Amikor Budapest egy búra alatt rendezkedett be a túlélésre

Szeptemberi tematikánk kapcsán újra megosztjuk a Műanyag égbolt című animációs nagyjátékfilm látványvilágát boncolgató cikkünket

• Szöveg: Mayer Kitti
• Olvasási idő: …

A 2123-ban játszódó Műanyag égbolt sci-fi, road movie és szerelmi történet egyszerre, de építészeti és design szempontból is bőven akad felfedeznivaló benne.

A bolygó haldoklik, termőföld nincs, Budapest (pontosabban Pest egy része) egy búra alatt rendezkedett be a túlélésre. Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor egészestés animációs filmje különleges helyet foglal el nemcsak a magyar, de a nemzetközi filmes palettán is. Tárgymániás designteoretikusként engem a történet mellett a különféle utópisztikus terek és tárgyak szippantottak be leginkább. Ezekről mesélnek most az alkotók.
 

A Műanyag égbolttal kapcsolatban számos beszámoló és kritika olvasható: volt, aki értetlenül állt a tény előtt, hogy tudniillik több, mint hét év kellett ahhoz, hogy a mozivászonra kerülhessen Bánóczki és Szabó filmje. 2015-ben a Nemzeti Filmintézet által meghirdetett inkubátor programban prezentálták filmtervüket a rendezők, de már az azt megelőző évben papírra vetették a Műanyag égbolt ötletét, majd idén tavasszal a Berlinálén végre a közönség is találkozhatott a főszereplők, Nóra és Stefán különös történetével. A filmről sok mindent el lehet mondani, de hogy egysíkú vagy unalmas lenne, aligha: mindenki megtalálhatja benne a neki tetsző olvasatot. Én most elsősorban arra voltam kíváncsi, hogyan jött létre a film látványvilága.
 

Gyűjtögetés és mérnöki precizitás

„Tulajdonképpen, amikor már írtuk a forgatókönyvet, akkor gondolkodtunk rajta, hogy melyik helyszín hogyan fog kinézni, mi lehet benne majd az izgalmas, érdekes részlet. Amikor az animatikot (mozgó képes forgatókönyv – a szerk.) elkezdjük, apró skicceket, firka rajzokat készítünk, s ahogy halad előre a projekt, egyre részletesebb vázlatokat tervezünk. Amikor a 3D-s építés megkezdődött, ezekhez a vázlatokhoz nyúltunk vissza, illetve sokat merítettünk a saját gyűjtésünkből is, amit mi állítottunk össze építészeti és design referenciákból, illetve saját fotókból” – kezdi Sarolta.

Emellett készült egy úgynevezett „textúra könyvtár”, ami több ezer általuk készített fotót tartalmaz: Sarolta és Tibor minden olyan felületet, textúrát (legyen az repedt beton vagy régi házfal) lencsevégre kaptak már a forgatókönyv írásakor, amiről azt gondolták, később hasznos lehet majd, amikor a 3D-s hátterek textúráiról kell dönteniük. Hiszen a filmben minden egyes dolgot – legyen az egy fa törzse vagy egy jövőbeli jármű kárpitozott ülése – úgymond „fel kell öltöztetni”, karaktert kell neki adni. Korlátok nincsenek: egy a vásznon látott homlokzat rendhagyó módon – amennyiben a tervező úgy dönt, a kívánt hatás elérése érdekében – akár egy a valós környezetben létező, teljesen másik tárgytól is kölcsönözheti a színét. Az alábbi tervrajzon a különféle textúrák elhelyezési útmutatását láthatjuk.
 

Míg egy élőszereplős film vagy sorozat kapcsán a látványtervező a fellelhető és rendelkezésre álló terekből, tárgyakból kell, hogy gazdálkodjon, addig az animációs film esetében ilyen jellegű korlátokról nem beszélhetünk – ott az alkotó azt teremt, amit csak akar, határ a csillagos ég. Ennek az (első ránézésre irigylésre méltó) alkotói szabadságnak azonban nagy ára van, hiszen mindegy, hogy egy hosszabb vagy rövidebb, egyszerűbb vagy akár egészen komplex jelenetről beszélünk, mindent a nulláról kell felépíteni. És bármennyire is utópisztikus a felvázolt történet, azért mégiscsak hitelesnek kell lennie ahhoz, hogy a néző azonosulni tudjon a vásznon látottakkal.
 

Sarolta és Tibor nagyon részletes, kvázi „mérnöki pontossággal” elkészített terveket adtak a 3D-s csapattársaik kezébe, akik ezek alapján építették meg a járműveket, a helyszíneket, a tájakat, az épületeket, a bútorokat, az ételeket. Pontosabban: a 3D modellezők először megépítették az adott helyszínt vagy járművet, utána ez a 3D modell átkerült a szlovák csapathoz, akik a Tiborék által biztosított szín-, textúra- és világítástervek alapján dolgoztak tovább, de ugyanúgy a szlovákok animálták a járműveket is, például. Mondhatni: sejtről sejtre építettek fel mindent, ami amennyire felszabadító, annyira veszélyes is lehet, ahogy arra Tibor is felhívja a figyelmünket.

„Ez a folyamat nagyon szeduktív is lehet – erre mindig figyelmeztetnünk kellett magunkat. Amikor elkezdtük a várost megtervezni, akkor az ember törvényszerűen elszáll kicsit, többet és többet akar, még több ikonikus épületet szeretne belesűríteni a filmbe. Közben nem szabad elfelejteni, hogy mindennek a történetet kell szolgálnia – azt lehet megmutatni, az maradhat benne a filmben, ami viszi előre a történetet, a karaktereinket. Ebben kellett egyfajta egyensúlyt találni. A design és a világ mindig alá kell, hogy rendelődjön a történetnek.”

Budapest, 2123: fikció vs. valóság

Több budapesti helyszín is tervben volt, ám a végső vágás során kikerült a filmből: Sarolta és Tibor a Belgrád rakpartra egy promenádot képzeltek el egy nagy teraszos lépcsővel, ahonnan az elpusztult Gellért-hegy látványa tárult volna a városlakók elé, mintha az Akropoliszt néznék éppen. Egy városi magasvasútban is gondolkodtak, amely a mostani hatos villamos vonalán futott volna, illetve a film főszereplőinek lakóhelyén, a Bajza utca környékére is beterveztek egy iskolát.
 

„Volt egy Deák téri jelenetünk is, ahol egy csillagos éjszakát mutattunk volna meg. A városlakók mindennapjait szerették volna érzékeltetni ezek a jelenetek, de annyira meghosszabbította volna a filmidőt, illetve a film ritmusát is befolyásolta volna, hogy ezeknek egy részét el kellett engednünk” – mesélik. Sőt a legelső látványterveken még az Erzsébet híd lett volna az az építmény, mely kivezet a városból, de (a történet szempontjából is) a Lánchíd bizonyult végső és logikus megoldásnak.

„Az Alagút, ami kapuként, egyfajta belépési pontként szolgál, sokkal inkább adta magát, ráadásul a beültető központ is a Gresham-palotában kapott helyet” – teszi hozzá Sarolta.

Akadtak olyan helyszínek is, amik sokáig keresték a helyüket, mint például a Hologram Park. „Nagyon korán megvolt, hogy akarunk egy emlékhelyet, egy szakrális helyszínt. Először egy építészeti formát, egy térélményt szerettünk volna létrehozni – ez például sokat alakult, míg végül a nagy nyitott téren helyeztük el a hologram fákat” –  meséli Sarolta.
 

Ahogy Tibor az egyensúly megtalálására való törekvést említi, felvetődik bennem, hogy amennyiben egy animációs látványtervezőnek valóban végtelen szabadsága van, mégis hogyan hozható balanszba a fantázia és kvázi a tudományos megalapozottság egy ilyen típusú film esetében? Avagy milyen arányban kell vegyíteni a képzelőerő által kreált és a realitásban gyökerező elemeket? Kíváncsi voltam arra, hogy a képzelőtehetségük segítségül hívása mellett konzultáltak-e építészekkel, tájépítészekkel vagy más szakértőkkel.

„Sokat olvastunk arról, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló disztópikus helyzetben mi történne a külső tájjal.

De aztán, ahogy az lenni szokott, a science fictionben mindig a fiction győz

– mindig amellett döntünk, ami megadja a karaktereknek azt a lehetőséget, hogy tudjanak előre menni a történetben. Ha mondjuk savaseső és mérgező levegő lett volna a filmben, akkor sokkal nehezebben jutottak volna el a hőseink egyik pontból a másikba. Beszéltünk építészekkel, főleg amiatt, hogy megtudjuk, hogy egy ilyen társadalomban mi lehet a jövő építőanyaga. Mi úgy döntöttünk öntörvényűen, hogy a filmbeli Budán még megmaradt nyersanyagot használják fel az építkezésekhez – egy ennyire izolált városnak nagyon nehéz lenne bármit előállítani” – meséli Tibor.
 

Szabadság-szobor az Oktogonon

„Az egy fontos pont volt, amikor eldöntöttük, hogy mennyire lesz futurisztikus bármelyik helyszín. Az animációban bármi lehetséges. De úgy éreztük, hogy vissza kell fognunk magunkat. Azt szerettük volna, hogy a közönség össze tudja kapcsolni azt, amit lát – legyen az épület vagy tárgy – a mai világgal, hogy ne legyen számára túlontúl idegen. Éppen amiatt, hogy hihető legyen, hogy mindez nagyon hamar megtörténhet. Ettől ez egy kicsit kényelmetlenebb is, hiszen felismered a filmben a mai világunk nyomait” – teszi hozzá Sarolta.

És valóban: olyan ez, mint egy izgalmas puzzle, ahol ismerős helyek és „szereplők” új helyre kerülnek. Jó példa erre a Szabadság-szobor, amit Tiborék az Oktogonra helyeztek át. „Meghagytuk azokat a helyszíneket, amelyeket mindannyian ismerünk. Ha ezt teljesen átírtuk volna, akkor nem sok értelme lett volna annak, hogy ez a film Magyarországon játszódik. S bár az a száz év, amit mi előre ugrottunk a filmben, soknak is tűnhet, valószínűleg ennyi idő alatt ilyen radikálisan nem fog átalakulni a városkép” – mondja Tibor. 

Annak érdekében, hogy Budapest beazonosítható maradjon, az alkotók meghagyták a jól felismerhető utcaszintet – ezt egészítették ki felhőkarcolóra emlékeztető házakkal, magasba törő épületekkel. Ebben az univerzumban is (mint sok más sci-fiben) egyfajta felfelé építkezés jellemző – logikus módon, hiszen a filmbéli Budapest egy hatalmas búra alá kerül, ahol a városhatár adott.
 

Tiborék azt is szisztematikusan gondolták ki, hogy ha egy utópisztikus Budapesten a Duna kiszárad, valamit kezdeniük kell a hajókkal. Felvitték hát a háztetőkre és virtuális utazásokra alkalmas bulihelyszínként gondolták újra azokat. „A hajóbelsőben például egy hacker életterét próbáltuk meg ábrázolni, ami nagyon eklektikus. Ott vannak a modern kütyük, miközben az archaikus tárgyaknak köszönhetően – hintaszék, függőágy, régi hajólámpa – van valamiféle romantikája is ennek a helynek” – meséli Tibor, miközben az idevágó terveket szemrevételezzük.
 

Az Alagút túloldalán

A filmnek az is nagyon jót tesz, hogy Budapest mellett más vidékek is megjelennek a történetben. A Műanyag égbolt másik fontos „szereplője” Miskolc, amihez Tibort – sárospataki születésű lévén – személyes kötődés is fűzi. Sarolta örömmel meséli, hogy a miskolci közönségtalálkozón a nézők különösen jó szívvel fogadták és büszkék voltak rá, hogy az ő városuk is bekerült a filmbe. Ehhez kapcsolódóan ugyancsak van egy másik kedves anekdotájuk, tudniillik, amikor még a gyártás zajlott, de már megjelent pár publikus képkocka a filmből, a miskolciak a váróterem karakteres csillárját látva rögtön felismerték a Tiszai pályaudvart.
 

Ugyancsak emblematikus helyszínt választottak a filmbéli Telepnek is: a kiszáradt Balaton medre alá álmodták meg az emberi testekből tápanyagot növesztő gigantikus és high-tech laboratóriumot. „A Telep egyfajta pokolra szállást is szimbolizál a filmben, ezért is volt érdekes betenni a Balaton alá. Itt van egy abszurd belmagasság, ami egyáltalán nem realisztikus – mérnökök és építészek egészen biztosan nem ebben a formában terveznének meg egy ilyesfajta létesítményt. Viszont nekünk a látványhoz, ehhez a monumentalitáshoz egy ilyen atmoszférájú helyszínre volt szükségünk” – kezdi Sarolta, aki azt is elmeséli, hogy a tervezés elején még rengeteg fém tartóoszlopban gondolkodtak, ám a felépített 3D-s helyszíneket látva ezt a megoldást elvetették, ugyanis az tönkretette volna a látványt.
 

Eredetileg a Telepet brutalista stílusban képzelték el, ám a fejlesztés során akkoriban, 2016-ban, 2017-ben minden science fiction ezzel a stílussal kezdett operálni, ők pedig nem akartak beállni a sorba. A brutalista stílust a Telep esetében csak a járműveknél tartották meg: itt a munkagépek, autók nagyon szögletesek, robusztusak lettek.
 

„Lakatos István járműtervezővel dolgoztunk együtt, akinek először elmondtuk, mi az adott járműnek a rendeltetése, milyen legyen a hangulata, ő pedig vázlatokat hozott nekünk, amiből aztán 3D modellek lettek, textúrát kaptak, és persze egy kis kosz is rájuk került” – avatnak be minket Saroltáék a munkafolyamatokba.

A kapszulaautó kapcsán pedig az volt a kérésük István felé, hogy mixeljen össze egy ötvenes évekbeli lokomotívot egy futurisztikus motorkerékpárral, aminek gyönyörű nagy kerekei vannak.
 

A búra alatt

A tartóoszlopok alkalmazása értelemszerűen a Budapest fölé magasodó búra kapcsán is felvetődött. „Erről az extrémen magas, lencseszerű szerkezetről építészeket is kérdeztünk, akiktől azt a választ kaptuk, hogy alátámasztás nélkül is képes lenne megtartani önmagát” – világosít fel Tibor.

Nem járunk messze az igazságtól, ha a filmbéli „műanyag égboltról” a városligeti Biodómra asszociálunk: Tiborék a helyszínen járva kaptak tájékoztatást az átlátszó, műanyag tetőszerkezetről, arról, hogyan érzékeli a búra alatt tartózkodó például a külső viharokat, az eső hangját. A science-fiction filmekben – ahol az izolált városok vagy életközösségek bemutatása a cél – jól bevált megoldásnak számít a búra alkalmazása.

„A mi történetünkben adott egy extrém időjárás – elektromos viharok, esőzések, homokviharok –, amivel szemben a búra fizikai védelmet nyújt, ugyanakkor egyfajta bezártság érzetet is kelt a nézőben. Sokat villamosoztunk a Biodóm mellett és láttuk, hogy van egy fehéres, opálos fénye. Ezért is lett a film angol címe „White Plastic Sky” – mondja Sarolta. Ahogy Tibor visszaemlékszik, nem pusztán a Biodóm, hanem a brit Eden Project is ott lebegett előttük referenciaként, a filmterv pitchelésekor még ebből indultak ki.
 

Amikor a filmet néztem, óhatatlanul megjelentek előttem olyan filmes referenciák, mint a Christopher Nolan-féle Eredet, a Matt Damon főszereplésével készült Mentőexpedíció, a 2006-ban bemutatott Az ember gyermeke, vagy a nagyon is kézenfekvőnek tűnő Szárnyas fejvadász és a Szárnyas fejvadász 2049 filmek. Kíváncsi voltam, mennyire helytállóak a sejtéseim.

„A science-fictionnek ma már van egy kialakult szótára, amit mindenki akarva-akaratlanul használ, és minden dolog, ami ebben az univerzumban születik, az nyilván hasonlít valamire. Ma már nehéz új dolgokat felfedezni, inkább a meglévő készletből főzünk valami újat. A mi filmünk kapcsán sokszor utaltak például a Zöld szója című filmre, ami egy hetvenes években játszódó science fiction, és arról szól, hogy Los Angelesben emberekből készítenek egy zöld szója nevű ételt. De ott a film lényege az, hogy a főhős, Charlton Heston tulajdonképpen ezt a titkot göngyölíti fel, amiről senki sem tud. A Műanyag égbolt esetében ez egy tudott dolog, és bár a két film alapkoncepciója hasonló – emberekből lesz élelmiszer – a két film filozófiája nagyon más ” – osztja meg velünk Tibor.

Vízcsepp a semmi közepén

A publikus tereken túl Nóráék otthonára is nagyon kíváncsi voltam.
 

„Egy praktikus lakást akartunk összehozni, ami nem annyira futurisztikus, inkább modern és minimál stílusú. Azt szerettük volna, ha ez a lakás egy kicsit hideg, nem akartuk, hogy otthonosnak látszódjon. Látni ugyan megszokott tárgyakat, egy-két képet, de azért ez egy rideg közeg” – meséli Sarolta.

Megvolt a veszélye, hogy egy nagyon high-tech, okos otthon elvonja majd a néző figyelmét, ezért az efféle ötleteiket redukálták. „Egyszerűen elvitte volna a fókuszt a párkapcsolati drámáról, amit meg akarunk mutatni. Ezért gondoltuk, hogy inkább steril legyen, emiatt van egyfajta makett hangulata is Nóráék lakásának.

Azt gondoltuk, hogy illik hozzájuk ez a személytelenség” – mondja Tibor, Sarolta pedig hozzáteszi: „Ez nem egy szeretett lakás, nem egy meleg fészek. Ott vannak ugyan a gyerekjátékok, de azok is egy dobozban vannak, mintha épp most költöztek volna be, vagy legalábbis nem lett volna idejük belakni ezt az új lakást.” Ennek ellenpontjaként említik azt a miskolci otthont, ahová Nóra egy óvatlan mozdulattal bezuhan: itt sokkal több a fénykép, a doboz, az apróbb tárgy, látszódnak az élet nyomai. Ami pedig a kulisszatitkokat illeti: Saroltáék miskolci ingatlanhirdetéseket nézegettek, amiből inspirációt meríthettek a jelenet „berendezéséhez.”
 

Budapestről indulva, a Balatont érintve, Miskolcon áthaladva főhőseink egészen a Tátráig jutnak, hogy rátaláljanak a professzorra, akitől segítséget remélnek. Ez a helyszín, a Granum is nagyon szuggesztív és építészeti szempontból is látványos. És hogy mi volt az inspiráció, Sarolta és Tibor közösen árulják el:

„A granum magot jelent. Megnéztünk biológiai szemléltető ábrákat arról, hogyan épül fel egy mag: mi a külső burka, mik vannak benne. Ha megnézed, olyan ez a homlokzat, mintha egy réteg le lenne róla hántva. Az anyaghasználat, ez az üvegszerű csillogás, és az épület gömbszerű tömege olyan hatást kelt, mint egy vízcsepp a semmi közepén. Ahogy Budapest is az a filmünkben.”
 

Képek: © SALTO FILMS, ARTICHOKE, MŰANYAG ÉGBOLT LTD., RTVS RADIO AND TELEVISION SLOVAKIA

Műanyag égbolt | Web | Facebook | Instagram

„A science fictionben mindig a fiction győz” című cikkünk eredetileg 2023. május 29-én jelent meg az OCTOGON online-on.