Közelebb kerülhetünk a zeneszerzők világához a Bartók Emlékházban nyílt állandó kiállítással

Erről szóló cikkünk a 198-as, 2025/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Fáy Miklós
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Itt mindenki milyen kedves. Ez az első benyomás. A pénztárban ülő szakállas férfi, az emlékház munkatársa, akit egy derűs hétköznap délután kirobbantottunk a munkája mellől, hogy kérdésekkel árasszuk… ja, nem. Ez a második benyomás.

Az első benyomás az, hogy azért Bartók talán mégsem volt egészen normális. Vagy mondjuk úgy: erősen szorongó alkat volt. Oly korban élt, amikor az embernek minden oka megvolt a szorongásra, de ő talán még így is túlzásba vitte. Végül is nem élhetett rosszul, ha ekkora házban lakott, ekkora kertben, talán mégis tudta róla nemcsak a közvetlen környezete és a világ kortárs zenéért lelkesedő picike hányada, hogy mekkora kincs ez az ember. Nagy, fehér ház a nagy, zöld kertben. Elhaladunk a csodazsiráf mellett, el a pléh-Bartók mellett. Vajon életnagyságú? Nem, inkább nagyobb, és mivel kis talapzaton áll, azért föl kell nézni rá, és csak ez után jöhet a második benyomás: itt mindenki milyen kedves. Ez a csönd hatása? Bartók csöndje?

Ez már az új állandó kiállítás címe. Mintha itt lehetne megérteni belőle valamit. Ezért kellett a Csalán utcai ház, ami egyébként nem is az övé volt, csak bérelt két lakást belőle. Ide jött a Kavics utcából, mert az túl zajos volt. Az ember egy kicsit nem érti, miért is hajtják a zeneszerzők a csöndet. Egyrészt, mint azt lehet tudni, teljes csönd nincsen. Ha valakit (most egy másik zeneszerző, John Cage emlékeit idézem) bezárnak egy tökéletesen hangszigetelt szobába, akkor is két hangot fog hallani. Egy mélyet, ami az erekben lüktető vér hangja, és egy magasat, ami (ha jól tudom) az idegrendszer működéséből fakad. Milyen zenét írt volna Bartók, ha tényleg csak ezt a két hangot hallotta volna a kül- és belvilágból? Hogyan kezdődne akkor A csodálatos mandarin?

Azért érdekes ez az egész, mert valahogy előkerülnek ezek a kérdések az Emlékház felsőbb emeletén is, ahol egy negyedórás Bartók-műsor fut. A róla készült mozgóképek, kevés, nagyon kevés, híradó-részletek, ahogy az ő művét vezénylő Dohnányit figyeli szemüvegben, meg a rokonok emlékezései. Bartók Péter emlékszik vissza, hogy gyerekként megkérdezte az apját (bár ne tette volna, teszi hozzá), hogy miért nem ír olyan zenét, amilyet Mozart írt. Mire Bartók azt válaszolta, hogy Mozart olyan zenét írt, amilyet Mozart, ő viszont olyat, amilyet ő. De akkor ezzel azt is tudnia kellett, hogy a zenéjében nemcsak az éjszaka van benne, a pókháló közelében alvó légy a falon, de a vonat zakatolása, autók tülkölése, visító szirénák, csattogó földalattik.

Ugyanebben az összevágott anyagban Somfai László kérdezi Pásztory Dittát, hogy akkor Bartók inkább a csendre vágyott, de nem volt barátságtalan ember. Pásztory Ditta fölnéz a papírból, amelyből az emlékeit olvassa, és nagyon halkan azt mondja: nem volt barátságtalan ember. Csak olyan volt, aki nagyon vigyázott az idejére.

Egy másik monitoron másik film megy, az számomra teljesen értelmetlennek látszik, a kétzongorás Szonáta házi bemutatóját idézi föl, a Bartókot játszó színésznek van haja, a Kodályt játszó meg úgy néz ki, mintha húsz évvel idősebb volna Bartóknál, kóvályognak a lakásban, színleg zongoráznak. De amíg az ember ezt nézi értetlenül, ráér azon is gondolkodni: mi az, amit nem mondanak el?

Vannak egyszerűnek látszó titkok, a megoldás talán két telefonnal is kideríthető. Például a hálószobában népi bútorok vannak, de nem Bartóké, hanem egy másik zeneszerzőé, Szabó Csabáé. Az eredetieket, és a Bartók személyes tulajdonát képező használati tárgyakat 2021-ig lehetett megnézni, akkor az örökös, Vásárhelyi Gábor visszavonta a letétben elhelyezett dolgokat.

Vannak ennél nagyobb titkok is. Az Emlékház bevallott célja az, hogy úgy érezzük, mintha Bartóknál járnánk vendégségben. Nem ezt érzem. Talán egészen banális okokból nem, az a furcsa, erezett márvány tehet mindenről, amivel a földszinti padló és az emeletre vezető lépcső van bevonva. Az egésznek lesz valami zebracsíkos jellege, mintha nem Bartóknál, hanem valami Afrika-vadásznál járnánk, ami egyébként korban stimmel is, ámbár nem tudom, hogy Bartók és Széchenyi Zsigmond valaha találkoztak-e. Vannak ügyes és divatos kiállítási tárgyak, egy zongora, amelynek minden billentyűje más év, nyomásra kivetül egy monitorra, hogy mi történt akkor a világban, Magyarországon és Bartók életében. Az utolsó billentyű vált magyarról angolra, bár ez utóbbi változat még nincs kész. Nem is ez zavar, vagyis ez pont nem zavar, beszélem a magyar nyelvet.

De amit most olyan könnyen mondok ki, az zavar. Az archív mozgóképek között van egy, a legutolsó, ha jól gondolom. Amatőr felvétel, Bartók zongorázik, aztán ott ül a hangszer mellett, és mond valamit. A látvány is különös, mert Bartók láthatóan vigyázott arra, hogy ne készüljön róla mosolygós fénykép, talán mert olyan meglepően nagyok voltak a fogai, megváltozik az emberről alkotott benyomásunk, ha ezt látjuk. De ezen a mozgóképen látszanak a fogai, beszél, nem tudom végig leolvasni a szájáról, mit mond, csak a végét: magyarul beszélünk. Ez neki akkor és ott olyan fontos volt, hogy zavarában ezt mondta bele a kamerába.

Mi meg csak beszélünk itt magyarul, és észre sem vesszük.

További képek a cikk végén található galériában!