Hirdetés

"Az építészet kulturális dimenziója érdekel"

Szabó Leventével, a  Hetedik Műterem vezetőjével beszélgettünk a hajtóerőről, oktatásról és az építészet mai helyzetéről.

A soproni Várkerület, a Móricz Zsigmond körtéri Gomba vagy éppen a budai Óvárosháza rekonstrukciója, a Kálvin téri Reform 500 installáció, a Lipcsei Könyvvásár magyar pavilonja – ez csak néhány a Hetedik Műterem munkái közül. Ők azon építészirodák közé tartoznak, akik nemcsak a szűk szakmai körben sikeresek és elismertek, hanem a nagyközönség előtt is. A Reform 500 projekt idézetekkel ellátott járólapjai bejárták a közösségi médiát, sőt, népszerűsége elkészülte óta töretlen. Az Óvárosháza felújítása a kétévente megrendezett Mies van der Rohe-díj jelöltjei között is ott volt, ami az egyik legrangosabb kortárs építészeti elismerés. A Hetedik Műterem munkáiban a kifinomult egyszerűség ölt testet, rekonstrukcióikban újra élhetővé teszik a többszáz éves, sokszor már elfelejtett tereket, miközben a kortárs architektúra elemeit ötvözik a régivel. Szabó Leventével, a műterem vezetőjével beszélgettünk a hajtóerőről, oktatásról, az építészet mai helyzetéről és a „sikerek” mibenlétéről.

Reform 500 - fotó: Danyi Balázs

Rengeteg sajtómegjelenésetek van, a visszajelzésekből azt látom, hogy az emberek szeretik azt, amit csináltok. A Reform 500, a Lipcsei Könyvvásár magyar pavilonja, a soproni Várkerület felújítására szép visszajelzéseket adott a nagyközönség, ezek a projektek túlmutatnak a szakmai érdeklődésen. Valami olyan nyelvezet ölt testet a munkáitokban, amit a laikusok is szeretnek és értenek. Mi a titka annak, hogy ti a „külvilág” felé is sikeresek vagytok?

Szabó Levente: Érdekes, hogy ezek a munkák a szó szoros értelmében nem építészeti jellegűek, hanem inkább köztéri beavatkozások vagy éppen határterületi munkák. És mint ilyenek, szükségképpen alkalmasak arra, hogy jól kommunikálhatók, befogadhatók legyenek, hogy hidat képezzenek a szakma és a használók között. Mindig örülök ezeknek a munkáknak, mert talán demonstrálják, hogy a műfaji különbözőség ellenére az építészeti gondolkodás minősége az, ami hasonló. Nyilván teljesen más kategória egy műemlék vagy egy köztér felújítása, egy emlékmű vagy egy ideiglenes kiállítási pavilon, de a hozzáállásunk remélem ugyanaz:

az építészetet elsősorban kulturális tevékenységként gondoljuk el, melynek nyelvezete, eszköztára persze elsősorban anyagi, műszaki jellegű.

Ez a megközelítés minden munkánkban megjelenik, de az biztos, hogy a Reform 500 projekt sikeréhez hozzájárult az a mediális váltás is, hogy a Kálvin téren ott van 95 olyan idézetpár, amelyek olvashatók, fotózhatók, megoszthatók – azaz a tér és a szövegek észlelése egyszerre történik, e két médium érzékelése egymást erősíti.

Ha a fotózhatóságot, megoszthatóságot vesszük alapul, akkor egy ház is ugyanígy képes közkedveltté válni, bejárni a sajtót. Mégis, megérteni az adott épület mögött rejlő gondolatokat, sokkal nehezebb még a kultúrával komolyan foglalkozó polgárok számára is. Mi az, ami nehezíti a megértést?

Az építészet, kiváltképp a kortárs építészet nyelve talán absztraktabb, mint amit egy köztér megújítása során használunk. A soproni Várkerület esetében az történt, hogy miután elkészült a gépjárműforgalomtól részben megszabadított, az egykori közösségi térszerkezetet visszaállító téralakulat, gyakorlatilag az addig néptelen Várkerület, a különféle földszinti vendéglátóegységek kitelepülésével hirtelen benépesült. Élettel telt meg a köztér, elkezdett működni és lényegi városi platformmá válni. Ez egy olyan közvetlen hatása az építész munkájának, amihez semmiféle építészeti előképzettség, sem vizuális kultúrában való jártasság nem szükséges. Egy új tér született, ami könnyen befogadható, érthető és átélhető, ezért is rokonszenves az embereknek. Azokkal az emlékmű-projektekkel (Reform 500 és az ELTE Trefort-kerti emlékműve), amelyekben részt vettünk is ez a helyzet: jól olvashatók a befogadás különféle szintjein, de ezek szintén határterületeken értelmezhető munkák, csak itt a tér, a tipográfia, a lépték és az egyéb egyéni referenciális tudás rajzolják meg az értelmezési tartományt. Ha azonban egy kortárs épületbe lép be valaki, aki adott esetben nincs olyan nagyon közel az építészethez, ott egy olyan, jó épület esetében hihetetlenül bonyolult és komplex nyelvezetet kellene előképzettség nélkül megértenie, ami nem megy mindig könnyen. A kortárs építészet befogadása ilyen értelemben áttételesebb és összetettebb folyamat sok esetben, sokszor elutasítottságát is ez magyarázza.

Hogyan lehet ezt a komplexitást érthetőbbé tenni?

Munkánként, helyzetenként és léptéktől, műfajtól függően máshogy. Általánosságban nehéz is lenne ezt meghatározni. Abban hiszek, hogy az építészeti terv kidolgozása és megvalósítása mind az egész, mind a részletek felől elvégzendő olyan munka, amelynek akkor van esélye a komplexitást magában hordozni, ha a minél teljesebb kidolgozottságra törekszik. Az érthetőség mellett az átélhetőség tűnik inkább érvényesnek, vagyis e két befogadási folyamat esetenként és személyenként eltérő aránya. A kidolgozottság mélysége növeli mind az érthetőség, mind az átélhetőség esélyét. Ez persze a személyes stratégiám csak, sok más narratíva is létezik körülöttünk.

Reform 500

Van és ha igen, mennyire, az építésznek kultúraformáló szerepe?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy az építészet a kultúra immanens része. Minthogy ez – sokszor épp saját magunk, kollégáink működésének szerves következményeként – egyáltalán nem evidens, nincs benne a köztudatban, nagyon is van e kérdéssel teendőnk. Személyesen engem, noha inspirálónak tartom a megoldandó műszaki feladatokat is sokszor, alapvetően az építészet kulturális dimenziója érdekel, azért dolgozom akár a saját praxisomban, akár az egyetemen, hogy ehhez tegyek hozzá erőmhöz mérten.

Az Ybl-díjat részben a jelen és a múlt egységbe rendezett újraértelmezéséért kaptad. Hogyan lehet a múlt emlékeihez úgy hozzányúlni, ezeket a rétegeket úgy feltárni, hogy azok ma is relevánsak legyenek? Milyen új értékekkel, tartalmakkal lehet felruházni, ami a jelen és a jövő számára is üzenettel bír?

Ez a laudáció azoknak a munkáknak szólt, amelyek vagy rekonstrukciós feladatok voltak (soproni Várkerület, Gomba, Városháza) vagy emlékmű projektek (Kálvin tér, ELTE). Mind valamiféle erős viszonyban vannak a múlttal: a történelmi vagy a traumatikus múlttal, egy várossal, egy-egy épülettel, vagy annak a történetével. Ezek a munkák engem személy szerint sokszor jobban inspirálnak, mint egy teljesen új projekt, amely esetében sokkal kevesebb a kötöttség. Érdekelnek a kisebb szabadságfokú projektek, amelyek sokszor rejtvényekhez hasonlók, ahol az elején még nem triviális, hogy mi a jó stratégia, sőt sokszor még a sokadik pillanatban sem, viszont a hely vagy az épület története olyan egyre gazdagabban kibomló, biztos hátteret ad, amire támaszkodhatunk a megfejtés során. Mindez különféle építészeti megoldásokhoz vezethet, hiszen sokféleképpen kapcsolódhatunk hozzá. A Városháza esetében meghatározó volt az a sokszázéves építési periódus, ami alatt a rétegek rárakódtak az épületre. Számunkra a legfontosabb az volt, hogy ez az integritás megmaradjon és ami hozzá épül, az kiegészítse és semmiképpen se írja felül vagy hangsúlyozza túl a történeti tereket vagy bármelyik építési korszak lenyomatát.

Hogyan élted meg, amikor megkaptad a díjat? Ez kicsit olyan, mint egy életműdíj, ami azért érdekes, mert még egyáltalán nem vagy a munkásságod végén, sőt!

Ez egy nagy megtiszteltetés, jólesett természetesen. Fontos visszajelzés, nemcsak nekem, de a Hetedik Műteremnek éppúgy, mint a Tanszéknek (BME Középülettervezési Tanszék – a szerk.), ahol tanszékvezető-helyettesként dolgozom, hiszen a díj méltatásában az oktatást is megemlítették. Még akkor is így van ez, ha magamat, magunkat igyekszem mindig azokon a munkákon keresztül értékelni, amiken éppen dolgozunk. Elég fiatalon kaptam meg a díjat, ami talán annak is köszönhető, hogy – szerencsés módon – sok izgalmas és fontos projekten próbálhattam ki magamat az elmúlt években. Ezek számunkra mind különleges, egyedi odafigyelést és építészeti hozzáállást kívánó munkák voltak, s ráadásul maradéktalanul meg is valósultak.

Szabó Levente és Biri Balázs

Könnyen belefáradhatunk az egyhangúságba, ha mindig ugyanazokkal a témákkal, hasonló projektekkel foglalkozunk. Jó, hogy ilyen lelkesen beszélsz az építészetről és a tengernyi lehetőségről.

Mi kisméretű iroda vagyunk, ennél nem is nagyon szeretnénk sokkal nagyobbak lenni egykori tanítványommal, mostani társammal, Biri Balázzsal. Örülnék, ha a jövőben is megmaradna ez a karakterünk, hogy változatos, izgalmas, és sok szempontból kísérletező munkákákkal foglalkozunk, számos műfajban elmerülve. Amellett, hogy egy iroda nyilván egy vállalkozás is kell legyen, ez egy olyan műhely, vagy legalábbis nagyon szeretném, ha annak lehetne tekinteni, ahol azon túl, hogy jól működő épületeket, tereket hozunk létre, lehetőségünk van az építészetről a maga komplexitásában gondolkodni. Ahogy visszatekintek a mögöttünk álló évekre, látom, hogy a munkáinkkal összeáll, szépen megjelenik, vagy inkább formálódik ez a gondolat. Itt tartunk jelenleg.

 … és merre tovább?

Tavaly készítettük el a Budapesti Corvinus Egyetem kollégiumépületének terveit, amelyet a megelőző ősszel nyertünk el egy országos tervpályázaton. Most zajlik a közbeszerzése, pár hónap múlva remélhetőleg megindulhat az építkezés. Jelenleg egy kicsi, ám annál inspirálóbb feladaton dolgozunk: az egykori Tivoli Színházba kiállítóteret és Robert Capa fotói számára állandó kiállítást tervezünk. E munka még csak a koncepció fázisában tart, reméljük, hogy megvalósul. Az 1912-ben épült egykori mozi terének most előkerült mennyezete pont a tervezett kiállítótér felett maradt épen, azon munkálkodunk, hogy mindez látható legyen az egy évvel később, 1913-ban született Robert Capa fotográfiáit bemutató tér felett.

Nálatok nem is fordulnak elő úgynevezett üres járatok?

Nem nagyon, bár most éppen egy nyugalmasabb időszakot élünk. Ráadásul tudatosan korlátozzuk magunkat. Egy olyan játéktér belakására törekszünk, amelyben változatos műfajú és léptékű, különleges munkák alkotják lehetőség szerint portfolióinkat. Szinte minden feladatunk olyan munka, amelyben proaktív szereplői kell, hogy legyünk a folyamatnak, már magát a feladatot is formálnunk kell, hiszen sokszor a kérdésfeltevés, a megrendelői igény alakítása is az építész feladatai közé tartozik.

Budapesti Corvinus Egyetem kollégium és professzori vendéglakások - Hetedik Műterem

Formálni, ez jó szó. A saját építészeti praxisod mellett a fiatalok „formálásával” is foglalkozol. A műemléki munkák mellett egyetemi oktatói tevékenységedet is méltatták az Ybl-díj átadásakor. Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a két praxist úgy, hogy nem emészt fel téged?

Egyrészt nagyon jól, másrészt nagyon nehezen. Mindkettő teljes embert kívánna, ám egyikről sem szívesen mondanék le, és nem is tudnék, mert mind a kettő rendkívül inspiráló. Számomra az oktatás és a tervezés szimbiózisban van egymással. Vannak pillanatok, amikor az egyik erősebb, mint a másik, de ez természetes. Biztos vagyok benne, hogy nagyon máshogy oktatnék, máshogy vennék részt a hallgatókkal való közös munkában, ha nem lenne ez a műhely, ahol nap mint nap megvalósuló építészeti kérdéseken gondolkozhatok kollégáimmal. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy az itteni projektek, az általunk tervezett házak is mások lennének, ha nem lenne meg az az inspiráló közeg, amit az egyetem ad. Ez egy kiapadhatatlan szellemi forrás, öröm jó és lelkes hallgatókkal együtt gondolkodni. Így szerencsésnek érzem magam amiatt is, hogy lehetőségem van ezt a kettőt együtt művelni, és remélem, hogy e „kétlakiság” hátrányait csak én érzem, a hallgatóim – remélem – csak az előnyeit tapasztalhatják.

És néha vannak olyan eredmények, mint – hogy egy friss példát említsek – Breuer-Lábady Anna egykori hallgatóm kitűnő diplomaterve, amely több hazai és nemzetközi díjat is elnyert, s jó visszagondolni arra, hogy e folyamatnak konzulensként én is részesen lehettem. De ugyancsak büszke vagyok az olyan hallgatókkal közös projektekre, mint amilyen a legutóbbi szemeszterben végzett badacsonyi terepmunka volt. Az egykori pálos kolostor helye és egykori kényszermunkatábor romjai körül végzett, az emlékezetalakításra vonatkozó gyakorlatok legalább annyira szolgáltak inspirációul nekünk, oktatóknak, mint amennyire a résztvevő hallgatók számára. Vagy említhetném az Építőművészeti Doktori Iskolát is, amelyben jó egy évtizede tevékenykedem, s az építészet elméleti, írásban megnyilvánuló műfajával kísérletezünk a doktoranduszokkal, évente a munkákat bemutató évkönyvet kiadva.

A fiatal hallgatóknak milyen lehetőségeik vannak a diploma megszerzése után?

Most nagyon jó a helyzet, „érthetetlenül” jó. Mármint ahhoz képest, hogy milyen volt öt-hat évvel ezelőtt, amikor tömegesen kényszerültek kimenni végzett hallgatóink külföldre, mert itthon nem volt munka. A mai kérdés inkább az, hogy kezdje el egy fiatal a szakmai életét? Egy nagy irodában dolgozzon, szépen építse fel a saját karrierjét vagy rögtön diploma után többedmagával fogjon össze, csináljon egy irodát, és úgy indulnak el? Egy évtizede ez utóbbira sokkal kevesebb példát láthattunk, nem volt annyi alternatíva, mint most, úgyhogy én abszolút pozitívan látom a lehetőségeiket.

Sok esetben olyan építész irodához szegődnek el, ahol a vezető tervezőt valamennyire mesterüknek, vagy ma már inkább példaképüknek tekintik. Nyilván mindenkinek van egy kiemelt mestere, példaképe, akinek munkássága, szemlélete követendő példa. Azonban annyit változott a világ és vele együtt a praxis elsajátítása, hogy az a fajta intenzív, személyes mester-tanítvány viszony is talán átalakulóban van. Vagy egyáltalán, szerinted a mai hallgatóknak szüksége van még erre a formára?

Annyit változott a világ, hogy ez mára talán nem olyan egyértelmű. Amikor én végeztem, az én mesterem Cságoly Ferenc volt, akit mind a mai napig annak tekintek, és ez teljesen természetesen alakult így. Rátaláltunk egymásra az egyetemi éveim közepén, vagy inkább én őrá, s onnantól diplomáig, majd a doktori képzésben, egy-két épület erejéig munkatársként, később tanszéki oktatóként is együtt dolgozhattunk. Nem tudok eléggé hálás lenni a sorsnak, hogy így alakult. Ma is találunk ilyen szoros oktató-hallgató viszonyra példát, csak már nem ennyire személyes az oktatás, kevésbé alakul ki olyan mester-tanítvány viszony, ami tényleg sok tekintetben két ember „ügye”. A tudásmegszerzés ma már több csatornás, inkább közösségi és már nem csak egy ember személyéhez kötődik. Ráadásul a hallgatók a diploma megszerzése előtt külföldön is eltöltenek valamennyi időt, másfelől ott van a világháló, a közösségi média, ahol hatalmas információmennyiség áll rendelkezésükre. A tudás most már sok csatornán elérhető, és ennek csak az egyike az egyetemi konzulens, a témavezető, a mester, aki persze lehet nagyon meghatározó egy hallgató életében. Mind a mai napig vannak karizmatikus egyéniségek, de én úgy látom, hogy a világ a sokcsatornás tudásmegszerzés felé megy, és ez kevésbé tekinthető bajnak, inkább adottság.

ELTE emlékmű, Budapest - Hetedik Műterem

Ha már tudásmegszerzés, milyen ma az építészet oktatásának helyzete? Hol tartunk most és mit kellene máshogy csinálni?

Közhely, de az oktatási metódusnak gyakorlatilag folyamatosan meg kell(ene) újulnia. Természeténél fogva. Részben ez automatikus mechanizmusként működik is, mert az oktatót jó esetben zavarja, ha azt mondja el, mint legutóbb, de változik azért is, mert a hallgatók folyamatosan cserélődnek. Úgyhogy a változás valamennyire kódolt. Másfelől, mivel a rendszer intézményes kötöttségekkel terhelt, az ország legnagyobb építészképző helye különösen az, ez szervezetileg, tantervileg nem olyan egyszerű kérdés. Mindeközben az építészkaron évek óta folyik erről diskurzus, hogy mit és hogyan kellene máshogy, más metódussal, más felfogással oktatni.

Folyamatosan dolgozunk ezen és fogunk is még rajta, ami nem baj, mert ezt a munkát nem lehet megspórolni. Egy sok szereplőt mozgató, sok diszciplínát lefedő rendszerről van szó, itt nem lehet és nem is tudunk egyik pillanatról a másikra dönteni. A nagy dolog az lenne, és a törekvéseink is arra irányulnak, hogy a sok részterület, megközelítés között olyan kapcsolatot teremtsünk, amely lehetővé teszi, hogy ezek valamiféle integrált szemléletben működjünk. Ez a munka van most előttünk a Karon.

A naponta megjelenő új szemléletmódok, a technológia gyors fejlődése hogyan befolyásolja az építészetet? Milyen új utakra, irányokba viszi? Felgyorsultunk, mindent azonnal szeretnénk, ilyen értelemben mennyire lesz időtálló és magas minőségű egy épület?

Ez egy nagyon jó kérdés, amire nagyon komplex válasz adható, hiszen nem csak az építészetre igaz. Az építészet ebben a világméretű tendenciában úgy viselkedik, mint egy lakmuszpapír. Jelez mindent, ami jó vagy éppen őrült dolog a világban. És ez nemcsak a koncepciókon látszik meg, hanem a munkák lefolyásán is. A tervezés sokszor zaklatottá, feszültté válik, mert egy építészeti tervnek ma már több mindent kell magába integrálnia vagy éppen az építésznek kell összefognia a teljes építési folyamatot. A jogszabályok értelmezése, az előírások, a megváltozott körülmények, a specializálódás miatt fontos, hogy ma már egy építész mindent átlásson és kezelni tudjon. Egy 30-40 fős szakági csapatot alapesetben is be kell vonni ahhoz, hogy egy terv megfelelően elkészüljön. Amikor én kezdtem a pályámat, sokkal kevesebb szakértő vett részt a tervezésben. Ez a specializálódás nagyon érdekes módon változtatja meg az építészt, kicsit kikerülnek a kezéből kártyalapok, amiket ki kell osszon, olyanoknak, akikben megbízik, és ez megváltoztatja a tervezés folyamatát is. Ez a gyorsaság már tervezés folyamatában is problémás, mert minden tervnek van egy érési folyamata. Lehet nagyon gyorsan is tervezni, de sokkal jobb átgondolni mindent és esetleg többször újra futni bizonyos köröket. Mindez a korábban már említett és elvárható komplexitás előfeltétele is.

Erre hogyan lehet okosan reagálni?

Más típusú hozzáállást, komplexebb szemléletet, gyors reakciókészséget és stratégiai képességet kíván meg ez a helyzet tőlünk. Arra kell figyelnünk, hogy ez a specializáció, ami magától arra hatna, hogy szétdarabolja a folyamatot, mégse tehessen kárt az építészeti alkotásban, ne érződjön az elkészült munkán.

Mi az, ami miatt a tervezést, az oktatást csinálod, ami folyamatosan mozgásban tart téged és hajt előre, hogy még jobb legyél?

A pályaválasztáskor nem feltétlen építész akartam lenni, de azt sem tudtam, hogy pontosan mi más, így ez egy szerencsés véletlenként alakult. Ha újra választani kellene, akkor most már tudatosan jelentkeznék építésznek, mert

ez a tevékenységi terület sok, egymástól nagyon is eltérő aktivitást fed le, ezt nagyon szeretem, izgalmasnak tartom, hogy folyamatosan lehet „csúszkálni” ide-oda e hivatás művelése közben.

Egyik pillanatban egy többszázéves épület rekonstrukciójának elméleti kérdéseiről gondolkodhatom, míg a másikban egy izgalmas műszaki problémáról, a harmadikban az egyetemen egy építészetelméleti dilemmát oszthatok meg a hallgatóimmal, majd újra mindez elölről. Inspiráló, hogy miközben ugyanarról van szó, nagyon szélsőséges területeken lehet az építészetről alkotott képünket gazdagítani, árnyalni és elmélyíteni újra meg újra.

 

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

"Számomra éppen a projekt nemzetközi visszhangja adja a bizonyosságot, hogy jó az irány"

Interjú Sághi Attilával, a Liget Budapest Projekt egyik főfelelősével. 

"Számomra az építészet költészet" - Ferencz Marcel

Néprajzi Múzeum, proto-architektúra és az építész feladata. Ferencz Marcellel beszélgettünk. 

„Ami fellelhető volt, azt igyekeztünk hitelesen helyreállítani”

„Ami fellelhető volt, azt igyekeztünk hitelesen helyreállítani”

Az Orczy-kert rekonstrukciójáról beszélgettünk Szloszjár György tájépítésszel.

Hirdetés