Az időutazás hasznáról

Gondolatok a Magyar Nemzeti Bank Szabadság téren álló épületének felújítása kapcsán - Írásunkat a 198-as, 2025/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Martinkó József
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Miközben e sorok írója az alább olvasható szöveg megírására készült, egyre fájóbb hiányérzete támadt azzal kapcsolatban, hogy minden ez irányú törekvése ellenére sem képes az időutazásra. Pedig mennyivel egyszerűbb dolga volna, ha pusztán harminc, ötven évet előre utazva az időben arról volna lehetősége írni, hogy gyermekei fiatal felnőtt gyermekei hogyan is vélekednek Alpár Ignác eredetileg 1905-ben átadott, majd 1949-ben némileg átalakított, a 2020-as évek közepén részben átépített, részben restaurált Osztrák-Magyar Bankjának, később Magyar Nemzeti Bankjának építészetéről. Mert ugyan érteni véli és tulajdonképpen elfogadja a szinte közhelyesen sokat hivatkozott „Velencei Charta” (1964) kezdősorait, egyáltalán nem biztos abban, hogy a következő nemzedékek ugyanazt értik-e rajta, amit ő és felmenői.

„A múlt szellemi üzenetét hordozó monumentális alkotások a népek évszázados hagyományainak élő tanúi a jelenkor számára. Az emberiség – amelynek nap mint nap lelkiismereti kérdése az emberi értékek egysége – ezeket az alkotásokat közös örökségnek tekinti és egyetemlegesen felelősnek vallja magát védelmükért a jövő generációi előtt, amelyeknek hitelességük teljes gazdagságában kell ezeket az emlékeket átadnia.”

Mint ahogyan Alpár Ignác nem lehetett tisztában azzal, hogy háza átadása után másfél évtizeddel nemhogy a Monarchia nem létezik majd, de az a (történelmi) Magyarország sem, amit ő valószínűleg öröknek gondolt, úgy talán az építészeti műemlékvédelemre is igaz az az építészet egészére vonatkozó paradox időszerkezet, amit leginkább az „építészet jövőbevetettségének” szoktunk nevezni. Eretnek gondolatnak gondoljuk-e azt a koncepciót, ami egy műemléképület (épület!) míves rekonstrukciója során tükröt próbál állítani a jelenidőnek, illetve számot vet az eljövő idő lehetőségeivel is. (Tévedés ne essék! Amikor ezeket a sorokat írom, akkor nem a rossz építészeti válaszok relativizálására, felmentésére törekszem, hanem elvi kereteket kívánok definiálni magam, illetve a tisztelt olvasók számára arra nézvést, hogy ezek révén az alkotói intenciókat, szándékokat pontosabban legyek képes felfogni.

Kérdéseimmel, bizonytalanságommal nem provokálok tehát, nem konfliktusokat szándékozom elkenni, hanem valódi válaszokat keresek.) Szóval a kérdésem röviden az, hogy milyen az az építészeti műemlékvédelem/örökségvédelem, ami kortárs. Úgy látom ugyanis, hogy ha értelmesnek gondoljuk ezt a kérdést, akkor a kérdésre adott válaszok eltérnek ugyan annak kapcsán, hogy építészeket, művészettörténészeket vagy tulajdonosokat kérdezünk, ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy mindhármuk jogában áll válaszokat adni, noha azzal is tisztában vagyok, hogy a válaszok kapcsán a felelősség, a felhatalmazás, a legitimáció nem egyforma. Itt teszem gyorsan hozzá, hogy a jogi, jogszabályi környezet elvileg az adható válaszok körét méltányosan szűkíti, de hangsúlyozom: nem vitatható el egyik szereplőtől sem koncepciójának artikulálása.

Van tehát egy százhúsz évvel ezelőtti császári és királyi banki irodaház, ami jelenleg és az elmúlt (nyolcvan) harmincöt évben egy (nép) köztársaság jegybankjának székhelye, amiről a jelenlegi tulajdonosa úgy dönt, hogy felújítja és átépíti, kibővíti. Miközben az épület a nemzeti kultúránk és kulturális emlékezetünk hordozója, ez az épület egy 21. századi munkahely is, egy irodaház. Egykori trezorjába lovaskocsikon szállították be a gyakorta nemesfém tartalmú készpénzt, ma leginkább védett szerverek digitális állományaiban kezelik a vagyonelemeket.

A háború utáni átépítésnél osztófödémek beépítésével az alapterület maximalizálására, a munkahelyek számának növelésére törekedtek a reprezentativitás kárára, ma a reprezentativitás helyreállítása mellett a munkahelyi komfort és a gépészeti korszerűség vált céllá, ugyanakkor a felújítás eltagadhatatlan célja a kulturális örökség építészeti restaurálása is. Mindezek után a folytatásban ennek a mostani felújítási fázisnak három fő elemét emelném ki, és kísérletet teszek arra, hogy ezeket az alkotóelemeket egymás viszonyában, illetve a fentiekben leírtak alapján is bemutassam.

Kezdjük is a legegyértelműbbel. A történeti főlépcsőházak, belső nyílászárók, a lenyűgöző ólomüveg ablakok, a sok helyen már hiányos terazzo-, illetve cementlap-burkolatok, az aranyozások, a sok helyen ugyancsak helyreállításra, pótlásra szoruló világítótestek, falikarok, csillárok, tapéták és fa padlóburkolatok, kőszobrász munkálatok végeredménye lenyűgöző. Öröm látni, hogy a helyreállításra és informatikai, gépészeti korszerűsítésre is szoruló történeti irodai-térsorok renoválása, a tanácsterem, a stílben tartott új bútorokkal felfrissülő monetáris tanácsi ülésterem, elnöki szárny is remek felújításon esett át.

Sok helyen megemlítik például, hogy a tanácsterem eredeti színben pompázó selyemtapétáját úgy sikerült visszaállítani, hogy a műemlékes szakemberek kutatása alapján megtalált eredeti számlák nyomán lehetőség volt a korabeli termék újragyártására – az olasz viszonyok között távolról sem példa nélkül – a ma is létező manufaktúrában. A műemléki felújítás arra is alkalmat nyújtott, hogy a háború után osztófödémmel kettészelt, eredetileg hat méter belmagasságú, egyterű irodai szekció is újra az eredeti téri dimenziót mutassa, ugyanakkor itt meg kellett hozni a kompromisszumot, ami végül a hatalmas közös irodai tér üvegfalas határolásához vezetett.

Számomra és valószínűleg sokak számára legizgalmasabb és leginkább lenyűgöző élményt az udvar újjáépítése, lefedése és látogathatóvá tétele nyújtja. Itt most nem feltétlenül a kortárs elemekre – az üvegtető tartószerkezetére vagy a lesüllyesztett konferenciaterem térbe történő bekapcsolására, a történeti főlépcsőház és az udvar „üveghidas” összekötésére – gondolok, hanem arra, ami Alpár zsenialitásából fakadt, de ami eddig talán láthatatlan volt. Alpár ugyanis a négyzetes udvart határoló négy homlokzati szakaszt úgy formálta, hogy az embernek az az érzése, mintha négy önálló ház állna sarkaikkal érintkezve egymás mellett, „négy testvér kapaszkodna össze, négy testvér formálna egy kört (négyzetet)”.

A hasonlóság és elkülönbözés stílusbravúrja lenyűgöző atmoszférát biztosít az udvarnak, amit a homlokzati szakaszok egységes, finoman pasztelles festése, a homlokzati díszek, ablakok immár üvegtető alatt finoman derített visszfényei, önárnyékai, a tetőszerkezet árnyéka tesz még izgalmasabbá. A historizmus mesterdarabja ez a kompozíció, ami szépen ellensúlyozza a külső főhomlokzatok „birodalmi” kő-tekintélyét. Úgy érzetem az udvarban állva az udvar homlokzatait nézve, mintha egy valódi város szűk terén állnék.

Térjünk azonban át a felújítás legvitatottabb, legkifogásoltabb elemére, amit a bejárás során a kollégáknak egyfajta bátortalan dekonstukciónak (vö.: Coophimmelb[l]au, Falkenstrasse tetőtér, Bécs), illetve a gyakran félreértett építészeti szakszóval élve „parazita (para-site) struktúraként” próbáltam leírni. Noha nem vagyok az építészeti tartószerkezetek szakértője, de úgy vélem, hogy az udvar lefedésének acélszerkezete, illetve a legfelső emeleti loggia-sor helyreállítása, valamint a gépészeti elemek takarása okán az eredeti tetőidomok helyreállítására nem volt mód, ami mellett a tulajdonos részéről megjelenhetett a panorámás kilátóként is működő reprezentációs tértöbblet igénye is.

Kis Péter (Plant Atelier) az Adria Palota nagyszabású tetőterén, illetve a Szabadság tér 14-nél az Archikon (Nagy Csaba, Pólus Károly) tervezői már tettek kísérletet a tér nagy háztömbjeinek tetőtéri „modernizációjára”, itt azonban más adottságokról lévén szó, szakmailag vitathatóbb, a műemlékes szakma által erősen kifogásolható végeredmény született. Ha a tulajdonos, illetve a tervező építészek szemszögéből nézzük, akkor felmerül a kérdés, hogy létezhet-e olyan radikálisnak ható eszköze a projektnek, ami az átépítést, az átalakítást célozza meg annak érdekében, hogy az adott „örökséget” a múltból a jövő számára mentse át. Értem, hogy ez a kérdés a művészettörténész szemszögéből, a történetiség felől egyértelműen nemleges választ kíván meg.

Noha sokan tartják meghaladottnak a Velencei Chartát, nem tehetünk mást, mint hogy ennek a közkultúrában mégiscsak erős gyökereket eresztő dokumentumnak egy részletét idézzük újra annak érdekében, hogy rávilágítsunk arra, hogy a kiegészítés, ráépítés rétegei történeti perspektívában is jelenvalóak: „(...) 12. A hiányzó részek kiegészítésére szolgáló hozzátételeknek harmonikusan kell az együttesbe illeszkedniük, meg kell azonban különböztetni azokat az eredeti részektől, nehogy a restaurálás meghamisítsa a történeti és művészeti dokumentumot. 13. A hozzátételek csak úgy engedhetők meg, ha tiszteletben tartják az épület valamennyi lényeges részét, annak hagyományos kereteit, kompozíciójának egyensúlyát és a környezetével való kapcsolatát.” Úgy értem tehát, hogy a „hozzátétel” nem eleve kizárt eljárás a műemlékvédelem eszköztárában. Az a kérdés azonban valóban feltehető, hogy az MNB emeletráépítése, tetőalakítása, a banki irodaház korszerűsítésének igényére adott válasz „tiszteletben tartja”-e az épület eredeti „kompozíciójának egyensúlyát”.

Az én véleményem szerint a probléma forrása éppen abból adódik, hogy a kortárs építészeti kifejezőerő nem jelenik meg valódi karakterjegyeivel, valódi autonóm kifejezőkészletével. Mintha a ráépítés még ennél is karakteresebben megkülönböztethető, a most látható végeredmény bizonytalanságaival (fémborítás színezése, nyitott-zárt arányának képlete, nyílászáró-formák, a kőpárkányokhoz való viszony, vizuális és léptékhangsúly lefojtottsága, anyaghasználat stb.) szemben egy még autonómabb, erőteljesebb építészetet kívánt volna. Ha Alpár mert az udvart határoló homlokzatszakaszok karakterének, stílusának mixelésével, „radikális eklektikával” (Rajk L.), egyfajta montázzsal élni, akkor az új építés valóban legyen új, olyan erős karakterjegyekkel, ami a Holdról is látszik.

További képek a cikk végén található galériában!