Változatosan elszórt ablakaival minden oldalról más arcot mutat ez a kis-sváb-hegyi ház

A villa az utca felé szinte csak a hátát mutatja a szürke téglából rakott, „visszafogott” fal traktusával. Erről szóló írásunk a 127-es, 2013/6-os lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Torma Tamás
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Amikor egy ismeretlen, új házba lépünk be, sohasem a szokásos, hanem a váratlan és meglepő részletek ragadnak meg. És szó szerint: hol tágul ki a tér, mi az első különlegesség, amin igazán megakad a szem, az elsőt követik-e újabbak? És később lassan az is beérik, megformálódik az emberben, hogy mi lehet a ház aduja – pontosabban mi lehetett a tulajdonos, az építész leghőbb vágya.

Villa a zöldövezetben. Az új épület a hegyoldali utca alsó felén áll a lejtőbe ülve, az utca felé zár – nyilván inkább lefelé, a kert mélye és a panoráma irányába nyílik majd meg. Nem a méretével tűnik fel, hanem visszafogott szürke színével: homlokzatát nem hangsúlyosan, de észrevehetően szürke (belga) tégla borítja horizontális, rusztikus csíkokba rendezve (később közelebbről az is előtűnik, hogy szándékosan rakták kissé szabálytalanra). A visszafogott utcai nyitókép szinte kiköveteli, hogy – még a kerítésen innen – valami intimitást is kifigyelhessünk: a sarokról már belátni egy különös, félig zárt, félig nyitott fallal elhatárolt udvarba, oldalról pedig a ház megmutatja azt is, hogy jóval nagyobb annál, mint amilyennek elsőre látszik. (Az utca felől nézve felső szintje jelentősen, egy terasznyi kivágással indul – már támad is valami halvány Zsuffa-Kalmár érzésem.)

Az ezredforduló körüli évtizedek építészetének ez a kissé hűvös minimalizmusa annyira nemzetközi – azaz Prágától Acapulcóig a helyi sokszínűségben bárhol ismerősen kacsintanának össze –, hogy kifelé tűnhet éppen valamiféle egyenruhának is, a kivagyi neobarokkhoz vagy a gipszoroszlánokkal operáló gazdagságreprezentációhoz képest a luxus valami visszafogott kortárs változatának. Ami a lecsupaszított geometriával és a formai szikársággal azt is üzeni, hogy ne a falakra kiköltöztetett egóval reprezentáljunk – sőt, ne is reprezentáljunk, vagy ha mégis, akkor inkább befelé.

Ennek a háznak a luxusminimalizmusa pazar anyagokban vagy szokatlanul kitalált és kihasznált terekben jelenik meg. A szinte láthatatlan üvegkorlátokban, vagy a különlegesen öntött látszóbeton lépcsőben. Vagy az emeleten, az előtér szélességében folytatódó belső, nagylamellás faárnyékolóban, ami természetesen a mennyezet látszóbeton zsalucsíkjaival is szinkronba került.

De ha már hirtelen bent is vagyunk, folytassuk ezzel az előtérrel. A villának ez nem a legfontosabb, de központi (egy)tere, a nullpont, ahonnan szétáramlik minden. De rögtön meglepetéssel áramlik szét, mert az ehhez hasonló villáknál a nagy nappali mindig a kerttel akar minél szorosabb viszonyba keveredni – ezért rendszerint a földszintre kerül, a hálók pedig az emeletre –, itt viszont fordítva, azaz a nappali van a legmagasabban. Ahol a hely rögtön megmutatja egyik lényegét: szokatlan szögből a káprázatos budai panorámát. Fél Buda látszik innen, de úgy, hogy abban benne van a Vár északi része is a két felmagasodó templomtoronnyal. Az egylégterű előtér második meglepetése ezekhez az épületekhez kapcsolódik: a látszóbeton mennyezetben talányos feliratok, úgy, mint „Mária Magdolna”, illetve „Mátyás”, az adott templomépületek építéstörténetének évszámait jelzik.

Ugyan a ház messze nem törekedett a hosszúkás telek maximális kitöltésére, viszont meglehetősen közeliek a szomszédos házak – az egyik például a környék „legburjánzóbb” társasháza a hetvenes-nyolcvanas évek sajátos világából. Erre reagálni kellett, egyrészt a már említett árnyékolóval, a hálószobák szintjén pedig a két fürdőszoba közé applikált különös terasz/beugróval, amit bambusz rejt.

A másik oldal még érdekesebb. Szimbolikus elhatárolódásul ide egy pengefal-keret került: rajta felül dísznövények, amelyek kifejlődve szintén némileg takarnak majd, alul viszont egy hosszú, keskeny medencét és folytatásaként egy grillező pultot foglal magába. Ez már eleve többé-kevésbé intim udvarocskaként jelöli ki a két épületrész közötti gyepet, másrészt újra megjelenik az a félig nyitott félig zárt tér, ami a tervezőpáros egyik jellemző formai megoldása (védjegye?). A kis-sváb-hegyi ház most is egy főtömbből és három kiharapott részből a pozitív-negatív formák kontrasztja, a változatosan elszórt ablakokkal, falnyílásokkal hol fordul, hol nyit, hol zár a téglatestekből építkező konstrukció. Minden oldalról más arcot mutat, az egyszólamú minimál-látvány így lesz változatos.

Ezek után tanulságos újra visszatérni az utcára, ahhoz a bizonyos első, külső pillantáshoz.

A villa az utca felé szinte csak a hátát mutatja a szürke téglából rakott, „visszafogott” fal traktusával (igazi arca ugye, a Vár és a város felé fordulva tárul fel), de ennyi időzés után már az a keskeny rézcsík is feltűnik, ami nem véletlen vagy hirtelen támadt megoldás. Aranyló réz és a tégla különleges felületű szürkéje – ez a párosítás ismétlődik az ablakoknál, de a bejárat melletti bevágásnál is. A napfényben szinte „megvadul”, tükröződik ez a rézfelület, ami a legerősebben ugratja ki a sárgaréz és a tégla párosítását. A tervezés egyik alapvető koncepcionális döntése volt, hogy ne a garázskapu uralja az utcaképet, így került az derékszögben elfordítva a mai helyére. Egy garázsbejáró a lehetőbb legprózaibb hely, ezzel a bejáratot hangsúlyozó színpárral és pozícióval mégis a ház fő karaktereleme lett.

További képek a cikk végén található galériában!