Érzékenységről és odafigyelésről árulkodó részletmegoldások Simontornya új fogadóépületén

Cikkünk a 204-es, 2025/8-as lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Szira Péter
• Fotó: Gulyás Attila
• Olvasási idő: …

Hirdetés

A makacs ködpászmák megett épp csak felsejlenek a simontornyai vár falai. A téglabéllet-pótlások vöröse felnyitott testre emlékeztet, amelyen keresztül belelátunk a legvédettebb belső terekbe, jelesül a gótikus és a reneszánsz jegyeket is magán viselő várudvarba. Ez a recenzió azonban nem a Tolna megyei város ikonikus építményéről szól – habár köze van hozzá, s nem is kevés –, említése inkább csak utalás arra a tényre, hogy generációk munkája hogyan tart meg vagy épp tesz tönkre közösségeket. Simontornya a pozitív példa. Csekély lehetőségek, közepes lépték, komoly eredmények.

Az idő nyomása minden egyes generációt arra invitálhatna, hogy a napi rutint félretéve megpróbálja valamiképpen rekonstruálni, élővé tenni a múltat, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a meghívásban rejlő szükségességre mindig csak utólag döbbenünk rá, akkor, amikor már késő, hiszen nincs kit megkérdeznünk. Eltűnt, elfoszlott életünk pótolhatatlan része, apáink, nagyanyáink tudása, tapasztalata. Észrevétlenül, ahogy a köd szublimál el a nap első sugaraira: volt, nincs.

Mindez egy mellékmondat kapcsán jutott eszembe, amikor a tervezővel beszélgetve a simontornyai genius locit próbáltuk megragadni. Zilahi Péter a három felekezet – római katolikus, református és zsidó – közös temetője kapcsán jegyezte meg, hogy a ravatalozó jórészt a zsidó temetőhöz tartozó területen áll, és ezt a helyközösséget vehetjük akár szimbolikus értelmű jelzésnek is. Simontornya többedik virágkora ugyanis a török iga alóli felszabadulást és a Rákóczi-szabadságharcot követő betelepítésekkel vette kezdetét.

Ezt a nem honos születésű Styrum grófok, a terület birtokosai kezdeményezték, akik Felső-Magyarországról és Szlavóniából zselléreket és jobbágyokat telepítettek be, valamint megkezdték a cseh és német iparosok becsalogatását uradalmukba. Így kerül a zsidó származású Fried Salamon is Simontornyára, majd a Fried család bőrgyárának köszönhetően vált az agrártelepülésből európai befolyású ipari centrum a 20. század első felére – és ennek a lassú s szisztematikus gyarapodásnak vetett véget a II. világháború és a Vészkorszak.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, hogy vegyünk egy nagy levegőt, mielőtt folytatjuk.

A sűrű, nagyjából 200x200 méteres városmagban, amelynek meghatározó építészeti elemei a vár, a ferences templom és rendház, valamint a Sió partjára kinéző eklektikus polgármesteri hivatal, egy-egy I. és II. világháborús emlékmű sorolja fel, mekkora hiábavaló emberáldozattal járult hozzá a település a haza vélelmezett üdvéhez. Mindkét síremlék nagyjából 300-300 nevet sorol fel, vélhetően civileket és katonákat vegyesen. Mindannyian tudjuk, mi történt 1944-ben – még ha sokan nem is akarnak erről tudomást venni. Erről árulkodik, hogy a bőrös Fried családból öt név sorakozik a rettenetes listán, továbbá az a tény, hogy a simontornyai zsidó temetőben csak egy 1945 utáni keltezésű sír található, Fried Vilmosé, aki a bőrös famíliából egyedüliként nem emigrált nyugatra a felszabadulás után.

A kultúrházat, munkáslakótelepet és bölcsődét is építtető, a katolikus és a református iskolát is rendszeresen támogató család a termelési eszközök állami tulajdonba vételét, 1948-at követően szedte a sátorfáját, és távozásukkal a Simontornyai Bőrgyár is pusztulásnak indult. Fried Vilmos halálának éve, 1999, egybeesik a 220 évet élt bőrgyár bezárásával. És hogy miért volt szükséges ismertetni a fentieket egy építészeti kritikában? Ha nem csupán a tárgyi, dologi értékekre fókuszálunk, hanem a közösséget éltető és építő személyekre is, a következő felismerésekre juthatunk.

A múlt, a jelen és a jövendő mi magunk vagyunk. Én, az apám, az apám apja. A szomszédom családja. A boltos az Ófaluból. Az járási állatorvos cifra sorsú ősei. Egy települési univerzum, ahol minden kapcsolat tételez egy másik kapcsolatot, és ezek valamennyien egy szétrombolhatatlan rendszer részei, amelynek kohézióját a valahová tartozás adja meg. Ami így létrejöhet, az egy város, egy élő – társadalmi – szövet kollektív emlékezete. Habár úgy tűnhetik, csak kőből építhetünk tartós monumentumokat, de a kötőanyag valójában mi magunk vagyunk: örömeink, fájdalmaink, vérünk és verítékünk.

Ez történik egyébiránt ezzel a közösséggel, Simontornyával, amelyik láthatóan lépésről lépésre próbálja visszanyerni – Tolna és Fejér megye határán – egykori, a térségben igencsak meghatározó mezővárosi jellegét. Ennek a szándéknak az egyik karakteres eleme recenziónk tárgya, a vár környékének infrastruktúra-fejlesztését szolgáló, turisztikai célú fogadóépület megépítése. Simontornyát ezen a szakaszon észak-déli irányban átszelő Szent István király utca és a várat karéjba fogó Vár tér utca addig üres, önkormányzati tulajdonú telkét szemelte ki a városvezetés, hogy jórészt a vár turistacsalogató vonzerejére építve megvalósítson egy állandó személyzet nélkül is gazdaságosan üzemeltethető és fenntartható épületet.

A fogadó- és információs épület célja, hogy a telken ugyancsak újonnan kialakított parkolóknak köszönhetően kulturált körülményeket kínáljon akár nagyobb létszámú csoportoknak is a megpihenésre, valamint a vár történetét bemutató virtuális kiállítás megtekintésére. A tervezői határozottságnak köszönhetően az épület fő attrakciója, a kiállítás fontos kényelmi funkciókkal egészült ki. Nem kell szenvedélyes turistának lenni ahhoz, hogy sejtsük, milyen megkönnyebbülést okoz egy-egy árnyas hely, pad vagy vízvételi lehetőség. Ezt a természetes igényt kívánta kiszolgálni a tervező, Zilahi Péter az ún. pikniktér létrehozásával, ahol padok, asztalok és ivókút várja a látogatókat.

A tompaszögű épület Vár utcai homlokzata egy lőrés-szerű ablakkal fordul a közeli park felé. Ez az épület egyetlen, nagyjából 50 négyzetméteres, nagyobb zárt felülete, ahol a Pazirik Kft. grafikusainak óriás méretű, a várat ábrázoló 3D-s grafikája kínál színes életképeket a végvár középkori mindennapjaiból, valamint itt tekinthető meg az a tájékoztató film is, amely mintegy felkészíti a látogatót a vármúzeum fizikai bejárása során szerezhető ismeretekre. A fogadótér – vagy pikniktér – egy hatalmas beharapással nyit a fő érkezési irány, a Szent István király utca és a parkoló felé. A padok és az asztalok mögött köríves fal zárja be a körbejárható, most még csak két növendék cseresznyefát és évelőket nevelő kis parkot, és választja el az épületcsoportot a szomszédos telektől.

Mivel az épület műemléki környezetben található, hatásos tervezői ötletnek bizonyultak a bélletes kapuk vagy a már említett lőrés-szerű ablak. Az átmenetiség mint stílus meghaladása indokolta az ötvenes falvastagság alkalmazását – hiszen egy várhoz mégiscsak egy épületszerű létesítmény dukál és nem egy pavilon –, ám a nem túl jelentős méretből fakadó robusztusságot a beharapások elegánsan fellazítják. Önálló egység a mozgássérült mosdót is tartalmazó vizesblokk, a burkolatok és a szaniterek igényességről árulkodnak, ahogy a tájékoztató táblák is. A karakteres terrakotta szín evidensen nem csupán a vár, de a közeli általános iskola homlokzatának tónusára is rímel.

Sok alapos, érzékenységről és odafigyelésről árulkodó részletmegoldás, egységes, határozott, a figyelmet azonnal magára vonzó tömegképzés, kompakt végeredmény. Kell-e ennél több erény egy fogadóépületnek? Ez a város formálódik, alakul. Szorítunk nekik.