Az egész világon őt tartják a modern építészet utolsó meghatározó alkotójának — hiszen kitágította az építészet hagyományos határait. Az OCTOGON 2001-ben közölt interjút Richard Meierrel.

Richard Meier a New Jersey-beli Newarkban született 1934-ben. Az egész világon őt tartják a modern építészet utolsó meghatározó alkotójának — hiszen kitágította az építészet hagyományos határait. 1957-ben diplomázott a Cornell Egyetemen, majd olyan neves irodáknak dolgozott, mint a Skidmore– Owings & Merril vagy amilyen Marcel Breueré volt. 1963-ban létrehozta saját stúdióját. Nem sokkal ezután a connecticuti Darienben 1965-ben megépített Smith House pedig Amerika-szerte ismertté tette a nevét. Az 1979-ben épült indianai Auditorium of New Harmony, a Frankfurti Iparművészeti Múzeum, valamint az 1983-as atlantai High Museum of Art meghozta számára a nemzetközi ismertséget. Az általa megálmodott közösségi terek alapvetően fehér geometriája Le Corbusier hatását mutatja. Főműve, a Los Angeles-i Paul Getty Center illusztrálja talán legjobban hitvallását, amelyet a Pritzker-díj átvételekor 1984-ben így fogalmazott meg: „Elsősorban a fény és a tér problémája foglalkoztat; nem az absztrakt téré, nem a mérték nélküli téré, hanem azé, amelynek rendje, illetve kialakítása a fénnyel, az emberi léptékkel és az építészet kultúrájával függ össze.”

Kik voltak az ön mesterei? Kik hatottak önre?
Sokan hatottak rám. Azért is szeretek utazni, mert olyan dolgokat látok, amelyekről addig fogalmam sem volt. Dolgoztam Marcel Breuernek, aki természetesen hatott rám valamennyire, bár nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogyan. Fél évig a Skidmore és Owings irodájánál is dolgoztam, nyilván ez is alakított a stílusomon. Alvar Aalto majd minden épületét láttam, őt nagyon szeretem, alaposan ismerem Louis Kahn munkáit, ezekért is rajongok, meg Frank Lloyd Wright épületeit is elég jól ismerem, aki szerintem egészen kivételes építész volt. Ezenkívül számos olasz, német és spanyol építészt is ismerek. Úgyhogy elég nehéz kiválasztani közülük egy személyt vagy művet. Véleményem szerint egyébként abból tanul az ember, ha megnézi az épületeket. Mindig mondom a diákoknak is, menjenek és nézzék meg, ami érdekli ôket. Fontosak a magazinok is, hiszen információt közvetítenek, de eredetiben érdemes megnézni a műveket. A festők is megnézik a többiek munkáit, a kortárs alkotók megnézik a többiek eredményeit. Nem elégszenek meg azzal, ha látják őket a magazinokban. Azt hiszem, az európai építészek több épületet néznek meg eredetiben, mint amerikai kollégáik. Szerintem ez sokat számít. Amerikában az építészek jobban támaszkodnak a különféle kiadványokra. Európában a diákok is mindenféle nyári táborokba mennek, ami szerintem nagyon hasznos. Az amerikai építészek nem utaznak eleget, se Európába, sem pedig máshová.
Meg lehet-e fogalmazni, hogy pontosan milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy remekművet alkothasson a tervező? Erre nézvést vannak-e szabályok?
Nem hiszem, hogy az épületek többsége remekműnek lenne nevezhető.
Ez igaz, de hogyan lehet például megállapítani egy tervezett vagy készülő épületről, hogy az lesz-e?
Nehéz ügy. Amikor az ember megnéz egy projektet, vagy amikor először beszél róla valakivel, érdekes módon fogalma sincs, hogy mi fog kisülni a dologból. Nagyon sok tényező befolyásolja a tervezést. Amikor aztán elkészül az épület, az vagy olyan, ahogy az ember elképzelte, vagy nem. Építészként mindenesetre a kölcsönös megértésre kell törekednem a megrendelővel, és kölcsönös tiszteletre, meg arra, hogy közösen akarjunk valamit létrehozni. Az építész ugyanis semmit sem tehet, ha nincs jó megrendelő.
Tehát számos körülmény szerencsés egybeesésére van szükség.
Pontosan. Ez a legfontosabb. Amikor az ember belevág valamibe, még nem tudhatja, milyen a megrendelő, de én a magam részéről mindig bízom benne, hogy jó lesz együtt dolgozni vele. Hiszen olyan ez, mint a házasság. Úgy érzik a felek, hogy minden rendben lesz, aztán vagy jól sül el az ügy, vagy nem. Néha csak sejtem, hogy minden jól alakul majd. Néha meg azt gondolom magamban, hogy problémás lesz, de belevágok. Vagy nem nekem találták ki ezt a munkát, jobban teszem, ha ebbôl kimaradok. Aminek ezerféle oka lehet: túl nagy a feladat, vagy túl kicsi, túl messze van a hely, nincs rá időm, hogy elegendpő figyelmet fordítsak a dologra. Érzi az ember, hogy mit kell tennie az adott helyzetben.
Mit érzett, amikor először jelent meg az életében a Getty Center, mint feladat?
Úgy kezdődött az egész, hogy kaptam egy levelet. Több mint száz kollégával együtt. A levélben arra kértek, állítsak össze egy anyagot, dolgozzak ki valamilyen koncepciót. Összeállítottam, kidolgoztam, és elküldtem. Aztán már csak harminc építészt kértek föl, hogy bővítsék ki az anyagukat. Ebben a fázisban már nagyon konkrét problémákra kellett megoldásokat javasolni. És akkor értesítettek, hogy menjek be egy interjúra. Már csak kilenc jelölt volt. Aztán új bíráló bizottság alakult, ami értesített, hogy a három kiválasztott egyike vagyok. Teltek a hónapok, sok-sok emberrel beszéltem, elvittem őket, hogy megnézzenek bizonyos projekteket, és vitatkoztunk, érveltünk, és megint csak vitatkoztunk. Egy évvel később azt mondták: oké, magát választottuk. Az elején persze nem is sejtettem, hogy egy egész évig fog tartani a dolog, nem tudtam, hogy ilyen bonyolult és hosszadalmas lesz a kiválasztási folyamat. Különben, minden projekt más. Van, amikor tervpályázatot írnak ki, vagy csak megkérnek, hogy küldjek valami anyagot, vagy behívnak egy interjúra. Sose lehet előre tudni, hogy a folyamat pontosan hogyan alakul. A tervpályázat kristálytiszta ügy, de jelenleg nincs kedvem hozzá. Most fejeztem be egyet. Elegem van a pályázatokból, mert ez a legutóbbi rosszul sikerült.
A Getty Center kifejezetten európai stílusúnak tűnik, éles kontrasztban Los Angeles középületeivel. Az ember otthonosan érzi magát benne. Mondhatjuk-e, hogy ön Európa-élményét fogalmazta meg ott?
A dolog nyitja a léptékében van. A Getty Centerről mindenki azt hiszi, hogy hatalmas, pedig mindenféle tér megtalálható benne: vannak nagyszabású terei, de vannak otthonos, kis léptékű terei is. Olyan helyek, ahol két-három ember szinte egyedül érezheti magát a tájban, az épületben. Pontosan ez volt a szándékom, hogy mindenki megtalálja ott, amire vágyik. Az embernek lehetősége nyílik rá, hogy felfedezéseket tegyen. A művészetre az építészetre meg a hely és a város kapcsolatára vonatkozó felfedezéseket. Olyan hely ez, ahol az építészeti felfedezések erősítik az ember „felfedező-képességét”. Ez egy felfedezni való, felfedezésre szánt hely.
Mi volt a reakciója, amikor „megtiltották”, hogy a fehér színt alkalmazza a Getty Centernél?
Elôre tudtam, hogy így lesz. Mielôtt kiválasztottak, már szóba került, hogy mit gondolnék, mit éreznék, ha esetleg lenne egy ilyen kikötés, és azt válaszoltam, hogy ez nem jelent gondot számomra.
Miért szereti ilyen nagyon a fehér színt?
Mert úgy gondolom, hogy egy épület fehérsége sok más színt is sugároz, tulajdonképpen magába foglalja az összes elképzelhető színt, és szerintem a fehérrel lehet a legtisztább építészetet csinálni, mivel közvetlenül fejezi ki az elemek áttetszőségét, áttekinthetőségét, illetve textúráját a lineáris elemek háttere előtt, vagyis pontosan a legjobb eszköz arra, hogy kifejezzem azt, ami a legjobban foglalkoztat. A fehérség fejezi ki az építészeti gondolatot a legtisztábban. Azonban mindez nem jelenti azt, hogy nem lehet másképp csinálni.
Úgy nyilatkozott, hogy a Getty Centerrel kapcsolatban magával a területtel, a helyszínnel volt a legnagyobb küzdelem. Miért?
A Getty különlegesen nehéz helyszín volt, leginkább azért, mert nem volt kiindulási pontunk, nem volt valódi környezet, csak egy kopár dombbal kellett farkasszemet néznünk. Még növényzet sem volt azon a dombon. Volt viszont irdatlanul sok korlátozás, megkötés, szabvány, hogy mit szabad és mit nem, mit hová lehet tenni és miért. És persze a földrengés-veszéllyel is számolni kellett. A területnek pontosan a közepén halad át egy törésvonal. Tényleg ezernyi korlátozó tényező volt. Földet például nem lehetett elhordatni a területről a stabilitás miatt. Nem vihettünk el semmit, és semmit se lehetett odavinni. Viszont mindennek stimmelnie kellett. A terület elhelyezkedésébôl kifolyólag az autópályán közeledve csak közvetlen közelről tűnik fel az épület. Aztán az is korlátozva volt, hogy mi látszódjék egyáltalán magán a helyszínen. Ezen a nagyon gazdag környéken bizony megmondják az itt lakók, hogy mit akarnak látni, és mit nem. Úgy is kellett elkészíteni az épületet, hogy a környékbeliek öt mérfölddel arrébb már ne lássák. Mindent megkaptak, amit akartak.
Az alkotás fegyelme tehát a helyszín jellemzőiből adódik?
Úgy gondolom, hogy a helyszín – a kulturális, a fizikai, a történelmi környezet –rendkívül fontos.
Nem fárasztó önnek, hogy minden új munkájánál újabb és újabb helyszínekkel kénytelen azonosulni, ahogyan a színész azonosul a szerepeivel? Vagy nem jelent gondot, hogy adott esetben egy németországi munka után rögtön egy spanyol, azután meg egy amerikai megbízásnak kell eleget tennie?
Nem, ezzel nincsen semmi probléma, mert a helyszín megismerése során az ember megismeri magát a helyet a helyszín körül. Ez nem olyan egyszerű, hogy az ember játszik a színpadon, aztán lejön, és megy tovább. Ott van az emberrel a saját kultúrája abban is, ahogyan értelmezi a helyet, ezt nem tagadom, hiszen nem szabadulhatok meg mindattól, amit ismerek és tudok, ha egyszer értelmeznem kell egy helyet, amit még nem ismerek. Az értelmezés azonban sok tényezőtpől függ. Továbbá hozzá kell tennem valamit az adott helyhez, hiszen ezért vagyok ott. Valamit hozzá is teszek a környezethez, nem pusztán interpretálom azt.
Bizonyos helyszínek esetében azt várták öntől, hogy életet, fényt hozzon, például Párizsban, a Canal Plus székháznál, vagy Bázelben. Más helyekre békét, nyugalmat kellett vinnie, például Ulmba.
Ulm kemény dió volt, mert ott valahogy idősebbek az emberek, és nagyon nem akarták azt az épületet. Ötször tartottak népszavazást az ügyben. A polgármester kifejezetten támogatott, de az emberek egyáltalán nem. Minden szavazásnál egy-két szavazattal tudtunk csak győzni. A végén persze mindenkinek tetszett az épület, pedig eredetileg nagyon ellenezték. Ragaszkodtak a parkolójukhoz, és egyszerűen nem akartak semmi változást. Nem fogadják el az új dolgokat. Nehéz helyszín volt — emberi szempontból. Az ottaniak megtartották a faházaikat — tiszta Disneyland. Egyszerűen imádják a tradicionálisan kinéző dolgokat. Pontosan úgy építették újjá azt a várost, amilyen volt. Vagyis a nagy része másolat.
Ez tulajdonképpen érthető egy ilyen „középkorú” városban.
Igen. És ez így van a világon szinte mindenütt.
A hosszadalmas Getty Center projekt után nem hiányoznak önnek a villák, amelyeket pályafutása elején tervezett?
Még a Getty előtt elhatároztam, hogy egy ideig nem tervezek családi házakat. Méghozzá azért, mert középületeket akartam tervezni. Úgy éreztem, hogy társadalmi szempontból valahogy túl kevés, hogy két-három ember örömére dolgozzak. Háromszáz ember számára ugyanannyi energia- és időbefektetésével tudok lakóhelyet tervezni, mint amennyi rámegy egy magánházra. Ez nem pragmatizmus a részemről, hanem a társadalom iránti elkötelezettség. Szóval elhatároztam magam. Aztán terveztem olyasmiket, mint például az említett ulmi Stadthaus, ami szép nagy ház lett, és sokkal fontosabb, mint egy villa. Van közösségi, nyilvános tere, és a földszintje mindenkié, nem csak két-három tulajdonosé. Aztán meg azt gondoltam, hogy tulajdonképpen nagyon szeretek családi házat tervezni, meg hogy szeretem a szabadságot, amit azok tervezése jelent, meg hogy talán van is bennük valami általános építészeti gondolatiság, ami talán túlmutat önmagán.
Mintha a családi házak tervezése egyfajta laboratórium lenne?
Igen. De arra is jó, hogy a többi építész számára érthető módon fejezzem ki a gondolataimat, merthogy a villák képe megjelenik a magazinokban (lásd pl. OCTOGON 1999/1. 11.o.), és az emberek megnézik azokat a képeket. Szóval, újabban több ilyen házat tervezek, mint valaha.

Milyen a viszonya a házaival, miután megépültek?
Mindig más. Sose lehet tudni, mi lesz a dologból. Amikor a Hypobank luxemburgi épületére nézek, olyan érzésem támad, mintha megváltozott volna. Már mások használják. A középületekhez ezért nem is fűzhet folyamatos személyes viszony. Azért persze jól esik látni. Különben pedig szeretem, ha folyamatos személyes viszonyban maradhatok az épületeimmel és a megrendelővel.
Van-e, amit megbánt, és ma máshogy csinálna?
Persze. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején két kórházat terveztem szellemi fogyatékosok számára. Az egyiket Bronxban, a másikat Rochesterben. A bronxi épülettel elégedett vagyok, de a rochesteri intézményben nemcsak szellemi, de testi fogyatékosokat is kezelnek; kis pavilonokból áll a kórház, földszintes épületekből, egy nagy, szellős területen. Az ott, nagyon nehéz feladat volt, mivel azoknak az embereknek az építészet a legkisebb gondjuk. Sokkal fontosabb nekik, hogy milyenek a nővérek, milyen ellátásban részesülnek.
Nyilván úgy érezte, hogy másodlagos a szerepe.
Pontosan. Pedig amúgy az építészet nem másodlagos fontosságú dolog. Annál a munkánál teljesen belemerültem az orvosi problémákba, amelyeket az építészetnek valahogyan meg kellett oldania. A kórháztervezés borzasztóan nehéz munka. Nem hiszem, hogy valaha is vállalok még ilyesmit. Nehéz egyszerre jó építészetet és jó kórházat építeni. Nagyon behatárolja a feladatot,  hogy mire van szüksége az orvosoknak a gyógyításhoz. Egyáltalán nem törődnek a térrel, a fénnyel, a környezettel. Csak az számít nekik, hogy a beteg minél előbb meggyógyuljon. Persze, az építész is segíthet, ha jó teret alkot, de az biztos, hogy a nagybetegnek nem ez az elsődleges problémája. És börtönt sem fogok tervezni soha, mert egyáltalán nem hiszek az ilyen intézményekben.
A római munkáról, a 2000. év templomáról, vagy ahogy ön nevezi, a 2002-es év templomáról tudna mesélni?
Tegnap voltam Rómában. Azt gondoltam, idén elkészülünk, de nem, kiderült, hogy ha minden jól megy, a jövő év vége előtt akkor sem fog befejeződni a munka. Az a helyzet, hogy mindig kérjük, állítsanak föl egy ütemtervet, egy határidőt, de erre nem hajlandóak. Megelégednek annyival, hogy készen lesz, amikor sikerül befejezni. Hogy mikor, az mindegy nekik. És nekünk ez furcsa, mert szerintünk nem árt, ha van legalább egy határidő. Őket ez nem érdekli.
Elégedett minden Richard Meier művel?
A legtöbbel igen. Nem mondanám, hogy mindegyik házam ugyanannyira tetszik, de azt ki merem mondani, hogy hiszek abban, amit csinálok. Vannak persze, akik azt mondják, nem szeretik Richard Meiert, és ez is teljesen rendben van. Nem kell, hogy mindenkinek tetsszen, amit terveztem. Én például szeretem Beethovent, más meg azt mondja, hogy nem szereti Beethovent, szívesebben hallgatja Bach és Brahms zenéjét. Nem hiszem, hogy létezik olyan épület, ami mindenkinek tetszik. Különben a saját gyerekeimet sem tudom rávenni, hogy hallgassanak klasszikus zenét.
Vannak gyerekei?
Kettő is. A lányom már egyetemista. A fiam idén jelentkezik az építészkarra, de igazából még nem döntötte el, hogy mivel szeretne foglalkozni. Majd meglátjuk.
Az ön hatására jelentkezik építésznek?
Nem, én egyáltalán nem befolyásoltam őket. Hiszek benne, hogy a gyerekeimnek azt kell csinálniuk, amit ők akarnak.
Egy ifjú építésznek nagyon nehéz lehet, ha pont Richard Meier fia.
Majd eldönti, mit akar. Be fogja futni a saját pályáját. Ami amúgy sem egy kizárólagos dolog. Én például szobrászkodom és festek is.
Mikor van rá ideje?
Nincs elég időm, az biztos. De valahogy találok mégis.
Tervezett valaha múzeumot a saját művei számára?
Nem. Ez még sosem jutott eszembe, de szívesen megtenném. Ha már a kiállításoknál tartunk, pont most nyílik egy kiállításom Rotterdamban. Ötven makett különféle munkákról, rajzok, kollázsok.
Nyilván a rajz az önhöz legközelebb álló kifejezőeszköz. De hisz-e vajon a szavakban?
Igen, hiszek a szavakban.
És hogy tűri a kritikát?
Csak az átgondolt kritika a jó kritika. A kritika nem csak negatív lehet. Pozitív kritika is létezik. Szeretem hallani, látni, hogy bizonyos dolgokat hogyan értelmeznek különböző emberek. Van, hogy érezni lehet a kritikában az intenciót, és akad, hogy nem. Van, amikor kizárólag a szerzőt foglalkoztató dolgokról szól a kritika. De mindig élvezem a kritikát, szerintem nagyon fontos dolog.
Racionalistának, strukturalistának, modernistának, neocorbusiánusnak is nevezték. Ön szerint hol az igazság? Strukturalistának tartja magát?
Nem vagyok strukturalista. A felsoroltak közül talán leginkább...
…Kései modernista?
Igen, nagyon kései, bár..., nem is tudom. Hívható bárminek, úgyis csak egy címke. Kellenek a címkék, hogy osztályozhatóak legyenek a jelenségek. Mindenkit beskatulyáznak valahogyan. Mint Charles Jencks, aki állandóan gyártja a táblázatait, ami szerintem marhaság.
Ön hogyan határozná meg a stílusa lényegét?
Szerintem a tervezői világom egyértelműen a modernizmusra épül, de mindenképpen abból nőtt ki. Abban az építészetben hiszek, amely bizonyos értelemben a lényeget, saját lényegét ragadja meg, amennyire lehet. Manapság talán ezt hívják minimalizmusnak, noha nem gondolom, hogy az én építészetem minimalista lenne. Hiszek az építészet lényegében, az építészet tisztaságában, abban viszont nem hiszek, hogy az építészetet külsődleges tényezőkkel kellene megterhelni, hogy dekódolható legyen. Az építészet az, ami, tehát a posztmodern eszme valójában egy ráerőltetett dolog — a történetiség rávetítése, vagy a dekorációs jellegé, vagy valami másé. Kifejezetten ellene vagyok a posztmodernizmusnak.
Ön tudatosan vagy sem, de mindenképpen hierarchiát állít fel a formák között. Az egyenes vonalú, szabályos formákat a hétköznapi, közönséges funkciók számára tartja fenn, a hajlított, íves formákat pedig a különlegesebb funkciók esetében használja.
Így igaz. Jó néhány épületet elemezve az derül ki, hajlok rá, hogy íves formákat alkalmazzak a nyilvános, közösségi terek esetében, és a magánjellegű terek esetében használom az egyenes vonalú formákat. Ez számos épületemről elmondható, de persze különféle módokon valósul meg a dolog. A formák hierarchiája nagyjából úgy néz ki, hogy amelyek szabadabbak, nyíltabbak, a fontosabb közösségi tereket alkotják: az osztálytermet, a hivatalokat, a többfunkciós helyiségeket. Az egyszerűbb formák maradnak a privátabb tereknek, amelyeket amúgy is elválasztanak egymástól a falban futó vezetékek.
Ön arról is híres, hogy Le Corbusier munkáiban gyökerezik művészete. Le Corbusier a színekről is megfogalmazott egy elméletet, sőt színes épületeket is tervezett
.


Igen, munkáinak nagy része kifejezetten színes.
Ön is épített színes épületeket, amelyek esetleg elkerülték a figyelmünket?
Igen. Csináltam olyan házakat, amelyek belül ugyan, de színesek. Ott alkalmazom a színeket, ahová nem jut természetes fény.
Amúgy pedig a tipikus fehér Meier-épületek emelkednek Európa-szerte.
Csak néhol...
Hosszan sorolhatnánk. Ön talán a legtöbbet foglalkoztatott amerikai építész a kontinensen.
Igen, talán így van.
Barátja, Frank Gehry megajándékozta Prágát egy nagyszerű épülettel. Ön nem tervezi Kelet-Európa meghódítását?
Azon vagyok. Folyamatban van egy szép munka Prágában. Egy olyan épület, ami rádiótoronynak készült még a hatvanas években, de csak üresen állt, nem fejezték be. Hát most befejezzük, és bevásárlóközpontot alakítunk ki benne.
Ön szerint a modernizmus tulajdonképpen a jelenkor akadémizmusa?
Egyáltalán nem. Csak meg kell nézni, mennyi minden történik. Nézze meg ezt. (Cesar Pelli Kuala Lumpurban épített tornyaira mutat.) Ez modernizmus? Szerintem nagyon sokféle épület születik manapság. Én úgy értelmezem a modernizmus fogalmát, hogy az tulajdonképpen a legjobban sikerült munkák összessége. Vagy legalábbis abban biztos vagyok, hogy a legérdekesebb dolgok a modernizmusból nőnek ki.

Az építészettel kapcsolatos gondolatait megtalálhatjuk számos könyvben. Megosztaná olvasóinkkal egy életpálya legfőbb tanulságát?
Ez túl nagy falat lenne, erre nem vállalkozom. Az egyetlen „üzenetem” az építészethallgatóknak az, hogy semmivel sem lehet összehasonlítani, ha az
ember látja, hogy megvalósul, amit tervezett. Végig követni a folyamatot, látni, ahogy megépül, ahogy használják az emberek az épületet. Sokan azt gondolják, elég, ha kitalálják, megtervezik, papírra vetik a dolgot, de ez nem elég. Látni kell a megvalósulást! Fantasztikus élmény, sokat lehet tanulni belőle. Nem hiszem, hogy létezik ennél nagyobb öröm.

Szöveg: Anca Sandu Tomasevschi és Letitia Barbuica (OCTOGON-Bukarest) 

A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON – Bukarest 2001/1 lapszámában.


 

 

 

 

 

 

 

Ez a cikk nyomtatásban is megjelent az Octogon magazin 16 - 2001/1. lapszámában

A lapszám tartalmából:


Megnézem Előfizetek



Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Gyöngyözőbuborékok

Gyöngyözőbuborékok

Kreinbacher Birtok a Somló hegyen.

Kettős kútfő

Kettős kútfő

Ambrus László Berlinben élő magyar építész két háza.

Napsütötte Toszkána

Napsütötte Toszkána

A Pura Vida Dine étterem Tapolcán valódi mediterrán hely - a giccshatáron innen. 

Hirdetés