A XXI. századi co-living otthonok előképei
A közösségi lakhatás fogalmait tisztázó írása után Bolgár Eszter megismertet a co-living XX. századi előképeivel – nem is gondolnánk, hogy a civilizált Európa keleti és nyugati pólusán egyaránt létrejött ez a kísérleti lakhatási forma. A marseilles-i L’Unité d’Habitation és a moszkvai Narkomfin mai napig működik, méghozzá luxust nyújtva.
„Mennyire szánom azokat, akik úgy gondolják, szabadabbak ezekben az apró házakban! A talajt ölelgethetik, míg szomszédjaik épületóriásokban nagy távlatokba tekinthetnek, és élvezhetik a közösségi szolgáltatások előnyeit” – írta Le Corbusier 1967-ben.
Noha Le Corbusier szerette úgy beállítani közösségi koncepcióját mint saját vívmányt, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy korábban a Szovjetunióban már zajlottak hasonló törekvések.
Moisei Ginzburg, az intellektuális avantgárd képviselője, 1928-ban felvázolt egy épülettípust, melyet „szociális kondenzátornak” nevezett el. Az alapelképzelés az volt, hogy az épületben a privát és közösségi terek egymással kerüljenek átfedésbe. Ezeket a köztes tereket Ginzburg az „ütközés tereinek” nevezte el, ahol a különböző közösségek interakcióba léphetnek egymással. Az elképzelés egybecsengett a kortárs szovjet alkotók konstruktivista törekvéseivel. 1928-ban az építész lehetőséget kapott arra, hogy egy ilyen épületet megvalósítson.
A Narkomfinnak elnevezett épület 1932-ben készült el Moszkvában, és törekvéseiben egyedülálló maradt a Szovjetunióban. A haladó szellemű Narkomfin a közösségi együttélés korai-szovjet ideálja szerint épült, ezért trockista megbélyegzést kapva hamar kiesett a hatóságok kegyeiből, hosszú évtizedekre a pusztulás martalékává vált.
  |
A mai nagyvárosi kommunális építkezés, a co-living legfontosabb, de nem egyetlen előképe, Le Corbusier L’Unité d’Habitationja sok tanulsággal szolgál az utókor számára. A L’Unité d’Habitation és a Narkomfin közötti párhuzam nem pusztán spekuláció. 1928-ban Le Corbusier Moszkvába látogatott, ahol ekkor már az építészeti avantgárd köreiben celebnek számított, és kezében a Narkomfin terveivel tért haza. 1947-ben, az egész világot megrázó II. világháború után két évvel Le Corbusier megbízást kapott, hogy tervezzen egy sokcsaládos társasházat a Marseille bombázásában földönfutóvá vált családok számára. A Narkomfinban két évtizeddel korábban megfogalmazott gondolatok a dél-franciaországi nagyvárosban újra formát öltöttek.
Az épület nyers betonból készült, ami a háború utáni időszakban a legolcsóbb alapanyagnak számított. Durva, könyörtelen, puritán megjelenésében elemzői a háború utáni kollektív lelkiállapot szimbólumát látták. 1951-ben, átadásának közeledtével a „Housing Division of the London Country Council’s Architect Department” (Londoni Városháza Építési Ügyosztályának Lakásépítési Divíziója) és építész vendégei konferenciát tartottak az épületről, melynek akkor megjelent anyagát 2016-ban újra publikálták a világhálón. Vitaindító beszédében Kenneth Easton méltatja változatos, izgalmas megjelenését, korszerű szolgáltatásait, ugyanakkor kétségeit óvatos, ámde nagyon is releváns kérdések formájában fogalmazza meg.
„Vajon élhető lesz-e a mediterrán vérmérsékletű marseille-iek számára ez a pompás hasáb? Vajon a koncepció – az egyetlen épületegység gondolata – beváltja-e a vele szemben táplált reményeket? Nem bukik-e el azon az alapgondolat, hogy az épület bekerülési értéke annyira felnyomja a bérleti díjakat, hogy éppen azok nem fogják tudni megfizetni, akiknek készült?”
Le Corbusier munkásságának kritikai vizsgálata sokat váratott magára. Malcom Millais 2015-ös írásában hosszasan elemzi az Unité d’Habitationt. Kritizálja a Modulor rendszert, az építmény anyaghasználatát (legnagyobb probléma, hogy a monolit, előre gyártott vasbetonelemek semmilyen rugalmasságot nem tesznek lehetővé a lakóegységek alakításában), a technológiai megoldásokat, a lakások és folyosók megvilágítását. Elismerve az épületben megvalósuló értékes eszmeiséget, elsősorban az akkori felhasználók életének/életvitelének valós ismerete hiányolható belőle.
  |
A világörökség részét képező ikonikus épület funkcióját tekintve ma is lakóépület. Számos közösségi szolgáltatás, amely továbbra is a lakók kényelmét szolgálja kereskedelmi, üzleti és turisztikai funkciókkal egészül ki. Mai lakói azonban feltétlen a tehetősebb rétegekből kerülnek ki, tekintve, hogy egy duplex lakás ára 598 000 Euro. Hasonló a helyzet a nemrégiben felújított Narkomfinnal, melyet sok évtizednyi elhanyagoltság után, 2018-ban kezdett el felújítani a konstrukciót megálmodó Moisei Ginzburg unokája, Alexey Ginzburg. Az unoka nagy hangsúlyt fektetett az eredeti terek rekonstrukciójára. Mind a 44 lakás elkelt, mielőtt a felújítási munkálatok befejeződtek volna. A legalacsonyabb lakás ár 486 000 Dollár volt.
  |
A sorozat következő, befejező része a co-living mai példáiból válogat.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
