Egy pajtatoldalékot is odébb daruzott az építész, amikor a saját házát bővítette

Erről szóló cikkünk a 139-es, 2017/7-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Hirdetés

A véletlen hozta úgy, hogy néhány lapszám különbséggel két olyan családi házat ismerhet meg az olvasó, amiket tervezőik saját maguknak, saját családjuknak terveztek, és saját maguk vállalták a kivitelezésük oroszlánrészét is. Mindkét ház személyes történetekkel átszőtt, magánmitológiából sarjadó épület, megharcolt, átélt alkotási folyamat eredménye.

E sorok írójának bölcsészi énjét régóta csiklandja a kérdés: ahogyan létezik alanyi költészet, beszélhetünk-e alanyi építészetről? Milyen eszközök állnak a tervező rendelkezésére a szerzői én reprezentációja terén? Erre az alkotói attitűdre azokban az esetekben adódik valódi esély, amikor az építész önmagának tervez. Így a megrendelő és az alkalmazott művész, vagyis az építész közötti távolság minimalizálódik, létrejöhet egy eszményi egyensúly, ami révén a két fél közötti párbeszéd helyett inkább egy belső monológ kíséri végig a tervezői folyamatot. Nem kompromisszum nélküli a helyzet, hiszen az anyagi korlátok, illetve az építőanyagok, építési szituáció itt is kijelöli az alkotás kereteit. Mégis ez a háztípus képes felszabadítani olyan energiákat, amik az alkalmazotti tervezői praxisban elfedve maradnak.

Noha a bemutatások időbeli egybeesése véletlenszerű. A két építész száz kilométerekre él egymástól, ráadásul iskoláik, eddigi pályájuk sem mutat sok hasonlóságot, mégis az Őrfi-ház (Lásd még: Kézműves/OCTOGON 136) és Papp László kapuvári családi háza kapcsán egy sor párhuzam érzékelhető. Ezek a párhuzamok mind abban a feltételezett „alanyiságban” gyökereznek, miről a bevezető sorokban esett szó. Látványos a fa homlokzati burkolatként történő használata, vagy a toldalék-kompozíció, amik a tervezők sajátos idő, és tradíció-felfogására utalnak. Mindkét esetben a család előző generációinak használatában lévő épületből indultak ki a tervezők. Mindkét esetben erős gesztussal növesztik ki a régi házból az újat úgy, hogy a két idősík jól azonosíthatóan, jól olvashatóan kapcsolódik egymáshoz. Mindkét esetben megjelenik a pajta-, illetve fészertoldalék átirata is. Kézenfekvő lenne tehát egy párhuzamos elemzés megírása is, ám a folytatásban koncentráljunk ezúttal Kapuvárra.

Egy generációk óta a család birtokában lévő ház és kert transzformációját látjuk itt, ahol az utcafronti egykori lakóházhoz egy pajtatoldalék csatlakozott a kert felől. Ez a százéves épületelem adja az elemzés és szerkesztés kulcsát: tulajdonképpen az történt, hogy a téglaházról leválasztott faszerkezetes, rozogán is gyönyörű, rusztikus deszkázatú, imitt-amott girbegurba tartószerkezetű, tolóajtós gazdasági épületet a kert végébe hátradaruzták. Így a pajta kontúrját átvéve, annak eredeti helyén született meg a nappalit, konyha-étkezőt magába foglaló, teraszos új építés.

Régi és új között nem pusztán a vakolat-tégla, továbbá a faburkolat kontrasztja jelöli ki a határokat, hanem a tetőidomon látható bátor, izgalmas beharapás, lényegében egy áttörés, ami alatt bájos „bevilágító-udvar”, kicsi belső átrium található. Trükkös időkezelést látunk tehát Papp László épületén, hiszen a régi pajta helyére kerülő új épületrész és a felfrissült homlokzatú utcai traktus úgy képes megidézni a régi épületkontúrt, eredeti anyaghasználatot, az eredeti szalagszerű hosszanti parasztház hagyományát, hogy semmiféle nosztalgikus, negédes gesztust sem fedezünk fel. Jó megoldásnak tűnik, hogy az épületrészek kapcsolatát tovább erősíti a belső közlekedő vonalát lekövető, keretezett terasz is, ami a családi ház bejárati traktusát is kijelöli.

Minden elemében személyes viszonyt alakít ki a tervező családja múltjának eme épített emlékével. A pajta megőrzése, ugyanakkor egyfajta stilizált, land art objektként történő felhasználása (hiszen a leválasztással az egykor a téglaházhoz tapadó részén kinyílik az oromzat, vagyis eredeti zártsága megszűnik), az építészet lírai oldalát hangsúlyozza. A kert fáit centiméterről centiméterre történő daruzással, mintegy repülve kerülgető, a kert végébe hátráló pajta képe egyfajta lassú utazást idéz fel az alkotó és családja kollektív tudatalattijában − múltjában, jelenében, jövőjében. Olyan érzéki gesztus ez, amit minden öreg ház megérdemel, ami kapcsolatot képes teremteni az időben, a tegnap, a ma és a holnap között.

További képek a cikk végén található galériában!