Ilyen lett a St. Regis Budapest hotel az északi Klotild-palotában

Cikkünk a 207-es, 2026/3-as lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Az Erzsébet-híd pesti hídfőjét kapuba foglaló két, tornyos palota közül az északi Klotild hosszú idő után végre kibukkant az állványok mögül, és ismét megnyitotta kapuit a közönség előtt. Az épületben a St. Regis hotellánc szállodája várja az illusztris, megkülönböztetett bánásmódra vágyó vendégeket. A koncepcionális alapokat a párizsi székhelyű 4BI fektette le a St. Regis márka egyedülálló örökségéhez méltóan, amelyben a luxus és a funkcionalitás tökéletes összhangja tekinthető egyedül elfogadhatónak. A generáltervezői munka a DVM Group csapatát dicséri, míg a kivitelezést a DVM Group a MAN Enterprise-zal közösen valósította meg minden részletre kiterjedően. A megelőző századfordulón épült palota talán végre megtalálja helyét a 21. század Budapestjén.

A Klotild-paloták – merthogy a szemközti palota csak az újdonsült keresztségben lett Matild – sorsa, építésük története jól példázza, hogy a társadalmi változások formálják át a városképet, és hogy a városi kontextus folyamatos változása hogyan hat vissza a házak életére. Talán ebben is létezik a világ jelenségeit univerzálisan jellemző ciklikusság: születés, felívelés és hanyatlás, majd csillogó végjáték – a spengleri értelemben. De ne rugaszkodjunk ily fennkölt magasságokba, maradjunk a realitás szikkadt talaján: az ipari társadalom kialakulása óta az újonnan születő nagyvárosok képét korántsem valami elvont eszmény alakítja, hanem a tőke – némi eufémizmussal: az ingatlanfejlesztés – logikája.

Azon, hogy az építés üzleti alapon történik, persze nincs semmi csodálkoznivaló: a töméntelen tégla és beton töméntelen pénzbe kerül, az épületek pedig egyre nagyobbak; nagyon drága az életre keltésük, újrafényezésük, hajdani csillogásuk visszaállítása. Eközben a funkció, amelyet felépülésekor betöltöttek, többnyire már a múlté, nehéz újra élettel megtölteni őket úgy, hogy az építéskori építészeti értékek ne sérüljenek. Nem véletlen, hogy a nagy értékű, kiemelt városi pozícióban álló múlt századi épületek rendre sokáig üresen állnak, mígnem akad befektető, aki potenciált lát bennük.

Az sem véletlen, hogy a jelenkor nagy felújításai többnyire valamiféle állami hátszéllel tudnak csak megvalósulni. Mivel a 19. századi épületek felújítása – legalábbis a homlokzatok tekintetében – ma világszerte elvárt trend, az építész szakma egyre nagyobb jártasságra tesz szert ennek terén, és egyre jobb, meggyőzőbb eredmények születnek, ami visszahat arra, ahogy ezekhez a házakhoz a kortárs ízlés viszonyul. A Klotild-palotáknak már születésük pillanatától fogva a nagyvárosi ingatlanfejlesztés körülményei határozták meg sorsát.

Adott volt a Duna partján a 19. század eleji klasszicista Pest városközpontja városházával, kétszintes palotákkal, girbegurba, keskeny utcákkal, melyek mentén a török hódoltság megszűnését követően organikusan alakult ki a pesti Belváros. Ezt falta fel az évszázad végén az ifjú Budapest, mohón bekebelezve a múltat, mit sem törődve annak romantikájával. A századvégi Budapest a robbanásszerű fejlődés lázában égett, ennek egyik sarokköve volt az Erzsébet-híd (akkori nevén Eskü téri híd) és a Szabadság-híd (alias Fővám téri, illetve Ferenc József-híd) 1893-ban kormánydöntéssel elhatározott megépülése.

Előbbinek a nyomvonala sok gondot okozott, mert ahhoz, hogy csatlakozzon a már meglévő széles, sugárirányú főútvonalhoz, a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcához, útban volt a fél pesti Belváros, különösképpen a Városháza és a Belvárosi Nagyboldogasszony-templom épülete. 1894-től kezdődően rohamtempóban elbontották a sok átépítést megélt Városházát a Belváros egy jó részével, barokk és klasszicista palotáival és bérházaival együtt, a templom viszont megmenekült. Felmerült ugyan az odébb helyezése, amire akkor már létezett bevett eljárás (amit földi ésszel elég nehéz elképzelni), de végül mégis inkább a hídról levezető útszakasz került egyet. Az 1903-ban átadott Erzsébet híd mérnöki bravúrja pompás szimbóluma volt az újjászülető Budapestnek, büszkén feszített a maga 290 méteres fesztávjával, és 23 éven át tartotta az Európa legnagyobb nyílású lánchídja megtisztelő címét.

A mai szemmel barbár pusztításnak nevezhető dózerolást akkoriban nem tekintették a városatyák bűnnek, sőt! A hajdani Pestért csak olyan romantikus lelkek sóhajtoztak, mint Krúdy Gyula: „Ott keringőzött a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábú grófnék; tiszta ruházatú öreg nyugdíjasok üldögéltek a padokon; a gyékénykosaras virslis és a császárzsemlyeszagú pék kezet csókolt a feketeruhás szobalányoknak, midőn becsengetett; a probírmamzellek kígyózó dereka és a kalaposnék fehér blúza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüstfeje tették hangulatossá a városrészt.” (Krúdy Gyula: Bukfenc. 1918)

Minthogy ennek nyoma sem maradt, egyedül a templom árválkodott a területen, szükségessé vált, hogy a pesti hídfőt is nagyvároshoz méltó módon alakítsák ki. Maga a király építtetett bérpalotát a volt Kúria telkén, a híd megérkezését pedig nagyvonalú városképi megoldással, a környezetük fölé magasodó impozáns ikerpalotákkal tették hangsúlyossá. Az épületek alapját adó két, kiemelt pozícióban levő telket Klotild főhercegnő, József főherceg felesége vásárolta meg a Fővárosi Közmunkák Tanácsától – innen ered a Klotild-paloták elnevezés. József főherceg a Budapest városrendezésért sokat tett József nádor fia volt, és nyilvánvalóan jó kapcsolatai lehettek, tekintve, hogy a Budavári Palota területén is sikerült telekhez jutnia, ahová ugyanaz az építész-páros, Korb Flóris (1860-1930) és Giergl Kálmán (1863-1954) tervezte át és bővítette az ott lévő palotát, mint akiknek a Klotild-palotákat is köszönhetjük.

Őket már a szecesszió kapcsán is szokás emlegetni, ám míg valóban vannak épületeik, amelyek részletei és társművészeti alkotásai e stílus remekei (lásd például a Zeneakadémia épületét), a felsorolt házak még a historizmus monumentalitásával bírnak, amit gazdag és könnyed ornamentika ruház fel. (A háborúban elpusztult várbeli József főhercegi palota jelenleg zajló visszaépítése többek között az épület eredetileg is aránytalan méretével váltott ki tiltakozást.)

A Klotild-paloták fizikai épségben vészelték át az elmúlt évszázadot, és hídfő pozíciójuknak megfelelően mindig is kiemelkedtek a köréjük épült, immár nagyvárosi szövetből. A keskeny telken a földszint plusz négy emelet magas, ráadásul 48 méteres tornyokkal koronázott épületpáros engedélyezéséhez az érvényben lévő építési szabályzatot is módosítani kellett, egyfajta kiemelt beruházásként valósultak meg a város jelentős pontján. Többszöri nekifutás és tervmódosítás után végül a Fővárosi Mérnöki Hivatal műszaki véleménye és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa javaslatai alapján – és azok kikötéseivel – 1898. június 15-én adta meg az építési engedélyt a főváros a Klotild-paloták első, déli épületére, amely 1901-ben készült el. Szimmetrikus párját, az északi tömböt egy évvel később adták át.

Az épületek földszintjét és mezzanin szintjét kereskedelmi egységek foglalták el, a mai Ferenciek terei oldalon kávéház, a Duna felé üzlethelyiségek nyíltak. Az első lakószinten reprezentatív egyleti és társulati találkozóhelyek, felette az emeleteken impozáns belmagasságú és alapterületű, öt-hat szobás lakások készültek. A házak korabeli csúcstechnológiával épültek, a kereskedelmi funkciót befogadó földszint és a mezzanin vasvázas tartószerkezettel készült, amit faragott kőburkolattal takartak. Ez a szerkezet hordja a további három emelet és a saroktornyok téglából épült, szintén faragott kőburkolattal felöltöztetett tömegének súlyát.

Az ornamentika kialakítására a növényi formákat imitáló szecesszió hatott, a külső és belső kerámiák a Zsolnay-gyár termékei, az üvegterveket Róth Miksa készítette, a burjánzóan dekoratív vasrácsozat (kapu, ablakok, lépcsőházi korlátok) Jungfer Gyula munkái. Az építtető az angol-amerikai bérpaloták mintájára kívánta hasznosítani az épületet; itt működött először lift a fővárosban. Az épületeket középen egy-egy kocsiátjáró passzázs metszi keresztbe, eredetileg ezzel osztották ketté az utcával kommunikáló kereskedelmi egységeket, így a környező épületek passzázsrendszerével együtt alakult ki a Belváros izgalmas és elegáns centruma. Az épületekért tervezőiket Ferenc József-renddel jutalmazták.

Míg a Klotild-paloták az új híddal és városközponttal, a Kossuth Lajos utcán meginduló villamossal, a nagyvárossá váló, virágzó Budapesten tökéletesen megtalálták a helyüket, a későbbi változások nem kedveztek sorsuknak – és itt nem csak a szocializmus szerény anyagi körülményeire kell gondolni. Klotild hercegnő a Habsburgok trónfosztása után, 1917-ben anyagi nehézségre hivatkozva eladta a házakat. A II. világháborúban súlyosan megsérült épületek később a MÁV és a Posta tulajdonába kerültek, hasznosításuk során jelentős átalakításokat kellett elszenvedniük. A háború végén a Dunába robbantott Erzsébet-híd helyén csak 1964-re épült meg az új híd, amin aztán megindult a hömpölygő forgalom, amely a 20. század végére teljesen elszakította egymástól az ikreket, és kettévágta a valaha egybefüggő térszerkezetet.

Próbálkoztak a keresztforgalom aluljáróba terelésével, majd a 21. századi normáknak megfelelően ezt eltüntették, felszíni gyalogátkelőket alakítva ki. Ám mindez nem változtat azon, hogy a „Felszab” hiába avanzsált Ferenciek terévé, a hídfő környéke továbbra is Budapest furcsán kaotikus, városbeli helyzetéhez képest amorf, súlypontok és orientáció nélküli tere, melyen olyan minőségű történeti épületek állnak kocsmák és közterek közé rendszertelenül ékelve, mint a Párisi Udvar, a Belvárosi Szent Mihály-templom, az Egyetemi Könyvtár, illetve az említett Klotild-paloták. Az utóbbiak helyzetét pláne nehezíti, hogy a forgalmas úttól csak egy keskeny járda választja el őket, rápréselődtek egy 21. századi közlekedési folyosóra.

A központilag irányított állam-szocializmusban közcélra használták őket, ahogy tudták, ám jött a rendszerváltás és a privatizáció, immár jövedelmező funkciót kellett számukra találni. A városközponti elhelyezkedés és az alaprajzi struktúra révén adódott a szállodai használat, és ez magával hozta a századfordulós építészet minőségi újjáélesztését is. A Klotild és a Matild is hotelként született újjá, immár egymástól függetlenül, más-más városi pozícióban. A szerencsésebb téri helyzetű Matild talált később gazdára, megújulásáról Bán Dávid írt [lásd: OCTOGON 168., 2021/4. – a szerk].

Az északi Klotild, amely a klasszikus belváros gyalogoszónájának pereme és a forgalmas hídfő közé szorult, már sokkal korábban felkeltette a befektetők figyelmét. Erős kormányzati figyelem és hiteltámogatás mellett 2012-ben jordániai üzletemberek nyitották meg a Buddha-bar hotelt, amely 2019-ig, az épület tulajdonosváltásáig üzemelt. [Lásd erről részletesen: OCTOGON 98., 2012/6. – a szerk.] Az új tulajdonos egy New York-i szállodalánccal, a St. Regissel kötött megállapodást. A világon 60 helyen jelen lévő, 1904-ben alapított márka védjegye a személyre szabott szolgáltatások széles kínálata, a diszkrét elegancia és az időtálló hagyományok tisztelete és átörökítése. Ennek jegyében formálták saját képükre a sokat látott palotát.

Budapest egyik legdrágább ingatlanáról beszélünk, s a már említett ellentmondásos városi pozíció nyilvánvalóvá is teszi, hogy ezen a helyen valami egészen különlegessel kell előrukkolni. A Buddha-bár a buja és fülledt egzotikumban kereste a megoldást, a St. Regis viszont a márkához hűen az egyedi eleganciában. Minden egyes teret külön gonddal és gondolatisággal formáltak meg, sajátos identitást adva az egyes területeknek. Az impozáns előlépcső a fölötte függő csillárokkal hatásos bevezető a személyes figyelemmel körülvett vendégkör számára. A szálloda küldetése, hogy vendégeik számára mindennapos exkluzív életérzést közvetítsenek, minden egyes este az elegancia pazar ünnepévé avanzsáljon.

Az épület eredetileg trapéz alakú belső udvarát már az előző felújítás során lefedték könnyed üvegezett szerkezettel. Az akkori beavatkozás során lecsupaszított, derékszögű nyílásokra redukált kőburkolatos udvari homlokzat elé körben hajlékony, növényi indákat formázó finom fémrácsozat került. Ez a fémfüggöny az egyébként inkább magas, mint tágas térnek egységes eleganciát kölcsönöz. A térstruktúrán nem változtattak, a szobák és lakosztályok a körben futó, illetve Y alakban egyesülő folyosókról nyílnak.

A többlet a részletekben jelentkezik: az ajtópántoktól a világítótesteken át a fogantyúkig mindent áthat az exkluzív, egyedi tervezés szelleme, miközben természetesen visszatérő elemek adják a szobák egységes karakterét. A filigrán fém és nemes, világos fa kombinációjú kisbútorok, mobiliák akár egyedi design termékek is lehetnének, a minibár fehér csempés kályhát idéz, az állólámpák szintén egyedi termékek. A nagy múltú gyár remekeinek felvonultatása tisztelgés az épület évszázados értékei és karaktere előtt.

A bútorzat minden egyes eleme minőségi kényelemmel és esztétikai élménnyel szolgál, a perforált fémrácsos ajtók mögött belül puha, sötét textillel bélelt szekrényektől a fényes felületű, világoskék porcelánnak ható éjjeliszekrényeken át az egyedi tervezésű szőnyegekig. Különösen szépek a századforduló inspirálta világítótestek. A fürdőkben mindenütt megejtően szép intarziás kőburkolatot találunk változatos vonalvezetéssel, melyben az aula levélmintája konzekvensen visszaköszön. Ugyanez a rendszer jelenik meg a közösségi közlekedők padlóburkolatában is. A vezető színek az óarany, a kék, amely a Duna közelségére utal, valamint a bíbor, amely az alapító személyéhez kapcsolódik. A berendezés egésze kiemelkedően finom ízléssel utal a századforduló esztétikájára, miközben ízig-vérig mai.

A non plusz ultra természetesen a torony alatti lakosztály, ez az előző bérlők idején egyikük magánlakása volt, míg most exkluzív, többszintes lakosztály kapott benne helyet. Keskeny és még keskenyebb csigalépcsőn lehet felkapaszkodni a toronyba, ahonnan bámulatos panorámává szelídül a Kossuth Lajos utca idegőrlő gépkocsiáradata. Korb és Giergl ebben az egyben tévedett, persze nem láthattak a jövőbe. Ők a város felé tájolták az épület tornyait, vélhetően akkoriban az volt az igazi látványosság. A házak a tornyok révén a város felé fordulnak, a kapu Pest felől nyílott a Gellérthegy, a falusias Buda felé. Manapság jobban értékelnénk a dunai panorámát, az építés idején viszont a Duna nem panoráma-faktor, hanem testközeli élmény, a parti korzózás a városi élet integráns része volt.

Az épület megmaradt történeti értékeihez kitüntetett tisztelettel viszonyult a felújítás. A főlépcsőház és a passzázs hajdani fényében ragyog – szó szerint, hisz pompás csillárok vonják elegáns fénybe. De ugyanilyen gonddal felújították a vaskorlátos melléklépcsőt is, a főváros első személyfelvonóinak helyét pedig rekonstruált vaknyílások őrzik az eredeti helyükön. Új szerepet kap az épület Belváros felöli sarkán a hajdani gyógyszertár, kívülről is látogatható cukrászda-kávézó kap helyet a felújított és az új funkcióhoz idomított patikabútorok között. A bár és a spanyol-japán fúziós étterem szintén nyitott a város közönsége előtt.

A St. Regis igényeinek megfelelő felújítás nélkülözi a mégoly minőségi szálloda-design szokásos egyen-karakterét, valóban exkluzív élménnyel ajándékozza meg vendégeit. A megújult északi Klotild-palota megjelenésében méltó az elmúlt századforduló igényességéhez, és kivételes városi pozíciójának megfelelően kiemelkedő minőséget képvisel.

További képek és rajzok a cikk végén található galériában!