Meggyőződésünk, hogy az elmúlt időszak építészete és karaktere csak nyílt párbeszéden keresztül megismerhető. Ezért döntöttünk úgy, hogy nyomtatott magazinunkban 2026/03 (207.) megjelent, Taraczky Dániel építésszel, az art1st építész stúdió vezető tervezőjével készült interjúnkat online is elérhetővé tesszük teljes egészében. Az interjút Szira Péter készítette.
Sosem választja szét a kereskedelmi és nem kereskedelmi, vagy éppen a magán- és intézményi projektek tervezését, nem kategorizál vagy állít fel köztük hierarchiát. Tervezés szempontjából az irodája és önmaga számára mindegyik ugyanolyan értékes, mert a legkisebbtől a legnagyobbig mind kifejezi a megbízó megelőlegezett bizalmát. Amit minden esetben a lehető legjobb munkával akar viszonozni.
Itt ülünk Taraczky Dániel vezető tervező, ügyvezető irodájában, amit nem véletlenül hív káoszirodának. Nem tudom, járt-e Finta József dolgozószobájában, az ő rajzasztalának látványa után elképzelhető, hogy decensebben fogalmaz. Kettőnkön kívül itt van velünk a szobában még egy önálló életet élő, tapinthatatlan, egyszerre szubtilis és tolakodó, a közbeszédet jó ideje uraló valami, amit majd valahogy ki kellene csalogatni a fényre. De izgalomra és szemrehányásra semmi ok, erre is sort fogunk keríteni. Egy majd' 30 éves ismeretség után furcsa lesz magázódni, ám a tradicionális interjú-forma nem tűri a lazaságot, s simán lebírja a személyességet. Ez is egy megoldandó, habár korántsem akkora feladat.

Mivel a türelmetlen olvasóval amúgy sem lehet mit kezdeni, úgyis kimazsolázza az őt érdeklő dolgokat, javaslom, mi haladjunk a dramaturgia fő szabálya szerint a kicsitől a katarzis felé.
Mármint hogy kerülgessük még az elefántot a szobában? Persze. Csináljuk így.
Akkor kezdetnek fejtsük meg a stúdió nevét.
Stella Gábor Szüts Miklós festőművésszel közösen alapította a stúdiót ’89-ben. A rendszerváltás környékén egy rakás külföldi reklámügynökség, például a Saatchi & Saatchi telepedett le Magyarországon, és a grafikai feladatokat bérmunkában oldották meg. Termékük volt, ügyfeleik is, a grafikai kapacitás viszont még hiányzott. Erre is alapították a céget, és Gábornak már akkor megvoltak a Macintoshai, amiknél jobbat azóta sem találtak ki ezekre a munkákra.
Ki volt a névadó?
Az amerikaiak általában magyar gyökerekkel bíró szakikat küldtek ide akkoriban, és a Saatchi & Saatchi első kreatív igazgatója, Stella New York-i haverja – akitől egyébként sok munka is befutott –, Lokody Robi adta a nevet is. Mivel ez az egyik első számítógépes stúdió Magyarországon, mától fogva neved art first design legyen, mondta, és az lett.
És miért minuszkulákkal szedték a nevet? A Pál utcai fiúk óta ennek valamelyest átértékelődött a jelentősége.
Ki tudja már? Szerintem ennek amúgy sincs semmi jelentősége. Nyilván elsőre így írták, aztán úgy maradt. Amikor meg átvettem a cég vezetését – habár nem vagyok különösebben babonás –, arra gondoltam, hogy nem szabad átkeresztelni azt, ami már megy. Kicsit túlértékelem ezeket a dolgokat, de ez inkább az én személyes problémám. Vidékről jöttem, ki tudja, mi lesz stb., stb., úgyhogy talán jobb nem változtatni semmin.
Vidékről. Honnan?
Szabadkáról. Édesanyám Pesten született, csak oda ment férjhez. 18 éves voltam, amikor feljöttem. Az én generációm volt az, amelyből a gimi után senki nem maradt ott. A teljes '90-es érettségiző magyar osztály lelépett. Mára talán az osztályom negyede, ha visszatelepült. Ott az volt a rendszer, hogy vagy katonának mész, vagy továbbtanulsz. Egyiket vagy a másikat csinálod meg elsőre. Többen le akarták tudni a katonaságot, na, ők keményen megjárták, mert most már mindenki pontosan tudja, milyen lehetett belülről az a két év a Jugoszláv Néphadseregben. Lőni, tölteni, lőni, tölteni. Én inkább felvételiztem.
Szerencsésnek mondhatja magát.
A sorsfordító véletlenek sorában ez volt az első, de nem az utolsó. Ljubljanába akartam menni, akkoriban Jugoszláviában az volt a legdivatosabb hely, a szabadság dedikált szigete, fel is vettek az egyetemre, de drága volt az ottani élet, a családom nem tudta volna támogatni. Ezért lett a Műegyetem Pesten. Épp ’90-ben indítottak egy programot a külföldi magyarok támogatására. Egy év múlva kitört a balhé, a jugoszláv kiutazási engedélyeket visszavonták, úgyhogy egyszerre kellett gyakorlatot és melót is találni Budapesten. Szerencsémre egy rokonom beajánlott Stella Gábornak. 1991 óta ez a munkahelyem. Egy 1994-es törvénymódosításnak köszönhetően lettem magyar állampolgár. Kaptam magyar útlevelet, úgyhogy már nem kellett félévente tartózkodási engedélyért sorban állnom a Vörösmarty utcában a KEOKH-nál.
Van még valamilyen kapcsolata Szabadkával?
Sajnos nincs. Ami maradt, az pedig tisztán formális. Érettségi találkozók ötévente a gimnáziumban, ilyesmik.
Amúgy miért az építészet mellett döntött?
Nem egy igazán tudatosan felépített választás volt. Nem ismertem egy építészt sem a környezetemben Szabadkán. Általános iskolában jártam építész szakkörre, buliból, de meg is feledkeztem róla, nem hagyott bennem mély nyomot, pár éve találtam csak meg az elismerő oklevelemet. Reálgimnáziumba jártam utána, fizika szakra. Akkoriban nem volt sima gimnázium, mindenkinek szakmát is kellett tanulnia. A felkínált lehetőségek közül (fizika, matek, pedagógia, kulturológia, erről azóta sem tudom mi az) kellett választani. De ott inkább már a grafika vonzott, viszont a grafikusság valahogy nem jelent meg előttem mint szakma, grafikust sem ismertem. Furán hangzik, de akkor nem is tudtam, hogy létezik Iparművészeti Főiskola. A Képzőre meg nem is mertem gondolni, valójában tartottam az ecsetektől meg a festéktől, a ceruza, a filctoll meg a fénymásoló voltak a szerszámaim. Aztán elérkezett a jelentkezési határidő, és beikszeltem az építész kart. Azt valahogyan valósnak éreztem, mérnöki meg művészi munka is egyszerre... De valójában a grafikai oldala fogott meg, a tervrajzok, látványtervek esztétikája. Nem gondoltam akkor még bele a mögöttük lévő térélménybe, „síkember” voltam.
Tanult. Dolgozott. Építészhallgatóként milyen munkákat kapott a stúdióban?
Főképp grafikáztam. Az irodavezetőnk pasija, Bernáth/y Sándor hozzánk hozta az anyagait. Híre terjedt képzőművész körökben, hogy mi nem vagyunk híján sem türelemnek, sem gondosságnak, úgyhogy érkeztek mások is Sanyin keresztül, Szkárosi Endre, Waszlavik László. Bernáth/y haverja, Széll László volt akkoriban a német UCMG leányvállalatának, az UGAR Recordsnak a vezetője, ő adta ki Yonderboi, az Anima Sound System, Palotai, a Žagar, az Amorf Ördögök meg egy rakat más underground csapat CD-jeit, és én ezeknek a grafikai munkáit csináltam. Iszonyú sok meló volt velük, hogy pontos legyek, iszonyú sok nem fizető meló, viszont ezekre akkoriban a még velünk egyívású menedzser arcok is odafigyeltek. Fizetés helyett kaptam viszont elismerést, már 1998-ban bekerültem a New York-i Graphis évkönyvébe egy Korai Öröm-plakáttal, ami akkor nagy szám volt. Mindent összevetve nagyon szerettem, mert már Szabadkán, a gimnáziumban is szöszmötöltem ilyen dolgokkal.
Nem kacérkodott azzal, hogy végül dobja az építészetet és az alkalmazott grafikánál vagy a képzőművészetnél marad?
Nem. Egyáltalán. Szerettem a Műegyetemet, igaz, hogy ott az utolsó három évemet a rajzi tanszéken töltöttem és ott is diplomáztam, inkább grafikai munkával mint építészettel... Úgy éreztem, jó voltam ebben, örömmel csináltam. Nekem ez most is fontos. A napom fele például ma is a Citadella grafikai anyagainak tördelésével ment el, mert arra törekszem, azt szeretném elérni, hogy a tervezési folyamat minden részletét én és az irodám tartsuk a kezünkben, hogy ne legyenek szétszabdalva a szakágak, az engedélyes és a kiviteli tervek, sőt maga a kivitelezés sem.
Ott tartott, hogy épp keményen dolgoztak az art1st brand-építésen. Aminek, most már tudjuk, meg is lett az eredménye. Mi volt a nagy fogás?
A Westel 900, Sugár Andrással. Stella hozta be a munkát. Innentől jöttek a gigakampányok, azok a romantikus, nosztalgikus, búskomor plakátok, a kiadványok, a Kapcsolat-koncertek, és ez így ment éveken keresztül. Közben én lediplomáztam, és épp akkoriban írt ki a Westel egy pályázatot az üzlethálózatának az építészeti munkáira. Az lett végül az első igazán nagy, kvázi építészeti menet az art1st életében.
Miközben tartott a nagy menetelés, és megterveztek, felépítettek több száz Telekom-üzletet, a cég első nyugdíjba vonulóját is elbúcsúztatták.
Hát igen, így is mondhatjuk. Az alapító, Stella Gábor 15 év után engedte el a hajtást. Megállapodtunk, én lettem az ügyvezető, sokkal később az 1/1 tulajdonos is.
Vezet statisztikát, mondjuk a Telekom-üzletekről? Mennyi fűződik az art1st nevéhez?
Itthon vagy külföldön?
Az összesített tabellán.
Persze, az adatbázisokat irigylésre méltó pontossággal vezetjük. Több mint négyezer.
A múzeum mint populáris látványosság az utóbbi évtizedek tömegturizmusával együtt szökkent szárba. Tudatos választás volt a stúdió részéről, hogy itt is kipróbálják a képességeiket?
A múzeum azért jó dolog, mert ott építészetet, grafikát, multimédiát meg az egész IT-t, tulajdonképpen mindent egy platformon belül tudsz pörgetni. Ami közös a munkáinkban – és nem megszokott az építész irodák körében –, hogy minden projektünknél igyekszünk valamennyi vizuális impulzusra figyelni. Nem kizárólag az építészettel vagy belsőépítészettel foglalkozunk, az egységes képbe beletartozik minden grafikai és elektronikus felület is. Az utóbbiak vizuális dominanciája nemcsak a kereskedelmi létesítmények megjelenését határozza meg alapvetően, hanem immár a kulturális intézményekét is, mint amilyen egy múzeum. Kicsiben ez a Telekom-üzletekben is megvolt, de a múzeum nagyságrendekkel nagyobb léptéket kínált. Ennek én baromira örültem, meg kerestem is. Mondjuk ebbe belejátszott az is, hogy volt egy megbicsaklás valamikor 2016-'17-ben a boltokkal. És nem akartam elküldeni embereket, vagyis kellett valami nagy és kellőképpen impozáns irány.
És a múzeumi kiállítási terek tervezése-építése megfelelt ennek?
Maradjunk a Néprajzi Múzeum állandó kiállításánál: 3000 négyzetméter, 3600 tárgy, 40 kurátor és egy 10 évig íródott forgatókönyv. Hagyományos építész szempontból ez téboly, őrültek háza. De már a kezdet kezdetén izgalmas volt másféle dolgokról beszélni. Ezt a pezsdítő élményt éreztem a Zene Házánál, habár ott végül sem a ház, sem a kiállítás tervezését nem mi nyertük. De mivel benne voltunk az első tízben, a kiállításra mégis felkértek minket. Aztán a forrófejűségem miatt nem mi csináltuk meg az állandó kiállítást, de ami elkészült, az szerintem nagyon rendben van. Gőz Lászlóval, Batta Andrással vagy Farkas Zoltánnal és persze Horn Marcival, elnézést, Mártonnal jó volt magáról a melóról meg az interpretációról beszélgetni. Utólag is nagyon örülök a lehetőségnek.
És a Néprajzi?
Persze, persze! Szóval állandó kiállításból az utóbbi 15 évben Magyarországon talán ez az egy épült fel, valósult meg. Most pályáztatták Debrecenben a Természttudományi Múzeum építészeti tervezését, azt egy dán iroda, a BIG, a Bjarke Ingels Group nyerte, de a kiállítástól még évekre vagyunk. Ugyanez a helyzet a Közlekedési Múzeummal is. Mi pedig két és fél év alatt összeraktunk egyet úgy, hogy a negyven kurátor közül csak egy vagy kettő csinált már effélét még Fekete György mellett 1992-ben, aki a Kossuth téri épületben rendezte meg a Néprajzi negyedik állandó kiállítását.
Pályázaton nyerték a megbízatást?
A kivitelezését nyílt uniós közbeszerzési pályázaton. A tervezés kisebb volumen volt, a Néprajzi Múzeum bízott meg vele. Miután a Zene Házából sajnos kiszálltam, megcsináltuk a Millennium Házában a Liget-történeti kiállítást, amitől valamiért mindenki fázott. Utána megépítettük az Északi Járműjavítóban a tervezett új Közlekedési Múzeum helyén az Északi című hatalmas időszaki vonatkiállítást, még Vitézy Dávid igazgatósága alatt. A Néprajzi Múzeum új épülete a 2022-es átadójakor három tematikus kiállítással nyílt meg. A három kiállítás közül az egyikre, a ZOOM-ra kaptam megbízást, ezután kértek fel az állandó kiállítás megtervezésére is. Persze akkor is választási év volt, előtte ment a szokásos egyrészt-másrésztezés, a sajtóban megjelent, hogy én Orbán építésze vagyok, végül mégis a bonyolultabb tervező mellett döntöttek.
Bonyolultabb?
Naná! Ne higgyen a szemének, én csak látszólag vagyok egy könnyű pasas. De visszaigazolta a döntésüket az a jó pár nemzetközi szakmai díj, amit a Néprajzival megnyertünk. Közöttük egyszerre három Red Dot-díj is, ami szerintem elég jól hangzik.
Na, mintha az az elefánt is megmozdult volna. Akkor foglalkozzunk is vele. Nyilván Hatvanpuszta miatt kapta ezt az eposzi jelzőt: Orbán embere.
Nekem ez a 17. évem Hatvanpusztán. 2010 előtt kezdtem el rajta dolgozni, és azt tudom mondani, hogy ez tisztára egy olyan vér és veríték dolog. És minden választás körül ez megy 2018 óta, amikor még csak az első épület készült el. Akkor még nem Hadházy, hanem Bodoky Tamás tolta az Átlátszóból. Most meg ennek a közepébe vágott bele a kereszt-állítás a Citadellán.
És ugyanez igaz a műemlékes szálra is Hatvanpusztán.
Van egy rakás építés előtti és építés közbeni fotóm, amin látszik, hogy Hatvanpuszta egy romhalom volt, a műemléknek csak emléke. Ha nem csinálnak vele semmit, ott ma gereblyézni lehetne, és nem műemlékről beszélni. Minden műemlékvédelem alapja a hasznosítás. Hasznosítás nélkül csak enyészet van. És a hasznosítás nem azt jelenti, hogy minden egyes műemlékből múzeumot csinálok, és az államra hárítom azok felújításának és üzemeltetésének minden terhét. A hasznosítás valós funkciót, mai értelemben és technológiai környezetben használható épületet jelent. Vagyis az adaptabilitást, a mai igényekhez való igazodást. Ilyen, több elemből álló gazdaságból – sertéstelep, marhaistállók vagy ilyen a hatvanpusztai juhgazdaság is – Pollack többet is tervezett. Ebből a kiterjedt klasszicista épület-együttesből Hatvanpusztán az építkezés megkezdésekor már csak eszmei műemlék maradt. Előcitáltak tetőszerkezetet, falazatot, de hogy abból mi volt felismerhető és mi nem az elmúlt száz év átalakításai után, azt csak kevesen tudják. Én igen. És közlöm, szinte semmi. Semmi nem maradt belőle. Alaprajzi kontúrok és egyes eredeti építőelemek, faragott párkány sarokkövek, öntöttvas oszlopok maximum. A nagy szérűben még felismerhető a régi ácsszerkezet, de a juh akolok tetőszerkezetét betonfödémekkel összevissza osztották, a falazatokat betonnal, téglával, falazóblokkal tarkították, a tetőszerkezetet a felismerhetetlenségig átalakították. Tragédia, ahogy kinézett, a szocialista építőipar tankönyvi gányolása. Lehetett volna azt mondani, hogy hagyjuk a francba az egészet, vegyük le róla a védettséget, és csináljunk, amit akarunk. De én meg azt gondoltam, hogy ennél értékesebb az, hogy megnézzük az eredeti terveket, és felmérjük, hogy mit lehet ebből összehozni mai funkciókkal: legyen benne lakás, könyvtár, feldolgozóüzem, vendégház stb. Ugyanis még ha az eredeti állapotába is építek vissza mindent, akkor a ma hatályos állattartási szabályok szerint oda legfeljebb plüssbárányokat lehetne beterelni, nem élő állatokat. Minden franc megváltozott. A funkció, az élet, a mezőgazdaság, minden. Oda nem lehet visszamenni, a mai életet éljük, a mai életet kell kiszolgálnia a házainknak is, ez az adaptabilitás. És akkor hogyan csináljak lakóházat egy juhakolból? Milyen formájú ablakot tervezel rá? Mi az, amit az eredeti, történeti építészeti koncepció még megengedhet, és mit nem? Érdemes azon is elgondolkodni, hogy mi valójában a műemlék? A faragott kő vagy a faragott követ létrehozó tudás, eszmeiség és mesterség, vagy mindkettő? Én az eszmeiséget vettem alapul, ugyanakkor felhasználva minden egyes eredeti követ, amit találtunk a helyszínen. Hatvanpusztán abból dolgoztam, amit Pollack Mihály iskolájából megértettem. Lehet azt mondani, hogy bátran nyúltam hozzá. Ugyanezt a Citadellánál is relevánsnak tartom. Meg lehet kérdezni, hogy szabad vagy tilos átvágni a falakat. Én átvágtam, és erre a munkámra is úgy tekintek, mint Hatvanpusztára: mindkettő halott hely volt, most élettel telt meg mind a kettő.
Hatvanpuszta nem pusztán egy hely, esszenciája is valaminek…
Úgy gondolom, hogy egyszer nyilvánosságra fogják hozni a terveket, és be is lehet majd oda menni és mindenki megítélheti majd első kézből a munkámat. Tervezőként én azt a feladatot kaptam, hogy a gazdaság nagyjából száz ember éves zöldség- és gyümölcs-szükségletét lássa el helyi termeléssel és feldolgozással. Minden híresztelés ellenére ez elsősorban egy bio-farm és feldolgozóüzem, kibővítve szállásfunkcióval, lakóépülettel. Szóval szerintem az idősebb Orbán ott egy jó dolgot csinált. És én örülök, hogy részt vettem benne. Nem vitatom, felmerülhet kifogás, ha valami olyasmit csinálsz, ami az aktuális esztétikai főárammal szembe megy. De ebben a munkában sohasem az effektív építészeti munkámat vizsgálta vagy értékelte a közvélemény. Beszorultam a műemlékvédelem akadémiai princípiumai és a politikai vetület közé. Különösen az utóbbi minden mást háttérbe szorít, elfed, ellehetetlenít bármiféle valós szakmai diskurzust. Az itt végzett építészeti munkámról megjelent kritikák is elsősorban csak a politikai vélemény és ítélet aláfestésére szolgáltak.
TARACZKY DÁNIEL (1971, Szabadka, Jugoszlávia)
Díjak, elismerések
1998: Graphis (New York) – Korai Öröm plakát
2014: Architizer A+ Award (New York) – Budapest Music Center épülete (BMC)
2014: Építőipari nívódíj – BMC
2016: Budapest Építészeti Nívódíja – Völgy utcai villa
2021: German Design Council Award – Telekom MEC bolt, Prága
2025: iF Design Award (Berlin) – Néprajzi Múzeum állandó kiállítása
2025: Red Dot Award – Néprajzi Múzeum állandó kiállítása
2025: Red Dot Award Multimedia Solutions – a Néprajzi Múzeum állandó kiállításának multimédia alkalmazásai
A 17 év azt jelenti, hogy mindent a nulláról kezdett?
Gyakorlatilag igen. Egy kísérletnek fogtam fel: mit tudunk kezdeni egy totális rommal, ismerve annak valamikori eszmeiségét és reformkori építészetét is. József nádor mintagazdaságánál az egykori tervező az egyes épületeket a korszakra jellemző, nagyívű kompozícióba rendezte, ez az egyik legfőbb ismérve a helynek, az egyes elemek e magasztos kompozíciónak alárendelve jelennek meg saját minőségükben. Az eredeti gesztusnak, e nagyvonalú kompozíció eszmeiségének megtartása kiemelten fontossá vált számomra. Végül minden egyes épület az eredeti tervek szerinti térbeli kontúrban újult meg. Visszaépültek az eredeti tetőformák is, zsindelyes fedéssel. Aztán minden egyes használható régi elemet, faragott követ, öntöttvas oszlopot egytől-egyig visszaépítettük. Mind-mind benne van egy építészeti rendben. Nyilván egyes elemek már más pozícióban meg más felfogásban, de erre is igaz, hogy a megrendelő és az építész együttműködése egy egyedi és megismételhetetlen eredményt hoz létre. Ahogy mindig más jön létre, akár az egyik, akár a másik szereplőt cserélik ki. Hogyha a megrendelő leváltja az építészt, más jön létre, hogyha az építész leváltja a megrendelőt, ugyanabban a projektben megint más jön létre. Hatvanpuszta most forró téma, de nem az építészet okán. Előbb-utóbb elveszíti aktualitását, és az marad meg ott, amit a megrendelőm megvalósított: egy, a teljes enyészettől és megsemmisüléstől megmentett épületegyüttes.
Korábban említette, hogy az irodája igyekszik minden folyamatot ellenőrzés alatt tartani. Mit jelent ez az építész szuperpozíció?
Ez józan tapasztalás az építészek részéről. Rettenetes átoknak tartom, hogy az építész meg az építő szétvált, miközben a felelősség a tervezőn van, engem vesznek elő, hogy milyen a végeredmény. A kivitelező pedig elsősorban csak a profitra hajt. Szóval sokkal jobb lenne, hogyha lehetne építész, építő egyben. Csak ismételni tudom magam: arra hajtok, hogy a tervezési folyamat minden részletét én tartsam a kezemben, hogy ne legyenek szétszabdalva a szakágak, az engedélyes és a kiviteli tervek, sőt maga a kivitelezés sem. De nem lehet, mert az építész és az építő között a szabályozók nehezen engednek átjárást. De azért remélem, hogy még az életemben egyszer legalább megtörténik, hogy akár egy Citadella-nagyságú feladatot is tokkal-vonóval meg tudjunk csinálni, és ne alkukkal meg veszekedéssel menjen el az életem, hogy ki mit akar belőle kispórolni, én meg mit akarok beletenni. A kivitelezővel együtt természetesen mindketten profittermelő vállalkozók vagyunk, de ha összehasonlítom, hogy melyikünknek fűződik komolyabb érdeke ahhoz, hogy valami nem csak jól és kifizetődően, hanem összességében szépen is sikerüljön, akkor az mégiscsak a tervező. Ezt sikerült elérnem a Néprajzi állandó kiállításánál, ahol a teljes belsőépítészetet végül mi kiviteleztük. Most a Citadellában megvalósuló kiállításnál is ezt próbálom. Aki tervezett, az ne kivitelezzen? Ez egy baromság! Miért ne kivitelezzen? A végtelenségig szét van szabdalva minden: van egy építész, egy gépész, egy elektromos tervező, egy statikus, és mindenki dobálja be a saját cuccait egy ilyen zsákba, és soha nincsen se időd, se lehetőséged összepászítani a részleteket. Ezért a legtöbb időd az építkezésen arra megy el, hogy ezeket erőből próbálod meg valahogy összefésülni.
Nem erre találták ki a BIM-et? Mindenki bedobálhatja a saját dolgait, nincs titok, nincs félreértés.
Nézze, én még nem láttam olyan házat, ami a BIM alapján lett megépítve. A látvány, a dolgok lelke, az, ami meghatározza az esztétikáját, az hiába van a BIM-be beletáplálva. A mester kint a munkaterületen jellemzően mindent odatesz, ahova azt a kisebb erőfeszítéssel lehet megtenni. Engem a legapróbb dolgok bántanak a leginkább, például tűzjelzők, menekülésiútvonal-táblák, kapcsolók, poroltó készülékek, riasztó, vészvilágítás. Ezek általában szeneslapáttal vannak felhajigálva. És ezeknek a helye hiába van letisztázva, ha szerinte nem fér el, akkor odébb rakja, azt’ jónapot. És te hiába vagy ott minden egyes nap. Hiába viszed el a balhét, hogyha valami gáz van. Hogyha megpróbálsz beleszólni, hogy ezt vagy azt ne rakják át máshova, elküldenek. Te fogsz megsemmisülni. Mire reklamálsz valakinél, addigra már nem lehet csinálni semmit. Visszamész egyszer, kétszer, háromszor, igyekszel, de felőrlődsz. Szóval nincs ez jól. Ezért én azon vagyok, hogy amit tervezek, azt kivitelezhessem is. De hát ennek nagy esélye most még nincs.
A kiviteli terveket is az iroda csinálja?
Evidens. Sok nagy iroda egyáltalán nem hisz abban, hogy építészként mi is tudnánk kiviteli terveket csinálni. Szerintük ne is próbálkozzunk vele, adjuk ki erre szakosodott cégeknek, és imádkozzunk, hogy majd lesz valahogy. De ez rohadtul nem így van. Abban persze igazuk van, hogy a kiviteli tervekkel komoly problémák vannak, és aki frissen kijön a Műegyetemről, nem igazán tud kiviteli tervet csinálni, pláne nem – bocs –ha az Iparról. Közben meg valahogy megint eluralkodott az a szemlélet, hogy a tervező ne is menjen ki az építkezésre. Én mindenkit kihajtok, hogy menjen és nézze meg, hogy milyen az anyag, milyen szerszámokkal, hogyan és ki csinálja. Értse meg, hogy mit várhat el, mert amúgy csak a saját dolgunkat nehezítjük meg. Csak olyan dolgot tudsz megkövetelni, amit ő az építkezésen végre tud hajtani. Úgy csinálja, ahogy tudja, és arra neked nincsen befolyásod. El kell tudnod fogadni, hogy építészként valójában a pallér, a kőműves, a burkoló, az asztalos, az ács kezével rajzolsz! Csak olyat tervezhetsz, amit meg tudnak csinálni. Pontosabban, amit még éppen meg tudnak csinálni, ami csak egy kicsivel van a szokásos teljesítési szint felett. Azt megugorva a kivitelező is büszke lesz, hogy most olyat csinált, amit még soha. De az csak egy szint lehet a megszokott felett. Ha kettőt próbálsz ugrani, hármat fogsz visszaesni! Erre mondhatod, hogy japán összevetésben borzalom. Igen, én is depressziósan jöttem vissza Japánból, pedig még csak nem is a házakat néztem, hanem az utcaseprőt, aki kis Buddhaként söpörte a faleveleket gyönyörű egyenes rendekbe. Olyan odaadással, hogy sírni lett volna kedvem. És Tokió! Talán 17-szer akkora mint Budapest, de bárhol jársz, külváros-belváros, kint vagy bent, mindegy, mert minden egyes fa meg van valahogy ünnepelve. Látod a kis mikrokörnyezetét, amit megteremtettek neki. Elmész a helyi KÖKI vonatvégállomásra, bemész a wc-re és nyugodtan megebédelhetsz, olyan tiszta. Ez az, amit nem értek. És akkor körülnézel a saját környezetedben és rájössz, hogy te is ezt a levegőt szívod, ennek a földnek a kenyerét eszed és nem tudod megcsinálni. Ezért leszek depressziós. Jut eszembe, látta már Tadao Ando Konferencia Pavilonját? Nem? Weil am Rheinben van a Vitra bútorgyára. A gyár alapítói a XX. század elején nagy haverságban voltak az akkori szupersztárokkal, Breuer Marcell-lel meg Le Corbusier-vel, meg mindenkivel, és gyártották a bútoraikat. Végül szupermilliárdos nagy vállalkozás lett, és a gyárépület minden egységét a mai napig valamelyik szuper híres építész tervezte meg. Van portaépület Frank O. Gehrytől, az eredeti funkciójában tűzoltósági épületét Zaha Hadid tervezte. Az értékesítési helyszínt a Herzog & de Meuron. De van Nicholas Grimshaw-, SANAA- és Álvaro Siza- vagy Foster and Partners-épület is. És a Tadao Ando Konferencia Pavilon. Ez egy fura cucc, de halál profi. Persze Ando építészeti félisten, megkérdőjelezhetetlen. Ő azt is meghatározhatja, hogy hogyan közelíted meg földi halandóként a házát... kijelölt ösvény van, ami persze nem a legrövidebb út a parkolótól a bejáratig. Megmondja, hogy sorrendben melyik perspektívát kell megnézned. Elkésel? Magadra vess, hogy nem áldoztál rám több időt. De miért mondom ezt? Ott láttam életemben először, hogy az összes villanyvezeték, villanykapcsoló, konnektor, minden érzékelő, minden apróság bele volt zsaluzva a betonba. És nincs benne javítás. Minden az élére állt. Félelmetes volt. Ebbe itthon belebetegednék. Korábban még megpróbáltam volna, és a kivitelezőt szidom, ha nem sikerül. De ma már tudom, hogy valójában az én hibám lenne már a próbálkozás is. Tudomásul kell venni a helyet, a lehetőségeket, a mesterséget, az attitűdöket. Kisebb arccal kell nekiindulni, ezt tanultam. Sajnos, lehet, hogy valamilyen New Age-es mondás, de végül is csak magadat tudod megváltoztatni, mást nem.
Tilos Rádió, a ’90-es évek undergroundja, Žagar, Korai Öröm, a Csirkés fiú, Budapest Music Center, Hatvanpuszta, Citadella. Ez azért elég nehezen áthidalható ív?
Gondolja?
Szerintem igen. Persze az is igaz, hogy ez mind az art1st.
Szerintem ma is ugyanazt csinálom. Az én szempontomból ez ugyanaz. Többen kérdezték akkor, hogy minek vacakolok annyit egy Palotai-borítóval? Azért, hogy akár abban a kicsi, 12x12 centis keretben is összeálljon nekem a látvány egy harmonikus, egyensúlyban lévő rendszerré. Attól nem különbözik sem a Citadella, sem Hatvanpuszta, sem a Néprajzi, csak éppen kiléptem a síkból, más lett a lépték, és lett egy térbeli megfogalmazása, viszont, őszintén, olyan nagy különbséget nem látok bennük. A lépték sem lehet kifogás. Meg hát látja, lehet csinálni baromi jó lakótelepi garázst és elbaltázott nagy színházat is, nem igaz? Szóval a lépték is csak egy ilyen kvantitatív dolog, de hát szellemi minőségben ugyanazt kéne valahogy nyomnod és csinálnod. Talán csak abból a szempontból nagy az ív, hogy relatív kevesen terveznek Yonderboi-tól a Citadelláig. De nem tudom, ezen még nem gondolkodtam. Talán ilyen kis rátarti gyerek voltam mindig, és ha akadt valamilyen lehetőség, akkor is beleálltam, ha még nem is volt benne tapasztalatom.
Taraczky Dániel építésszel, az art1st építésziroda vezető tervezőjével az országgyűlési választás előtt, 2026. január 27-én, a Citadella átépítésének befejezése kapcsán készítettünk interjút egy tervezett mellékletünk számára. Mivel építészeti lapként fontosnak tartjuk a tervezés belső világának árnyalt bemutatását, ezért úgy gondoltuk, hogy a Citadella vagy Hatvanpuszta kapcsán kialakult szakmai vitához hozzá tudunk járulni a szöveg mostani a közlésével.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.



