2016-ban a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ megszűnt létezni, bár a magyar műemlékvédelem már korábban elvesztette elsőfokú hatósági jogkörét. Lechneri szófordulattal élve viszont „most van itt az idő, az alkalom” arra, hogy ez a tudomány – (és itt eszembe jut Szakács Béla Zsolt művészettörténész elgondolkodtató kérdése, hogy mitől is tudomány a műemlékvédelem?) – visszanyerje szakhivatali jelentőségét, hatósági súlyát.
Jelenleg úgy tűnik, külön lesz választva a kutatói és a hatósági része ennek a területnek más-más minisztériumokban, ami működőképes modell tud lenni továbbra is a teljes központosítás helyett. Ennek elemzése azonban csak és kizárólag a gyakorlati terepen dolgozó szakemberek által történhet hitelesen. E pár pont tehát nem lépi át korlátait, inkább csak azokra a vonatkozásokra térne ki, amelyek a műemlékvédelem „kifelé kommunikálása” szempontjából lehetnek vitaébresztők.
A műemlékvédelem mint brand
Itt lesz a kutya elásva. Nem sok hivatali korszak tudott brillírozni a sajtóval, a külső megítéléssel, a szakmai fórumok határait átlépő kapcsolatokkal. Ráadásul napjainkban még inkább elhatalmasodott a szakadék a széles közönség kommunikációja és a szakmai felületek között.
Persze évekkel ezelőtt nem is állt fenn ennyi csatorna, nem lehetett hirtelen mindenki szakértő a TikTok csatornáján, nem lehetett bárkiből építészetkritikus egy Youtube felületen. Ám ennek működését megérteni kell, nem ágálni ellene. Ugyanis az épített örökség témája szinte soha nem látott érdeklődésnek örvend a social mediaban, a legkiválóbb szakembereket azonban még mindig csak a tudományos szaklapokban vagy könyvekben látjuk megnyilvánulni. Utóbbiak cseppet sem vesztettek értékükből, ám a kettő közötti hídnak lassan fel kell épülnie. Ahogy a múzeumok, például a BTM kutatói is szerveznek képzéseket az idegenvezetőknek, úgy ezt a mediátori szerepet érdemes felépíteni a legújabb internetes platformok szereplői felé is. Amennyiben kapacitása egy hivatalnak erre nem is lehet, a valójában pont az edukációra létrehozott szervezeteknek, például az ICOMOS-nak erőfeszítéseket kellene tennie ebbe az irányba.
A széles közönségnek előadó szereplők kihívása ezzel szemben viszont az lesz, hogy ezt a kapcsolatfelvételt majd el is fogadják, nyitottabbak legyenek a szakmaibb, hitelesebb szempontokra is. Más területeken abszolút akad a két világ összekapcsolására már aktivitás: a Magyar Építészeti Múzeumban például nevesebb alkotók, tartalomgyártók is tartanak tárlatvezetéseket, de maga a Kortárs Építészeti Központ egész működése is a szakmai és közönség közti kapcsolatra segíthetne egy születő hivatalnak jó mintákat adni. A napilapok dedikált építészeti újságírói, az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő sétavezető vállalkozások, a videós tartalomgyártók, a podcast műsorvezetők a legfontosabb pillérei lettek a széles közönség műemlékvédelemre történő érzékenyítéséhez. Velük együttműködve lehetőség nyílhat nem csupán az értékőrzés átadására, de arra is, hogy a tulajdonosok ne csak befásult bürokratáknak nézzék tovább a műemlékes szakembert, ha az nem enged mondjuk egy vitatható ablakcserét. Ezen sokat kell majd dolgozni, de talán soha nem volt még a történelemben ilyen egyszerű nyitni a lakosság felé.
Ezt a szakmát még tanulni kell
Már az 1960-as éveket követően is téma volt, hogy Magyarország úgy rendezkedett be a műemlékvédelem szempontjából, hogy az 1964-es Velencei Charta és az ICOMOS bizonyos dekrétumai lettek a mérvadóak, ezek nélkül nincs is igazából más „iskola”. Pedig Horler Miklós már így írt évtizedekkel ezelőtt, 1986-ban: „A külső tényezők közé tartozik emellett még az is, hogy az európai műemlékvédelem máig sem vált teljesen egységessé elveiben és alkalmazott módszereiben, és Velence előtt is, után is megmaradtak bizonyos pluralista tendenciák, amelyek diszkréten elhatárolódtak a Velencei Carta és az ICOMOS koncepciójától”.1 Nincs globálisan elfogadott út, Magyarországon döntöttek akképp, hogy e dokumentum elvei szerint működnek majd. Eltelt hat évtized, ma viszont a lényeg a kritikai megközelítésen van, és azon, hogy az adott körülmények, a tudományos feldolgozottság, a turisztikai és fenntarthatósági szempontok, a használhatóság együtt milyen közös nevezőre jutnak. Ettől függetlenül az építészeti nívó és az eredetiség védelme nem lehet kérdéses, de ezek nem is feltétlen konfrontálnak egymással. Lehet szörnyűt és jót csinálni mindegyik műfajból. (Lásd, egy nagyvázsonyi vár esetéről sem a "követendő" kifejezés jut eszünkbe, pedig a kiegészítése a Velencei Charta előírásait tükrözte.)
A turizmus és a gazdasági szempontok fontossága nem lehet másodlagos a jövőben. Történtek előremutató beruházások is az elmúlt években, amelyek a fenntarthatóság és az örökségmentés szempontjait ügyesen egyensúlyozták. 2016-ban megnyitott, 2021-ben bővült a Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont, mely a műemléki felújítások és turisztikai hasznosítások ötvözetének egyik fordulópontja lett itthon. Voltak egyházi oldalról is érdekes példák: a pannonhalmai bazilika helyreállítását lehet szeretni vagy gyűlölni, de az, ahogy az apátság az építészeti állományával, mint gazdasági forrással bánik, mindenképp tanulandó. Állami programokban is voltak egyéni sikerek, valamint piaci szereplőktől is láttunk jó példát. A Walter Rózsi-villa felújításáról és hasznosításáról, a régi budai városházáról, a kecskeméti városháza felújításáról és turisztikai megközelítéséről is érdemes beszélni. Piaci szereplőktől a Párisi Udvar vagy a Horváth Mihály téri telefonközpont sem oszlik tovább, és az Irányi Palota és Wagner Palota irodává történő fejlesztéséről sem a szörnyülködés jut eszembe, pedig nincs minden egyes ablak eredetiként megtartva. Van egy műemlékes vonal, amely ezeket a példákat emiatt el is ítéli. Csakhogy a prosperáló kompromisszumok feltérképezése nélkül itthon sajnos nem lesz továbbra sem változás.
Oktatás az egyetemeken
Ezektől függetlenül tény, hogy a befektetői érdek kiszolgálása nem jó értelemben került első helyre az utóbbi években. Érdemes azonban elgondolkozni azon is, hogy ebben a szakma biztos csak és kizárólag áldozat volt-e? Nem-e valahol a rugalmatlanságunk is indukálta a fejlesztők drasztikus válaszát? (jogtalanul persze) Hogy építész, ingatlanfejlesztő és műemlékes között közös nyelv alakuljon ki a jövőben, ahhoz szemléletváltozásra lesz szükség az egyetemeken is.
A bölcsész szakokon a gazdasági tantárgyaknak ugye hűlt helye sincs, de választható tárgyakként sem tűnnek fel legalább csak alapismeretek. Óraszámban persze érthető, hogy már túlterheltség van, de egyetlen alapismeret órára és nem egy konkrét minor szakra kell gondolni. Ez azért probléma, mert a műemlékvédelem nagyban összefügg az ingatlanfejlesztéssel. Nem általános tény, de személyes tapasztalatom volt, hogy ezzel párhuzamosan az építész karon mindeközben a művészettörténészek ellen hangoltak a tanárok. Ez sem segíti túlzottan a párbeszédet a diplomát követően... A fejlesztői, gazdasági megközelítés számára pedig pusztán színtiszta kiadás némely tervváltoztatás a mérlegen, mely egy értékes rész/részlet megmentését célozná. Egymás szakmájába belehallgatni, akár karok közötti közös gyakorlatokkal éppen ezért nem volna ördögtől való és talán nem is terhelné meg (túlzottan) az egyetemek költségvetését sem.
Az elméleti és történeti tudásban is van még mit tanulni. A műemlékvédelem történetével „szeletekben” sok kutató foglalkozik, de összességében nincs feldolgozva annak külföldi, átfogó történeti és módszertani ismerete az elmúlt mondjuk 60 évből. A magyar helyzetről már több tudományos publikáció (itt egy vaskos példa a közelmúltból) és esemény született, tudományos időszaki kiadványok is fontos forrássokként szolgálnak, de ezek sem lépnek túl legtöbb esetben egy bizonyos szűk szakmai kör komfortzónáján. A műemlékvédelem egy multidiszciplináris terület, és még a legnagyobb neveinek is tanulni kell az elmúlt évek vonatkozásában. Egy kutatási program is elindítható lenne nem egyetlen intézet, de különböző doktori csoportok, szervezetek és akár sajtóorgánumok kooperációjával, hogy több megközelítésből egy valóban objektív képet kapjunk az elmúlt évtizedekről.
A műemlékes szakember, meg a jó öreg politika
Megfordítva az első pontot: történtek olyan műemléki kritériumokat semmibe vevő projektek az elmúlt években, amelyek viszont jól bántak a kommunikációval. Többük igen kedvelt lett a széles közönség körében is és kérdés miként egyensúlyozhat a hivatal majd a saját megítélése és ezen projektek kritikája között? A budai várnegyed is például afféle külön „bolygó” műemlékvédelmi szempontból. Mindig is az volt, mindig is az lesz. Történeti jelentőségén túl ugyanis a kultúrpolitika rögös világának is főszereplője, amit a szakembereknek be kell vonni a képletbe. Az 1940-es évektől az 1980-as évekig tartó helyreállítása egyszerre több urbanisztikai megközelítést, építészeti és renoválási műfajt vonultatott fel – sokszor egymásnak ellentmondóakat is. Összehasonlításképp: Sopron városmagja ezzel szemben főként a tudományos megközelítések terepe maradt a háború után, amellyel 1975-ben még a nemzetközi műemlékvédelmi színteret is meghódította. Két középkori emlékkel teli történeti városmag, mégis nagyon más sors. Nem is lehet sajnos teljesen egységes szakmai nekifutás szerint megközelíteni őket.
Ez megosztó lesz, de egy hivatali vezetőnek ezért úgy gondolom, a kultúrpolitikában is otthon kell majd mozognia. Nem azt állítom, hogy idomulnia kell hozzá, és ez nagy különbség. Ebben egyébként volt már jó a hivatal korábban. Ez a véna az 1930-as években el tudta érni például, hogy a Horthy-korszak merőben historizáló miliőjébe mégis be lehetett csempészni az európai műemlékvédelem legkorszerűbb elveit az állami beruházásokba is. A döntéshozók és beruházók felé nyitottabb, és az ingatlanfejlesztéshez is értő debatterekből, jó tárgyalóképességgel megáldott szakemberből ma nagyon kevés van a műemlékvédelemben, pedig hegyeket lehetne velük megmozgatni.
Ehhez zárszóként pedig egy kérdés: mit lehet tenni azokkal a projektekkel, amelyek már a műemlékvédelem hiánya miatt rossz irányt vettek?
Mit lehetne kezdeni mondjuk a várak királynéjával, mely sajnos napjainkra a műemlékvédelmi mélypont királynője is lett? Diósgyőrnél sem feltétlenül maga a visszaépítés műfaja a probléma, hanem a tudományos hátterének hiánya, a fiktív és nem hiteles tömeg-, anyag- és műformák kivitelezése. Buzás Gergely több publikációban sorra vette már a megalapozatlan tervezői döntéseket, és ebben a linkelt cikkben is sorra lettek véve műemlékes szempontok. E szövegeket a látogatók nem olvassák, ám kérdés, hogy miként lehetne akkor megüzenni számukra, hogy a helyszín, ahol járnak, hitelében milyen üzeneteket hordoz? Ezt a kérdést a jövőben a vár tervezett funkciója egész egyszerűen nem kerülheti ki és én eljátszanék a gondolattal, hogy a műemlékvédelelem történetének, elveinek is lehetne egy nagyon látványos, interaktív és közönségbarát kiállítása itt, legalább az egyik térsorban. Egy, a MÉM-MDK "Évszázadok öröksége" című összeállításának látványosságához hasonló bemutató, csak ezúttal kiterjesztve kicsit tágabb kontextusban és nem csak időszaki szerkezetben. Ilyen állandó tárlat egyébként még nem volt hazánkban, példának a varsói rekonstrukció múzeumát tudnám felemlegetni élmény-gazdagságot és interaktivitást tekintve.
1 Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási elveink és azok alkalmazásának időszerű problémái., In: Magyar Műemlékvédelem X., Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Évkönyve (1980-1990)., Budapest, 1996. 18.o.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
