. A Törley Mauzóleum pedig tömegformálásával azt a keleties monumentalitást képviseli, amihez leginkább – számomra – Lajta Béla formái, és különös módon a zsidó temetőépítészet áll közel. Ugyanaz igaz az 1917-ben használatba vett József Telefonközpont épületére is, ahol a temetői asszociáció igazán bizarr és indokolatlan, mégis, a homlokzati fríz és az udvarba vezető bejárat, illetve az egész tér felőli homlokzat megformálása gigantikus keleti sírépítmény atmoszféráját idézi. Ez a hang és a hozzá társuló nagyvonalú komponálás nem gyakori Budapest építészetében, és minden bizonnyal köze van hozzá Ray külföldi iskolázottságának és hátterének. 

Talán az sem véletlen, hogy miután 82 éves működését bevégezve 1999-ben a központot bezárták, és a Magyar Posta eladta az épületet, végül 2015-ben egy szír befektető vette meg, aki kezdettől ragaszkodott a ház karakterének megőrzéséhez. Hosszú tervezési periódus, számtalan koncepció és tervváltozat után 2021-ben nyílt meg a felújított komplexum, amely a tér felőli szárnyaiban 28 apartmant, hátsó traktusában egy 5 csillagos szállodát tartalmaz 22 lakosztállyal, 62 szobával, 2 étteremmel, konferenciatermekkel és az alagsorban wellnessel. A Kozmo Luxury Hotel spanyol befektető közreműködésével valósult meg. A Hotel generáltervezője a Kima Studio volt, az építészeti tervezés a Kima Studio és az AVS Tervező Kft. (akkori nevén BM Studio) tervezésében zajlott teljes harmóniában – a közös munkát az épület léptéke is indokolta. A szálloda belsőépítészetét spanyol partner tervezte. A társasházi lakások generáltervezését az AVS Tervező végezte. 

Az eredetileg rendkívül igényes belső kiképzésű épület működésének nyolc évtizede alatt teljesen elveszítette születéskori eleganciáját. Az eredeti belsőről a Magyar Építőművészet korabeli publikációja részletes képet ad. A két tömbből álló központ egyik, acélvázas szárnyában az irodák, a másikban a vasbeton-szerkezetű, nagy belmagasságú kapcsolótermek kaptak helyet. Utóbbiak dekorativitása meghökkentő, tekintve, hogy egyetlen funkciójuk az volt, hogy szerencsétlen bérrabszolgák naphosszat kis bigyókat dugdossanak egy kapcsolótáblán egyik lyukból a másikba. Ehhez képest egyedi, boltozatra emlékeztető vasbeton-födém, galériás belső tér és freskók emelték e cseppet sem felemelő munka presztízsét.

A két szárnyat hátul egy középkori vártoronnyal (egyes feltételezések szerint a postagalambok otthona lehetett) kiegészített keresztszárny, középen és elől pedig hidak kötötték össze a nyitott udvar fölött, amely reprezentatív megjelenése ellenére kizárólag gazdasági célokat szolgált. A középső híd a teátrális lépcsőházat rejtette, amely a két különböző funkciójú épületszárnyat összekötve egyben menekülőlépcsőként is szolgált a fokozottan tűzveszélyes épületben, és amely mai a megújult komplexum legfőbb éke.

A telekommunikáció igényeinek és technológiájának változása az évtizedek során a nagyvonalú belsőt felaprózta, szintek, födémek és válaszfalak kerültek az egyre inkább labirintussá váló központba – hasonlóan ahhoz, ahogy a hajdani Tőzsdepalotából a TV székház útvesztője kialakult. A teátrális lépcsőház  viszont érintetlen maradt, bár díszítése áldozatul esett a szocialista ízlésnek és költségvetésnek. Ennek ellenére az utódok is érezték értékét, és két hatalmas alumínium szoborral pótolták a pátoszt: a fekvő alakok, Búza Barnának és Pándi Kis Jánosnak a Százados úti művésztelepen készült alkotásai ma a Kiscelli Múzeum udvarának lakói.
 


A felújítást tervező tulajdonos és építészek tehát kaotikus állapotokat találtak, amit a mintegy két évtizedes magára hagyottság tovább fokozott. Az első feladat az értelmes, az épület értékeinek megmentéséhez anyagi fedezetet biztosító funkció megtalálása volt. Nem ment könnyen, végül azonban úgy tűnik, a vegyes használat – lakások és szálloda – beváltotta a reményeket, a bejáráskor a szálloda telt házzal üzemelt a zord időjárás dacára. A tervezés és felújítás négy alaprajzi egységre bontva zajlott.

A hátsó traktusba kerülő szálloda bejárata a most már főbejáratként funkcionáló, díszes kapuzatú udvarból nyílik, a lobbi a lépcsőházi híd alatt üvegfalakkal lezárt területre került. Innen két irányba indulva közelíthetők meg a földszinti és részben emeleti, külső forgalomnak is megnyitott helyiségek: a dupla belmagasságú, az udvarral is kommunikáló étterem, a trükkös válaszfalakkal széltében-hosszában osztható konferenciatermek és az emeleti, Michelin csillagra pályázó luxus-etető. Utóbbi a már említett pompás lépcsőházon keresztül érhető el, amely helyzeténél és kiképzésénél fogva igazi vaóó-élmény még az egyébként átlagon felül elegáns spanyol belsőépítészethez képest is. 

A lépcsőház eredeti atmoszférájának helyreállításához jó szolgálatot tettek az archív fotók, ezt restaurátori kutatás és munka egészítette ki. Így került újra elő az egyen-feketére mázolt vaskorlát finom, fehér és réz kombinációjú kompozíciója, a mennyezet és falak dekoratív festése. Utángyártották a falakat burkoló terrakotta Zsolnay csempéket, a megmaradt eredetit egy melléklépcsőben használták fel. Megemlítendő, hogy eredetileg a melléklépcső kiképzése is olyan színvonalú volt, mint másutt egy rangos bérház főlépcsőháza.

A kiegészítéseket, kandelábereket, szellőzőrácsokat és áttöréseket az eredetik szellemében tervezték meg, amihez segítséget nyújtott, hogy a korabeli belsőépítészet is a szőnyegszerű, mondhatni keleties ornamentika jegyében fogant, így nem volt nehéz ezt kortárs módon újrafogalmazni. Egyes megőrzött elemek meglepő helyeken bukkannak fel, például a pincében kialakított wellness tér dekoratív fali installációjaként – ebbe a körbe olyan nem szokványos elemek is beletartoznak, mint a kör alakú üvegtégla. 

A műemléki értékekkel kapcsolatban folyamatos egyeztetés zajlott a hatósággal, amire az épület bonyolultsága miatt is szükség volt. Az építészeti és korszerű gépészeti beavatkozás centiméterről centiméterre haladt, és minden esetben egyedi elbírálást követelt. 13 000 négyzetmétert nem lehet papíron megtervezni, a helyszíni művezetések a munka oroszlánrészét jelentették. A produktív, mindkét fél részéről kompromisszumképes kommunikáció eredménye szemmel látható: igényes és műemléki szempontból is példamutató felújítás született, kortárs funkcióval, az ehhez szükséges változtatásokkal, megőrzött és helyreállított értékekkel, igényes kortárs beavatkozásokkal.

Az épület kívülről visszanyerte építéskori pompáját, a tulajdonos igényességére jellemző, hogy olyan, nem feltétlenül látható helyeken is helyreállította az eredeti, míves szerkezeteket, mint a tető fémmunkái, és még egy utólag ráépített plusz szintről is hajlandó volt lemondani az eredeti tetőforma megtartásának kedvéért.

A csarnoktérben a belsőben behúzott plusz szinteket a funkció követelte, és bár a freskókat nem állították helyre, a kuriózumnak számító vasbeton-csarnokszerkezet megmaradt a tűzvédő burkolat alatt. A spanyol tervezők által a szálló tereibe álmodott rendkívül ízléses belsőépítészet méltó a felújítás nívójához.

Az végeredmény azt mutatja, hogy az épület meghálálta a rá fordított nem csekély időt és energiát. Nem osztjuk a tervezők aggodalmát, ami a rendkívül dekoratív lépcsőház kihasználatlanságára vonatkozik – korunk pragmatikus szemlélete azt követelné, hogy egy ennyire exkluzív térben folyton történjen valami, ám épp a telefonközpont építéstörténete bizonyítja, hogy egy nívós ház megérdemli, hogy benne valami egyszerűen csak önmagáért legyen szép, mintegy az épület minőségének védjegyeként. Ha annak idején Ray Rezső jobban összecsapja az alapvetően ipari funkciót szolgáló „üzemet”, a mára nem épp elegáns környéken álló intézmény biztosan nem éri meg újjászületését, és Budapest szegényebb lenne egy épített csodával.
 

 

Nettó alapterület: kb. 13 000 m2
Tervezés: 2016 – 2018
Kivitelezés: 2019 – 2022
Generáltervező: KIMA Studio Kft.
Felelős építész tervező: Draskóczy Gergely (KOZMO hotel és társasházi lakások „AA” szárny), Mészáros Gabriella (Társasházi lakások „BB” szárny)
Építész társtervező: Bereczki Sándor, Szakolczai Alida, Németh Tamás, Mester István
Építész munkatárs: Földesi Tímea, Szűcsné V. Babett, Karányi Ágnes, Szalai Balázs, Lászlófi Károly, Kohlberger Dániel, Soltész Bence, Palotai Barbara, Schmutzer Áron, Otruba Gábor, Gabara-Budai Krisztina
Építéstörténeti tudományos dokumentáció: Csomortány Levente, Gömöry Judit, Rozmann Viktor
Festőrestaurátor: Bakács Annamária
Fa- és fémműves munkák: Tóth András 
Falikarok: Dorka József
A korlát fém része, kandeláber tárgyrestaurátor: Páhi Attila
Kőszobrász-restaurátor: Ludányi Gábor
Homlokzat: Kovács Csaba

 

További bőséges képeanyag a galériában!

 

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Zuglói séta a KÉKkel

Zuglói séta a KÉKkel

Lechner és Lajta nyomában.

Bizarr lények nyomában a Szecesszió Világnapján

Bizarr lények nyomában a Szecesszió Világnapján

2021. június 12-én a Szecesszió Világnapja az Iparművészeti Múzeum programjában.

Építészet 2020: Campus Kecskeméten

Építészet 2020: Campus Kecskeméten

Szecessziós áramkörök.

Hirdetés