Hirdetés

A konfrontáció esztétikája

Gondolatok a Meininger Hotel Csarnok téri épülete kapcsán.

Hirdetés

Különdíjat kapott a héten az Év háza díjátadón a Vadász Bence DLA és Miklós Zoltán tervezte Meininger Hotel. Az erős, autonóm, őszinte építészetet felvonultató Meininger Hotellel az OCTOGON 150-es (2019/2-es) lapszámában foglalkoztunk behatóbban. Idézzük hát fel ismét Martinkó József írását!

Első publikált látványtervei óta heves vita kíséri a Meininger Hotel épületét. Túl a „tetszik-nem tetszik”, „csúnya-szép” szubjektumán, talán ez alkalommal lehetőség nyílik arra, hogy egy írás keretén belül végiggondoljunk néhány olyan szempontot, ami további támasztékot nyújthat a kritikai diskurzus folytatásához, az épületet kísérő megnyilatkozások szövegkorpuszának gazdagításához. Következésképpen ez az írás nem feltétlenül azzal a céllal készült tehát, hogy bemutassa az épületet, leírja annak részleteit, ezek egyébként is több felületen olvashatóak. Fontosabb talán ennél, hogy árnyalt képet alkossunk arról, ami a Csarnok téren történt.

Gaudí és Goldfinger is az előképek között. Fotó: Bujnovszky Tamás
Mindig is úgy gondoltam az építész munkájára, mint a regényíróéra. Abban a tekintetben mindenképpen, hogy mindkettő szerepben a véletleneknek, esetlegességeknek igazán kicsi szerepe van. Úgy gondolom, hogy aki évekig dolgozik egy szövegen, vagy évekig dolgozik egy házon, nála minden döntés, részlet, megfontolás tudatos akarat következménye. Más kérdés, hogy ezeknek a döntéseknek, megfontolásoknak csírája nem mindig azonosítható racionálisan, ám a következménye, a formába öntött, a megvalósult végeredménye se több, se kevesebb, se rosszabb, se jobb, mint az építészeti, irodalmi akarat kifejezése önmagában. Ebből a logikából következő módon úgy vélem tehát, hogy a Csarnok tér új beépítését övező kritikai vita gyökerét képező építészeti konfliktus nem a véletlen, az esetlegesség, sőt a kapzsiság vagy a cinizmus illusztrációja, hanem a városi építés, a városi intervenció ontológiai lényegét tárja fel.     

Közhely, de igaz, hogy az építészet a társadalom, a kultúra, a gazdaság legőszintébb, legtisztább tükre. Töredezett, konfliktusos korban élünk, ahol a múltunk, az identitásunk, az értékrendünk folyamatos interpretációs nyomás alatt van. Nincs ezzel semmi baj egyébként, ha nem hiszterizálunk senkit, pánikolunk és politizálunk az emberi civilizáció legelemibb sajátosságával, a változás, átalakulás, adaptáció folyamatával kapcsolatban.

Éppen ezért gondolom a Meininger Hotelt őszinte háznak, őszinte építészetnek, ami felvállalja a konfliktust, konfrontációt az épített környezetével.

Nem feltétlenül jó ház, de az ereje, autonómiája elvitathatatlan. Új helyzetet teremteni erős, kortárs gesztus. Létezik. Jelen van. Ugyanevvel az erővel jelenhetett meg a Csarnok tér csonkolt házsorának folytatásában Léstyán Ernő transzformátorháza 1963-ban. Sőt, valószínűleg Pecz Samu téglás piac-pályaudvara 1897-ben hasonló erővel „borította az asztalt”, nota bene! Kas Oosterhuis és Ilona Lénárd „CET”-je egy sarokkal arrébb, 2013-ban is közbotránynak hatott sokak szemében. 

Őszinte építészet, ami felvállalja a konfrontációt. Fotó: Bujnovszky TamásA Meininger Hotel. Fotó: Bujnovszky Tamás

A konfrontáció esztétikáját leírni, megragadni sohasem könnyű dolog. Bezavarhat a képbe az öncélúság és az egoizmus, de esetünkben nem erről van szó. Noha megértem a fiatal építészek és urbanisták rajongását azért a vegytiszta, okos és szép modernizmus iránt, ami a Bauhaus racionalizmusát, a baloldal naiv optimizmusát és messianizmusát, szolidaritását hirdeti Léstyán szalagablakos téglaépületének képében. Tényleg a későmodernizmus egyik budapesti csúcsépülete volt ez, de ugyanúgy konfrontálódott mindennel ezen a téren, ami régi, kispolgári, kapitalista, retrográd. Tégláinak feszes síkja, mérete, formája Pecz csarnokának, illetve Ybl Miklós egykori fővámházának (1874, később Marx Károly-, majd Corvinus Egyetem) éppen úgy ellenpontjaként hatott, mint ahogyan konfliktusként jelenik meg most Léstyán házához tapadva a Meininger Hotel.

Konfliktusok egymás hegyén-hátán, miközben az építészeti konfliktusok és a konfrontáció esztétikája nehezen leírható, de a gesztusok ereje kétségtelen. Véleményem szerint a hotel betonbrutalizmusába oltott organikus (szerves) hullámzása a ’60-as, ’70-es évek stiláris dilemmáját „játssza újra”.

A hotel tervezői egy sohasem volt múlt ikonját építik fel, miközben szinte negligálják a város szocilista építészeti múltjának egy darabját.

Formai eszköztárukban, anyaghasználatukban, az olcsó, sokszobás, rengeteg ágyas hotel-programjában, a formai absztrakcióval, geometrikus minimalizmussal szemben megfogalmazott „könnyű olvashatóságukban” mintha egycsapásra zárójelbe kívánnák tenni a háború utáni tervgazdaság és urbanizációs törekvések létezését. Nem tudom másképpen értelmezni, mint tudatos szembefordulásként azt a gesztust, amivel az új épület harminc-ötven centiméterrel „elvéti” a transzformátorház tömbjének alsó élét. 

Összesen hét, teraszos szobát alakítottak ki a tetőszinten. Fotó: Bujnovszky Tamás
Nincs illeszkedés, odasimulás. Nem számítási, szerkesztési hibáról beszélünk tehát, nem slendriánságról, hanem a „regényíró” tudatos döntéséről. Vadász Bence és Miklós Zoltán tudatosan számol le a vélt, elvárt korszerűség nyomásával, hogy a Csarnok téren egy másik paradigmaváltó időszaknak állítsanak emléket. Szabadon formálnak. Szabadon alkotnak, mert ha akkor szabad volt, most miért is ne volna az? Főképpen a Duna másik partjáról nézve így hat bántóan erősnek a panelház-sraffozású, szürke beton őszintesége, ugyanakkor nézzünk csak végig a Műegyetem dunai épületsorán K-tól Z-n és D-n át id. Rimanóczy Gyula R-épületéig.

Ez a város mindig is a konfrontáció városa volt, ami nem a szó retrográd értelmében zajló csatározásokról szól, hanem egy közép-európai metropolisz változástörténetének sajátosságairól. 

Ezzel a szöveggel nem egy hotelépület bemutatására vállalkoztam, hanem egy építészeti konfliktushelyzet természetrajzát kívántam felfejteni. Nem gondolom, hogy a budapesti Meininger Hotel szállodai koncepciójáról, az elkészült ház minőségéről átfogó képet adtam, ugyanakkor talán az illeszkedés és konfrontáció, a kortárs kifejezési mód lehetőségéről és lehetetlenségéről, az építészeti viselkedés átfogó perspektívájáról, az egymásnak feszülő ízlésideológiákról beszélhettem. A tanulságok levonása még hátra van, de ez már nem feltétlenül az én feladatom.

A cikk megjelent az Octogon Magazin 150 - 2019/2 lapszámában.


Adatok:

építész: Vadász Bence, Miklós Zoltán

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Organikus farm Bercelen

Organikus farm Bercelen

Közösségi ház és kenderfeldolgozó. Ostoróczky Nóra diplomamunkája.

Tükrözött térelosztás

Tükrözött térelosztás

A békásmegyeri piac teljes metamorfózisa.

Egy műemlék épület újjászületése Veszprém óvárosában

Egy műemlék épület újjászületése Veszprém óvárosában

A veszprémi vár erőterében sokáig elhagyatottan álló műemlék épület felújításának története.

Hirdetés