Mettlach 2.0 – Itt nem vintage díszletet építenek, hanem a falakban lévő két évszázados tudást aktiválják újra

Cikkünk a 206-os, 2026/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Villeroy&Boch
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Valljuk be őszintén, hogy a kétszáz, háromszáz vagy ezeréves távlatok teljességgel megragadhatatlanok az egyéni tudat számára. Hiába a történelem és a művészettörténet, magának az elmúlt időnek a megtapasztalása és leírása ennél sokkal bonyolultabb kihívásnak tűnik. E tekintetben hajlok arra az ismereteleméleti koncepcióra, miszerint valójában az emberi tudat számára csak a jelen idő, csak a jelen pillanat megragadható. Ha ez így is van, ebből még nem következik az, hogy nincs eszközünk arra, hogy a múlt idő lenyomatait valamiképpen megpróbáljuk átemelni az egyedül létező jelenbe, a mostba.

Számomra tíz éve kezdődött ez a történet, amikor egy tanulmányút keretében először jártam Mettlachban, ebben a Saar-vidéki kisvárosban, aminek neve a magyar köznyelvben is ismerősen cseng a „metlaki burkolat” formában. A mostani látogatásom oka azonban az akkor 275 éves jubileumát ünneplő világhírű Villeroy&Boch két rendezvényéhez kötődik. Egyfelől az eredeti V&B-burkolat megőrzésével felújított Párisi Udvar Hotelben tartott évfordulós vacsorához, másfelől egy csodálatos és elragadó előadáshoz, amit Justus Thiede építész tartott az egykor általam is felkeresett cégközpont és gyártelep revitalizációs, reurbanizációs folyamatáról, ami akkoriban már a végéhez közeledett. Tulajdonképpen ez utóbbi alkalommal hívattam meg magam, hogy a Mettlach 2.0 néven futó projektről írhassak. Az írás célja pedig nem más, mint a hazai szakma számára is hangsúlyozottan rámutatni arra, hogy egy-egy régi, lepusztultnak ható gyártelep mekkora értéket is képvisel valójában, legyen az Ózdon, Miskolcon, Soroksáron, Salgótarjánban, Hollóházán, Pécsett vagy Szerencsen.

Persze legyinthetnénk, hogy egy működő és a világon elismert német cég esetében ez teljesen más szituáció. A bejárás alkalmával azonban többször is elhangzott, hogy 2010 környékén a Villeroy&Boch nagyon komoly dilemmával került szembe. Az újabb portugál és spanyol gyárak technológiai előnye, a globális piacon kiéleződő verseny, valamint a mettlachi telephely strukturális elöregedése (a '70-es évek óta elmaradt karbantartások) a helyi gyártói kapacitás bezárásának a rémével fenyegetett. A számok ridegek voltak: a hajdan 3500 főt foglalkoztató gyárban már csak 300-an dolgoztak, hatalmas csarnokok álltak üresen, és a fiatal, magasan képzett szakembereket nagyon nehéz volt megtartani, újakat a pár ezres, álmatag városkába csábítani.

A kérdés az igazgatótanács előtt így szólt: költöztessék-e a központot Frankfurtba vagy Luxemburgba, ahol a tehetségekért folytatott küzdelem könnyebben megvívható, vagy válasszanak egy gazdaságilag is kockázatosabbnak tűnő utat. Végül a márka identitásának megőrzése érdekében a maradás mellett döntöttek, de a válasz mögött nem a konzerválás/felújítás programját határozták el, hanem a radikális megújulásét. A Mettlach 2.0 projekt célja az volt, hogy a nagy és vonzó központoktól távol eső városkában egy olyan vibráló, a digitális kornak megfelelő campust hozzanak létre, amely képes elcsábítani a berlini vagy londoni egyetemekről kikerülő fiatal szakembereket is.

A Boch család eredetileg 1809-ben vásárolta meg a francia forradalom után elnéptelenedett apátságot, hogy gyárat telepítsen a szakrális falak közé. Eugen von Boch a 19. század folyamán egy olyan ipari birodalmat épített fel itt, amely a technológiai innováció és a történeti tudatosság szimbiózisára épült az elkövetkező évtizedekben.

Az építészeti diskurzusban és az ipari örökségvédelemben Mettlach ma egy olyan kísérleti laboratórium, ahol a majd’ 280 éves európai vállalat DNS-e és a 21. századi „new work” filozófiájának hibridizációja zajlik. A cég megbízásából a projekt felelőse az eredetileg asztalos és természetesen műemlékes specialista, Justus Thiede építész és egy teljes projektcsapat volt. Thiede narratívájában ez a folytonosság a legfontosabb tőke, vagyis itt nem „vintage” díszleteket építenek, hanem a falakban lévő két évszázados tudást aktiválják újra. 2012-ben egy pályázaton választották ki a MESS-Stadtplaner Amann & Groß PartGmbB (Florian Groß) városépítészeti koncepcióját, ami tulajdonképpen egy rendezési terv (masterplan) státusú anyag volt.

A legfőbb cél a gyárterület és a közterület közötti éles határ feloldása volt. Az átalakítás során az ingatlan már nem pusztán a termelési zóna maradványaként, hanem a városszövet szerves részeként definiálódik újra. A megújulás gerincét a használaton kívüli ipari területek zöldfelületté és nyilvános útvonalakká történő visszaalakítása alkotja, valamint egy „Brand Experience Centre” (márkaélmény- központ) létrehozása, továbbá a régi apátság (Alte Abtei) ódon épületeinek és Mettlach városának urbanisztikai integrációja állt.

Érkezésünk után rögtön a menzaként és kávézóként is funkcionáló térbe érkezünk, amiből kilépve egy hosszanti, látványos perspektívát mutató udvarra érkezünk, aminek túlsó térfalát a projekt egyik leglátványosabb eleme, a Fabrik N°09 elnevezésű központi iroda adja. Ez egy hosszan elnyúló, a 19. században épült raktárépület, amiben a bochem. schmidt architekten (BSA) iroda a Villeroy&Boch belső csapatával, valamint a TRIAD-dal, akik a belsőépítészetért feleltek, egy közel 4000 m²-es, modern munkakörnyezetet hozott létre, amely következetesen őrzi a csarnokszerkezet ipari karakterét. Látványos a „tér a térben” koncepció, amelynek révén a nagy belmagasságú terek integritásának megőrzése érdekében a funkcionális egységeket reverzibilis beépítésként integrálták.

Az ipari miliő nyomán a nyers téglafalak, az acélszerkezetek és a csiszolt betonpadló harmonikus párbeszédet folytat a meleg tölgyfa elemekkel. Három fő zónája a „Marketplace”, „Networking” és „Work” területek felosztása, amely napjaink activity-based-working (tevékenység-alapú munkavégzés) elvét követi. A belső tér központi eleme a masszív tölgyfa lépcső – az „Aréna” –, amely lebontja a hierarchiát, ahol marketinges, könyvelő vagy terméktervező elkerülhetetlenül találkozik. A „new work” -szellemiség jegyében 200 munkatársra mindössze 160 íróasztal jut. Nincsenek névtáblák, nincs rögzített hely, a clean desk elv és a napi szintű rotáció kényszeríti ki a párbeszédet. A Villeroy&Boch esetében az építészet természetesen egyben termékbemutató is. A vezérigazgatói utasítás egyértelmű volt – „A világ legjobb vécéit akarom látni!” –, így a gyár területén elszórt vizesblokkok mindegyike, eltérő stílusban, a cég termékeinek legjavát mutatja be.

Nagy tájépítészeti gesztussal tagolva, a központi irodával párhuzamosan áll az ún. BoardingHouse, aminek alapkoncepciója is a munkaerőpiaci vonzerőt szolgálja. Egy régi kemencecsarnokban alakítottak ki vendégházat az új belépők vagy az ide látogató kollégák számára. Végeredményben egy co-housing, egy hotel és kényelmes apartmanház kombinációja ez, amiben a közös konyha, a „sport bar” teremt közösségi élményt és otthonosságot az ipari környezetbe. Tulajdonképpen az eredeti födémet, a tartószerkezetet és a történelmi rétegeket érintetlenül hagyták, a szobaként funkcionáló lakó-boxokat „ház a házban” elven helyezték el a csarnok belsejében.

A projekt nem áll meg a gyárkapunál. A közösséggel való együttműködés jegyében az utakat és parkokat átadták a településnek, a régi csempegyár helyén pedig 600 lakóegység épül a következő 20 évben. Hagyományos értelemben tekinthetjük műemlékes beavatkozásnak a barokk stílusú apátsági épület (Alte Abtei) felújítását, aminek legnagyobb kihívása a csúcstechnológiás IT-infrastruktúra integrálása volt a történelmi épületszövetbe, anélkül, hogy az az összkép rovására ment volna. A látogatóközpont kialakítása és a konferenciatermek modernizálása bizonyítja, hogy a műemlékvédelmi elvárások és a kortárs használat nem zárják ki egymást. Külön kiemelendő a történelmi részletek reaktiválása, mint például a „mettlachi lapok” (Mettlacher Platten), amelyek a múzeumi kávézóban a helyszín kézműves hagyományait hangsúlyozzák.

Végezetül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az új szellemben áttervezett park, a tájépítészeti kialakítás megnyitja az apátság parkját a nyilvánosság előtt. A funkciójukat vesztett, földszintes csarnokok visszabontásával új látványtengely nyílt a Saar folyó irányába. A park immár összekötő kapocsként szolgál az apátság történelmi építészete és a gyárépületek modern munkavilága között. Összefoglalva: a Mettlach 2.0 a meglévőkre építő építészeti kultúra (Baukultur im Bestand) iskolapéldája. Megmutatja, hogyan tehető alkalmassá egy hagyományos ipari helyszín a digitalizáció és a szakemberhiány kihívásainak kezelésére a városépítészeti léptékű, célzott beavatkozások révén. Az építészet itt nem öncél, hanem a vállalaton belüli kulturális változás és szemléletformálás eszköze.

További képek a cikk végén található galériában!