Hirdetés

A konfrontáció esztétikája

Gondolatok a Meininger Hotel Csarnok téri épülete kapcsán.

Hirdetés

Különdíjat kapott a héten az Év háza díjátadón a Vadász Bence DLA és Miklós Zoltán tervezte Meininger Hotel. Az erős, autonóm, őszinte építészetet felvonultató Meininger Hotellel az OCTOGON 150-es (2019/2-es) lapszámában foglalkoztunk behatóbban. Idézzük hát fel ismét Martinkó József írását!

Első publikált látványtervei óta heves vita kíséri a Meininger Hotel épületét. Túl a „tetszik-nem tetszik”, „csúnya-szép” szubjektumán, talán ez alkalommal lehetőség nyílik arra, hogy egy írás keretén belül végiggondoljunk néhány olyan szempontot, ami további támasztékot nyújthat a kritikai diskurzus folytatásához, az épületet kísérő megnyilatkozások szövegkorpuszának gazdagításához. Következésképpen ez az írás nem feltétlenül azzal a céllal készült tehát, hogy bemutassa az épületet, leírja annak részleteit, ezek egyébként is több felületen olvashatóak. Fontosabb talán ennél, hogy árnyalt képet alkossunk arról, ami a Csarnok téren történt.

Gaudí és Goldfinger is az előképek között. Fotó: Bujnovszky Tamás
Mindig is úgy gondoltam az építész munkájára, mint a regényíróéra. Abban a tekintetben mindenképpen, hogy mindkettő szerepben a véletleneknek, esetlegességeknek igazán kicsi szerepe van. Úgy gondolom, hogy aki évekig dolgozik egy szövegen, vagy évekig dolgozik egy házon, nála minden döntés, részlet, megfontolás tudatos akarat következménye. Más kérdés, hogy ezeknek a döntéseknek, megfontolásoknak csírája nem mindig azonosítható racionálisan, ám a következménye, a formába öntött, a megvalósult végeredménye se több, se kevesebb, se rosszabb, se jobb, mint az építészeti, irodalmi akarat kifejezése önmagában. Ebből a logikából következő módon úgy vélem tehát, hogy a Csarnok tér új beépítését övező kritikai vita gyökerét képező építészeti konfliktus nem a véletlen, az esetlegesség, sőt a kapzsiság vagy a cinizmus illusztrációja, hanem a városi építés, a városi intervenció ontológiai lényegét tárja fel.     

Közhely, de igaz, hogy az építészet a társadalom, a kultúra, a gazdaság legőszintébb, legtisztább tükre. Töredezett, konfliktusos korban élünk, ahol a múltunk, az identitásunk, az értékrendünk folyamatos interpretációs nyomás alatt van. Nincs ezzel semmi baj egyébként, ha nem hiszterizálunk senkit, pánikolunk és politizálunk az emberi civilizáció legelemibb sajátosságával, a változás, átalakulás, adaptáció folyamatával kapcsolatban.

Éppen ezért gondolom a Meininger Hotelt őszinte háznak, őszinte építészetnek, ami felvállalja a konfliktust, konfrontációt az épített környezetével.

Nem feltétlenül jó ház, de az ereje, autonómiája elvitathatatlan. Új helyzetet teremteni erős, kortárs gesztus. Létezik. Jelen van. Ugyanevvel az erővel jelenhetett meg a Csarnok tér csonkolt házsorának folytatásában Léstyán Ernő transzformátorháza 1963-ban. Sőt, valószínűleg Pecz Samu téglás piac-pályaudvara 1897-ben hasonló erővel „borította az asztalt”, nota bene! Kas Oosterhuis és Ilona Lénárd „CET”-je egy sarokkal arrébb, 2013-ban is közbotránynak hatott sokak szemében. 

Őszinte építészet, ami felvállalja a konfrontációt. Fotó: Bujnovszky TamásA Meininger Hotel. Fotó: Bujnovszky Tamás

A konfrontáció esztétikáját leírni, megragadni sohasem könnyű dolog. Bezavarhat a képbe az öncélúság és az egoizmus, de esetünkben nem erről van szó. Noha megértem a fiatal építészek és urbanisták rajongását azért a vegytiszta, okos és szép modernizmus iránt, ami a Bauhaus racionalizmusát, a baloldal naiv optimizmusát és messianizmusát, szolidaritását hirdeti Léstyán szalagablakos téglaépületének képében. Tényleg a későmodernizmus egyik budapesti csúcsépülete volt ez, de ugyanúgy konfrontálódott mindennel ezen a téren, ami régi, kispolgári, kapitalista, retrográd. Tégláinak feszes síkja, mérete, formája Pecz csarnokának, illetve Ybl Miklós egykori fővámházának (1874, később Marx Károly-, majd Corvinus Egyetem) éppen úgy ellenpontjaként hatott, mint ahogyan konfliktusként jelenik meg most Léstyán házához tapadva a Meininger Hotel.

Konfliktusok egymás hegyén-hátán, miközben az építészeti konfliktusok és a konfrontáció esztétikája nehezen leírható, de a gesztusok ereje kétségtelen. Véleményem szerint a hotel betonbrutalizmusába oltott organikus (szerves) hullámzása a ’60-as, ’70-es évek stiláris dilemmáját „játssza újra”.

A hotel tervezői egy sohasem volt múlt ikonját építik fel, miközben szinte negligálják a város szocilista építészeti múltjának egy darabját.

Formai eszköztárukban, anyaghasználatukban, az olcsó, sokszobás, rengeteg ágyas hotel-programjában, a formai absztrakcióval, geometrikus minimalizmussal szemben megfogalmazott „könnyű olvashatóságukban” mintha egycsapásra zárójelbe kívánnák tenni a háború utáni tervgazdaság és urbanizációs törekvések létezését. Nem tudom másképpen értelmezni, mint tudatos szembefordulásként azt a gesztust, amivel az új épület harminc-ötven centiméterrel „elvéti” a transzformátorház tömbjének alsó élét. 

Összesen hét, teraszos szobát alakítottak ki a tetőszinten. Fotó: Bujnovszky Tamás
Nincs illeszkedés, odasimulás. Nem számítási, szerkesztési hibáról beszélünk tehát, nem slendriánságról, hanem a „regényíró” tudatos döntéséről. Vadász Bence és Miklós Zoltán tudatosan számol le a vélt, elvárt korszerűség nyomásával, hogy a Csarnok téren egy másik paradigmaváltó időszaknak állítsanak emléket. Szabadon formálnak. Szabadon alkotnak, mert ha akkor szabad volt, most miért is ne volna az? Főképpen a Duna másik partjáról nézve így hat bántóan erősnek a panelház-sraffozású, szürke beton őszintesége, ugyanakkor nézzünk csak végig a Műegyetem dunai épületsorán K-tól Z-n és D-n át id. Rimanóczy Gyula R-épületéig.

Ez a város mindig is a konfrontáció városa volt, ami nem a szó retrográd értelmében zajló csatározásokról szól, hanem egy közép-európai metropolisz változástörténetének sajátosságairól. 

Ezzel a szöveggel nem egy hotelépület bemutatására vállalkoztam, hanem egy építészeti konfliktushelyzet természetrajzát kívántam felfejteni. Nem gondolom, hogy a budapesti Meininger Hotel szállodai koncepciójáról, az elkészült ház minőségéről átfogó képet adtam, ugyanakkor talán az illeszkedés és konfrontáció, a kortárs kifejezési mód lehetőségéről és lehetetlenségéről, az építészeti viselkedés átfogó perspektívájáról, az egymásnak feszülő ízlésideológiákról beszélhettem. A tanulságok levonása még hátra van, de ez már nem feltétlenül az én feladatom.

A cikk megjelent az Octogon Magazin 150 - 2019/2 lapszámában.


Adatok:

építész: Vadász Bence, Miklós Zoltán

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Így nézne ki az Országos Széchényi Könyvtár új épülete az A4 Stúdió tervei szerint

Így nézne ki az Országos Széchényi Könyvtár új épülete az A4 Stúdió tervei szerint

A koncepciót beválasztották a S.ARCH nemzetközi építészeti konferencia döntősei közé.

A kevesebb több vagy unalmas? - 10 posztmodern épület

A kevesebb több vagy unalmas? - 10 posztmodern épület

A macskára hasonlító óvodától a gótikus katedrálisra emlékeztető irodaépületig.

„Az építészet ugyanolyan, mint a klasszikus zene”

„Az építészet ugyanolyan, mint a klasszikus zene”

Frank Gehry a közelgő 91. születésnapja alkalmából adott interjút.

Hirdetés