45 éve hunyt el Breuer Marcell, ennek kapcsán a hamarosan megjelenő 208-as, 2026/4-es lapszámunkból közöljük a magyar brutalizmust és a híres tervező hagyatéki tárgyait bemutató tárlatról szóló írásunk.
Nem minden késő modern épület brutalista, de minden brutalista épület késő modern.
Ez egy jó mantra lett számomra is a Walter Rózsi-villa tárlatvezetésén, merthogy egész egyszerűen ezek a fogalmak nem voltak tiszták itthon sem eddig az építészettörténetben. A villa földszintjén Breuer Marcell hagyatékának tárlata rendezkedett be, míg az emeleteken a Breuer, Goldfinger és más magyarok – Brutalista építészetünk itthon és odaát című kiállítás tekinthető meg év végéig, amely egyébként mérföldkőnek tekinthető egyaránt a széles közönség és a szakmabeliek számára is. Miért? Mert ez a stílus és éra – amely a művészettörténeti órákon sem merül fel – tudatosabb módon foroghat ezentúl a zsargonban. Igen… mindezt annak ellenére, hogy ennek indukálója valójában egy olyan film volt, amely szintén nem a valódi stílusra használta A brutalista kifejezést.
A Magyar Építészeti Múzeum berkeiben Sebestyén Ágnes Anna és Kovács Dániel – nem kérdés – külön brandet építettek az elmúlt időszakban, tudatosan emelik a 20. századi építészet népszerűségét itthon. Az intézményen belül egyértelműen az ő küldetésük, és persze a Múzeumi Osztályt vezető Ritoók Pál munkássága nyitott széles, a közönség felé vezető ösvényt, holott építészeti kiállítást borzasztó nehéz amúgy csinálni. Nyilván a „geek-eknél” a tervrajzok, kultikus épület-tartozékok, makettek is nagy hatást tudnak elérni, de alapvetően az építészet pont az, amit nem kiállítóterekben szeretünk megélni.
Bár sok eredeti darabbal találkozunk a Walter Rózsi-villában is, a brutalista tárlat arányaiban javarészt akkor is printeket vagy újonnan alkotott plasztikákat sorakoztat inkább fel. A műfaj ettől még nagyon is valid, mert a tárlatról kilépve tudással távozunk – olyannal, amivel pont, hogy a valódi épületeket tudjuk majd jobban megélni.
A földszinti Breuer Marcell-hagyaték tárlata kapcsán hamarosan Sebestyén Ágnes Annától érkezik új kötet (e lapszám kiérkezésekor bizonyára már meg is jelent), míg a brutalista kiállításhoz már napvilágot látott egy vaskos könyv Kovács Dánieltől. Nem kiállításvezetőről van szó, hanem a komplett hazai brutalista épületállományról ad körképet F. Tóth Gábor mai fotóival és archívokkal együtt. Összefoglalja nekünk ezt a stílust és megérteti számunkra, milyen kritériumok, karakterjegyek alapján mondhatjuk ki egy házról, hogy ennek az irányzatnak a képviselője.
A marseille-i Unité d’Habitation afféle kulcs volt ebben a történetben: Le Corbusier az épület mérete, valamint a háborút követő építőanyag szűke miatt lépte meg a beton nyers megmutatását, rajta ráadásul a zsaluzás nyomait is meghagyta, megteremtve a korszak „decorumát”. A könyvből megtudjuk, hogy a kifejezés állítólag azonban a Villa Göth kapcsán terjedt el, ahol Bengt Edman és Lennart Holm a nyers falakban tették láthatóvá a fémgerendákat az öntött betonmennyezeten. Hans Asplund állítólag a nybrutalism fogalommal fejezte ki meglepődését ennek láttán, de az anekdota után tudatos megnevezésként már Alison és Peter Smithson használta a Hunstantonban álló Smithdon Középiskola épületükre.
könyv és a kiállítás is egyszerűen segít felvázolni nekünk az irányzat karakterjegyeit: „pőrén hagyott szerkezetek”, a nyers beton vagy épp más anyag, például hazánkban a jellemzően mezőtúri tégla felülete segít detektálni a műveket, valamint a nagyvolumenű, geometirkus tömegjáték is ekképp tesz. Ahogy a könyv rávilágít: Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Franciaországban az állami beruházásokhoz kötődött ez az anyag- és formanyelv, amely a II. világháború előtti diktatúrák, valamint az 1950-es évek klasszikus formákkal üzenő stílusaira is afféle erős válasz volt. Hazánkban is a szocreált követően tör előre a stílus, a magyar építészek ugyanis végre fellélegezve követhették a nyugati trendeket. Érdemes tehát átgondolni, mielőtt a „szoci” jelzővel pecsételnénk meg egy-egy ilyen házat.
A könyv és a kiállítás egyaránt olyan nyelven szól, amely csemege érdeklődőnek és szakmabelinek is. A bútorok, makettek mellett nem mehetünk el egy mondat nélkül az egyedi kötőanyagból kiöntött házformák mellett sem, amelyek a zsalutechnológia deszkáin és betonvasakkal kialakított installációkon sorakoznak a Narmer Építészeti Stúdió jóvoltából. Ez nyilván látványban élmény – és velük lehet kisebb léptékben megérteni, milyen impulzív formai megoldásokkal rendelkeztek ezek az épületek –, de a legfontosabb, hogy a látássérültek számára is segít átélni egy épületet; elmesélni a tapintható felületekkel, hogy milyen mozgalmas és kreatív kommunikációval éltek ezek a házak. A tárlat december 20-ig látogatható!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
