Hirdetés

Interjú Demeter Nórával, a Demeter Design Stúdió vezetőjével. 

Demeter Nóra az Egyesült Államokban született és nőtt fel. BA építészdiplomáját a Berkeley (U.C. Berkeley), MA építészdiplomáját a Yale (Yale University) egyetemen szerezte. Lechnert kutatni érkezett Magyarországra a kilencvenes évek elején, egy ösztöndíj révén, és ez alapvető változást hozott az életében. Évtizedeken át a Zoboki, Demeter és Társaik Építésziroda (ZDA) egyik alapítójaként vezette a Magyarországon kivételes karriert befutott céget, 2014 óta pedig felépítette saját, belsőépítészeti tervezésre szakosodott stúdióját, a Demeter Design Stúdiót. Pályáját végigkíséri az angolszász háttér és értékrend talaján megvalósuló minőségközpontú szemlélet. Hogyan talál helyet mindez 2021-ben Magyarországon? Többek között erről beszélgettünk vele.
 



Egy Kozma-épületben ülünk Pasaréten, itt van a lakásod és az iroda is. Hogyan sikerült idáig eljutni?

Kozma Lajos ezt a házat egy zsidó testvérpárnak tervezte 1931-ben. Két éve költöztünk ide, addig az iroda egy szintén nívós, általunk tervezett Bauhaus-térben működött itt Pasaréten, mi pedig a férjemmel és a fiammal a családomtól örökölt villában laktunk. A nagyszüleim az Alföldről költöztek fel 1929-ben a hároméves apámmal, a MÁV egyik vezérigazgatójának a házában voltak gondnokok. Ezt a 3000 négyzetméteres kertben álló, a 30-as évekhez méltó, igényes házat a szocializmus idején részekre darabolták, én ide költöztem vissza 1993-ban, amikor Magyarországon letelepedtem. Itt éltünk húsz évig, a többieket fokozatosan kivásároltuk, a házat több ütemben átterveztem. Így nagyon erős volt a házhoz az érzelmi kötődésem. 2015-ben hazahoztam ide Kaliforniából az édesapámat, ő 2017-ben elhunyt, mi pedig ott maradtunk hárman egy 400 négyzetméteres házban. Egy balatoni nyaralás alkalmával eljátszottunk a gondolattal, hogy életformát váltsunk, és a neten keresgélve felbukkant ez a Bauhaus-lakás, eredeti Kozma-polccal, -lépcsővel, -ablakkilincsekkel, -ablaksorral. A férjem író, neki külön könyvtár-dolgozó kell, itt ehhez is megvoltak a paraméterek. 2019-ben költöztünk, és pár hónap múlva a felettünk lakó jelezte, hogy eladná ő is a lakását. Eredetileg nem akartam a munkát és a magánszférát összekötni, de mivel közben kinőttük a régi irodát, megvettük a fenti lakást is, és tavaly, a COVID alatt felújítottuk. Most ebben működik az iroda, itt már kényelmesen elférünk. Van erre nemes példa, Peter Zumthor is ilyen live&work környezetben él és alkot...


Miért döntöttél úgy, hogy kiválsz a sikeres ZDA irodából és saját céget alapítasz?

Van a szakmának egy belső evolúciója: ahogy a szakmai önbizalmunk nő, egyre nagyobb házakat akarunk tervezni. Az én szakmai ívem pont ellenkező irányba fordult. Egy ponton úgy éreztem, hogy sokkal kisebb struktúrákban szeretnék mozogni, mint többek között az az urbanisztikai lépték, amiben Gáborral dolgoztunk. Némileg csalóka, hogy sok építész azt hiszi, ért a belsőépítészethez, pedig nem. Meg kellett tanulnom, hogy ez egy egészen más lépték és megközelítés. Ugyanakkor nagy előny, hogy én egy másik perspektívából, a térhasználat szempontjából is látom a projekteket. Az irodánk félig építészekből, félig belsőépítészekből áll, a két látásmódot egyesíti, ennyiben unikális.
 

Lake 11 Lakóprojekt (Demeter Design Stúdió, Coldefy, Ötelem: 2021–2022)

A ZDA-ban pont a másik végletet képviselted, hatalmas projektek koordinátora voltál, ami látszólag egész más személyiséget követel. Melyik az igazi?

Mikor indultuk, akkora volt az irodánk, mint ez a mostani. Félig angolszász tapasztalatok alapján felépítettünk egy nagy céget, de nem volt ehhez profi menedzsment, mi ketten vittük az irodát. Én valóban inkább a menedzsmentet csináltam, ez volt az egyik problémám: a designer vénám alárendelődött, egyszerűen nem volt rá idő, ez a helyzet kizárja az ilyen ambíció kiteljesedését. Nem Zoboki Gáborral volt konfliktusom, hanem magammal. Egy családi barát mondásából okultam: az ember az életben csak azt bánja meg, amit nem csinált. Ki kellett próbálnom magamat. Négyen indultunk, azóta lettünk tizenketten. Új alkotóközösséget kellett létrehozni, nagyon sok munka összehangolni a különböző alkotói képességeket. Most már jól működik a szakmai közösség, nagyjából tudjuk, kinek mi az erőssége, így tudunk egyszerre 2–3 különböző projektet futtatni. Most megint kezd rajtam a menedzsment elhatalmasodni, de ez még az a lépték, hogy az alkotó munkával is közvetlen kapcsolatom van.


Hogy jellemeznéd a DDS stúdiót, hová pozícionálod a hazai szakmai palettán?

Van saját arculatunk, ami nyilván merít az előzményekből, de már önálló ars poeticával bír. Szenvedélyesek vagyunk, intenzívek vagyunk, ragaszkodunk egyfajta minőséghez. Merjük a megbízót kihívások elé állítani, ha úgy érezzük, hogy a programalkotás szintjén másképp is végig lehet gondolni egy projektet. És szeretünk részt venni a nemzetközi áramlásban, mind a helyi, mind a külföldi értékek szem előtt tartásával. Ez az én Amerikából hozott anyatejem: mit jelent úgy élni alkotóként Budapesten, hogy nemzetközi minőséget képviselünk. Minden munkában igyekszünk hozni a minőséget, ami nem feltétlenül költséges megoldásokat jelent.
 

A frankfurti könyvvásár magyar pavilonja (fotó: Réthey-Prikkel Tamás)

Milyen munkáitok vannak?

Nagyon sokféle, régi ház, új ház, léptékében is változó munkák, szerencsére elkerültük a csapdát, hogy egy vágányra álljunk. Speciális műfajok felé is nyitottunk, pár éve, a Bauhaus évében mi terveztük a frankfurti könnyvásárra a magyar pavilont. Mindössze 60m2, de nagyon érdekes kihívás volt. Tavaly adtuk át a Four Seasons számára áttervezett Gresham palota földszintjét. A ZDA-val eredetileg is benne voltunk a projektben, de végül nem mi vittük végig. Én a szecesszió iránti érdeklődésemmel évekig sajnáltam, de most az élet visszahozta. Egy angol irodával dolgoztunk együtt. Eddig kétszer dolgoztunk angol, kétszer francia partnerrel. Nagyon szeretem a nemzetközi együttműködéseket, mert ez ablakot nyit a külvilág felé: meg lehet tanulni a partner kulturális közegét, szakmai metodikáját. Személy szerint nekem azt is tanulnom kell, mit jelent altervezőnek lenni. A ZDA-ban autonóm hatalmi státusban voltunk, mi koordináltuk a többi tervezőt. Most belsőépítészként altervező vagyok, de előfordul, hogy átnyúlok a pozíciómon és vezető tervezőként viselkedem. Az építész gondolkodás sokszor segíti a munkát.

Múzsa – Four Seasons szálloda, Gresham palota Építészet: Richmond International (fotó: Gosztom Gergő)

Nőként nehezebb építésznek lenni?

Bizonyos szempontból igen. Éppolyan szenvedélyesen küzdök az igazamért, mint a férfiak, mégsem tudok ezzel mindig érvényesülni. Különbség van a megbecsültségben, anyagilag és szellemileg is – hány női példaképet tudunk felsorolni a szakmából? Vannak, de nagyon kevesen. Amikor az Ybl-díjat kaptam, utánanéztem, két kézen meg lehet számolni a női Ybl-díjasokat.


Dolgozol hazai és külföldi irodákkal is, mik a tapasztalataid?

Sokféle együttműködésünk van más irodákkal, akár társként, akár altervezőként. Dolgoztunk a Bánáti&Hartvig irodával, Kovács Csabával a Nartarchitectstől, most a Würth magyarországi székházát tervezzük, együttműködve a Reload Építész Stúdióval, itt részben építészként, részben belsőépítészként szerepelünk. Több munkánk van a ZDA-val. Jelenleg az Operaházon dolgozunk, mi visszük az üzemi területeket, nagyon komplex, összetett látásmódot követelő feladat. Szintén a ZDA partnereként veszünk részt a Római Magyar Akadémia felújításában. Az épület a magyar állam legértékesebb külföldi ingatlana, egy eredetileg Borromini által tervezett palotában, Róma közepén, a Via Giulián. Hónapok óta tanuljuk, milyen hozzáállással és szemlélettel lehet egy ilyen értékes és bonyolult épület rekonstrukcióját Olaszországban megtervezni.


Hogy látod a magyarországi visszaépítési gyakorlatot?

Visszaépíteni valamit, ami már elpusztult, nagyon bizarr dolog. Vannak történelmi sebek, elbontott objektumok, amiknek jogos lehet a visszaépítése, de tőlem alapvetően távol áll ez a szemlélet. Azt gondolom, egy város élő organizmus, ahol a rétegek egymásra épülnek. Arról már nem is beszélve, hogy nemcsak helyreállítunk egy múltat, aminek egy része építészetileg nem is létezett, de olyan funkciókat teszünk bele, ami azzal az objektummal nem kompatibilis. Amikor pedig ez a folyamat olyan kortárs épületek bontásával jár, amelyek önmagukban értékesebbek, mint az, ami a múltból a helyükre kerül, végképp skizofrén magatartás. A műemléki szakma leépítése nagyon sok kárt okozott.

A Magyar Állami Operaház művészbejárója (látványterv)

Mi változott a praxisotokban a járvány következtében?

Rájöttünk, hogy rengeteg üresjáratot meg tudunk spórolni, például az egyeztetések remekül működnek online. Az alkotói folyamat viszont elképzelhetetlen személyes kontaktus nélkül, és ennek hiánya már érezteti a hátrányait. A jövőben valószínűleg mindenki ki fog magának követelni egy-egy home office napot, mondhatni, jogosan.


Változtak az új helyzet miatt a megbízások?

Három éve az Ericssonnak csináltunk egy irodaházbelsőt, de a svédek a COVID óta már olyan modellben gondolkoznak, amihez az irodaterület egyharmada elegendő. Csak tárgyalni és kommunikálni járnak majd be. Vannak e helyzetnek pozitív vetületei, az iroda- bútor-ipar például nagyon érzékenyen reagált. Amit én ijesztőnek látok, az a függőség a virtuális világtól, ami szép lassan beszivárgott. A saját 15 éves fiamnál is érzékelem a veszélyét, az emberek magányosan ülnek egy zárt térben, ezt az antiszociális attitűdöt sürgősen orvosolni kell. Általános elvárás, hogy folyamatosan online legyünk, és emiatt olyan szinten vagyunk dekoncentráltak, hogy ez már szerintem kártékony. Alkotóként meg kellene engedni magunknak néha, hogy lelassuljunk. Ahhoz, hogy mi Budapesten ülve kitaláljuk, hogy Rómában például milyen beavatkozással milyen funkcióknak kell és lehet helyet adni, nagyon komoly szellemi utazásra van szükség. Az egyik inspirációm Carlo Scarpa, őt nem lehet az internetről megérteni, ehhez le kell vennem a polcról egy Scarpa-albumot – nekem hála istennek sok van – és elmélyedni benne. Ehhez idő és nyugalom kell. Egyre nehezebb ezt magunknak is kiharcolni, a külvilág nem ebbe az irányba terel.


A járvány nagyon nagy hatással volt nem csak az életmódra, de a szemléletre is. Mégis úgy látom, nehezen engedjük el a beidegződéseket. Te olyan munkákkal foglalkozol, ami bizonyos értelemben luxust szolgáltat. Hogy látod ezt?

Az egyik oldalon fantasztikus kort élünk: az építőipari-műszaki háttér óriási lehetőséget kínál a kreativitásunk számára. Mégis, ez a gazdagság ellentmond annak a világnak, amiben élünk. Az emberiség sok úton eltévedt, a COVID pedig próbál minket ráébreszteni, hogy máshogy kellene folytatni. Nemrég egy hetet San Franciscóban töltöttem, a szülővárosomban, ami valószínűleg a világ leggazdagabb adottságú lakókörnyezete, és nagyon látványosan szembesültem ezzel. Az amerikai nagyvárosokban a belváros kisebb-nagyobb toronyházakkal alapvetően az üzletet szolgálja, azon túl helyezkedik el a lakóövezet. San Francisco a fantáziavilág Disneylandje az építészetben: a BIG-, Foster-, Gehry-házaival, húsz kilométerre ott Szilícium-völgy, a Facebook, a Twitter, az Apple. Eddig kilenctől ötig az üzleti élet dominált, most a belváros napközben is egy szellemváros, kong az ürességtől. Furcsán éreztem magam saját szülőhelyemen, elképesztő volt sétálni egy üres San Franciscóban. És lehetett érezni, hogy ez nem csak átmeneti állapot. Valami nagyon megváltozott.
 

Graphisoft székház (fotó: Batár Zsolt)

Hogy érzékelhető ez Budapesten?

Budapesten nincsen egy markáns üzleti negyed, ezért nem annyira észlelhető az a kiüresedés, amit San Franciscóban tapasztaltam. Fontosnak tartom, hogy az épülő lakóparkok tervezői figyelembe vegyék az új életmódot, ami vár mindannyiunkra. Jelenleg mi is dolgozunk egy lakóprojekten, közösen egy francia partnercéggel, ahol próbáltunk sokféle élhető teret integrálni a terveinkbe. Az elmúlt másfél év arra tanított, hogy alázatosabban éljünk, kevésbé erőszakoljuk rá a lábnyomunkat a Földgolyóra. A fejlesztői vágynak eleget tevő építész- és belsőépítész-szakmának nagyon át kellene gondolni az igényeket és a végterméket.


Mit tehet a szakma ez ügyben?

Az építész alkotó emberként egy vízió megvalósítására törekszik, és folyton interpolálnia kell a valóság és a vízió között. Bennünk, alkotókban van már igény arra, hogy átkódoljuk a céljainkat. Már nem csak azért dolgozunk otthon, mert itt a COVID, hanem rájöttünk az előnyeire, van egy terület, ahol ez sokkal jobban működik. Ha már mikroszinten átstrukturáltuk az életünket, meg lehetne, meg kellene tenni ezt társadalmi méretekben is. Érdekes lenne, ha az építész-társadalom erről párbeszédet indítana, segíthetne abban, hogy a fejlesztők végre ne az Excelben megtervezett profitmaximálás elve alapján döntsenek. Át kellene előre gondolni a változások irányát, felkészülni a problémákra, amik, látjuk, sorra bekövetkeznek. Volt már ilyen korszak a világ- történelemben; ami ma sajátos, hogy állandó live-streamingben követjük, ami szerte a világon történik.


Építész szemszögből hogy látod, mi zajlik ma Magyarországon az építési szektorban?

Egyelőre rengeteg a munka, a válságnak nyoma sincs. A mikroklíma szélvédett, az építőipar magas minőséget tud produkálni, ha akar. A sok munka árnyoldala viszont egyfajta strukturálatlan kapkodás, ami a minőséget 85%-ban lerombolja, még mielőtt belekezdtünk volna. Felgyorsított tempóban kellene dolgozni, az állami szektorban erre nagy a nyomás, tisztelet a kivételnek. A magánszektorban az 5%-os áfa felpörgette az építést, de ott is inkább tömegtermelés folyik, mint minőségileg élhető terek kialakítása. Mintha nem lenne holnap. Budapesten nagyon nehéz külföldiek számára összerakni egy kiváló építész-túrát. Tucatházak épülnek, a Kopaszi-gát jó példa erre. A Turányi-pavilonokkal létrejött egy nagyon jó léptékű struktúra, ahol az emberek jól érezték magukat. Erre most rátelepedik egy nagyon kérdéses építészeti kvalitású beépítés, és városközpontot akar létrehozni ott, ahol semmi nincs.


A MÜPA folytonos referenciapont nálad is, Gábornál is...

Mikor mi Gáborral elkezdtük az irodát, akkor gyakorlatilag a semmiből, lépésenként, elég gyorsan fel tudtunk építeni egy sikeresen működő, szép munkákat teljesítő céget. Teljesen más életem lett volna, ha építészként San Franciscóban maradok, és kifinomult, exkluzív családi házakat tervezek, ahogy az a Yale és a Berkeley után adta magát. Stabil nyugalom és minőség venne körül, de nem biztos, hogy ilyen változatos szakmai utat sikerült volna bejárnom, és biztos, hogy nem találkoztam volna ilyen emberekkel. Kezdve a férjemmel, aki egy fantasztikus szellemi közeget teremt számomra. Az, hogy a magyarországi ösztöndíjas utamon találkoztam Zoboki Gáborral, sorsdöntő volt. A zene és az építészet révén elindult egy barátság és egy szakmai diskurzus, ami a mai napig tart. Ez a szellemi szikra olyan alkotói hátteret teremtett, ami mindkettőnk életét sikeres szakmai szimbiózis felé terelte. Mindketten makacs és konok módon űzzük a csatáinkat, más-más stratégiával, mindketten megszállottan hiszünk abban, amit csinálunk, nem akarjuk lejjebb adni. Ez néha tisztelet ébreszt, néha teher a megbízónak. A MÜPA teljesen más lépték volt, mint amit addig csináltunk. Hirtelen rengeteg dolgot kellett egyszerre megtanulni, közben 15 fő helyett 150-et kellett koordinálni. Ajándék volt az élettől egy ilyen munka, és Demján Sándor bizalma. Ezek után az ember úgy érzi, hogy már megvan az intellektuális eszköztára, másrészt létrejött egy fantasztikus csapat, amellyel egy komplex építészeti feladatra választ lehet adni. Számomra megható, hogy Gábor mellett mai napig vannak olyan kollégák, akik kezdettől részt vesznek az ott megszülető kiemelkedő épületek tervezésében.


Sok fiatallal dolgozol, mi változott a szakmagyakorlás terén azóta?

Rengeteg tehetséges fiatalt látok, viszont a polihisztor-gondolkodás, ami nekünk még természetes volt, tehát hogy a képzőművészetről, zenéről, irodalomról szóló értelmiségi diskurzus ugyanúgy része a szakmagyakorlásnak, az újabb generációkra már kevésbé jellemző. Én a mai napig könyvekben keresgélek, a stúdiónknak van egy nagyszerű könyvtára. A fiatalok viszont addig navigálnak a neten, míg egy palettát össze nem állítanak abból, amit épp tervezni akarnak. Bravúrosan fluid módon mozognak, de mindez nem ágyazódik bele egy komplex alapkultúrába.


Az irodád elsősorban belsőépítészeti feladatokat végez, de ma Magyarországon nincs belsőépítészeti képzés. Honnan jön a tudás?

Mai napig egyik példaképemnek tartom Csavarga Rózsát, akitől nagyon sokat tanultam a közös munkáink során. Az ő összetett gondolkodása kivételes, és az ő generációja még ebben nevelkedett. Az eggyel utánunk jövők még ugyanezt tanulták, de onnantól már nincs meg ez a mélység, látványokat terveznek. Ez nem egy maradandó műfaj, sajnos, érdekes kérdés, hogy van-e szerzői jog a belsőépítészetben. Erre is jó példa a MÜPA, ott nem tíz évre terveztünk, nagyon sok belsőépítésszel dolgoztunk együtt.
 

OTP Innovációs Bank fiók (fotó: Sztrakay Gábor)

A ZDA-val rengeteg urbanisztikai projektben vettetek részt, és ma is figyelemmel kíséred, sőt aktívan részt veszel a városi folyamatok alakításában. Mik a tapasztalataid?

Prágában fültanúja voltam annak, amikor a 90-es évek közepén a prágai főépítész, Jean Nouvel és az ING közös fejlesztése kapcsán előadta a vízióját a prágai ingatlanfejlesztésekről. A 90-es években! Budapestnek hány éve nem sikerült átfogó fejlesztési tervet alkotnia? Pedig fővárosi és állami grémium is van már, amelyik próbálja terelni a folyamatokat. Budapest főépítészi hangja elég halk hang, ez nem személyről szól, hanem arról, hogy maga az intézmény szélárnyékban van. Az átlag budapesti állampolgár azt se tudja, hogy van ilyen, nemhogy az illető nevét. Ehhez járul, hogy az építész szakma is elvesztette az utóbbi időben a társadalmi hitelességét.


Miért?

Leépült a hozzá tartozó struktúra, nincsenek tervtanácsok, pályázatok, pedig az opponensi véleményekből nagyon sokat lehet tanulni, ezt a mostani projektjeinken is tapasztalom. Kell, hogy az építész bejárjon egy szakmai utat, míg a terve a megvalósulásig eljut. A tervtanács persze néha akadály, de szükség van rá.


Elnökségi tagja voltál a Budapesti Építész Kamarának, a szakmapolitika terén milyen lehetőségeket látsz?

Rengeteg, sőt, az ország méretéhez képest túl sok szervezet van a szakmában, de egyiknek sincs erős hangja vagy hatása, ebben radikális változásnak kell történnie. Fontos összeterelni a szakmát, új síkra terelni a pályázati rendszert, hiteles tervtanácsi rendszert létrehozni. Addig, amíg a szakmagyakorlás ennyire súrolja a politikát, minden szakmai párbeszédnek azonnal politikai felhangja lesz. A Liget-, a Vár-, a magasház-vitákban a politikai érvelés ráül a szakmai diskurzusra. Jó lenne, ha lenne olyan hely, ahol a szakma szakmai kérdésekről függetlenül beszélgethet. Az építészeti sajtónak is lenne feladata, minimum a régió építészetét meg kellene ismernünk, mert nagyon úgy néz ki, hogy lemaradtunk a közép-európai régióban. Pedig az építőipar példátlanul sok pénzt kapott.


Ha már szóba hoztad, mi a véleményed az említett nagy projektekről?

A Vár szerintem alapvetően nem szakmai kérdés. Ennek megválaszolásához lenne fontos egy urbanisztikai jövőkép, ami előre vetíti
a preferenciákat. De jelenleg nem urbanisztikai szempontok alapján fejlődik Budapest, hanem magánfejlesztői mikrovágyak és politikai döntések nyomán. A Vár fejlesztési tervének publikusnak kellene lennie. Nagyon sokat lehetne és kellene arról vitatkozni, hogy helyes döntés-e egy történelmi városrészből kormányzati negyedet csinálni, és ha igen, akkor milyen épületekkel. Cél-e, hogy a turisztikai funkciót Pestre centralizáljuk? Az első lépés mindenképp egy urbanisztikai koncepció, amiben a helyben lakók érdekei, a jövőbeni fejlesztések és a kulturális hangsúlyok össze vannak hangolva. Hogy mibe csomagoljuk a homlokzatot, az egy következő kérdés, az első, hogy milyen élet van a falak között. Az utolsó munka, amit a ZDA-val kísértem, az elhíresült Magyar Nemzeti Galéria-pályázat volt, ahol Gábor a Várba helyezte a Galériát – szerintem teljesen védhető szakmai-szellemi érvrendszer, urbanisztikai megfontolások alapján. Nagyon sajnálom, hogy nem ebbe az irányba fejlődött a múzeum-projekt. Egyrészt a Magyar Nemzeti Galériának szerintem is a Várban van létjogosultsága, másrészt a globális trendeket nézve is megkérdőjelezhető az összes múzeumnak a Ligetbe koncentrálása. Miért kéne minden múzeumnak egy helyen lennie? Berlin vagy Bécs más, ott egy meglévő városszerkezetbe épül bele a múzeumi tengely.


Sok nehézséget említettünk, mégis lelkesedéssel műveled a szakmát. Honnan, miből merítesz erőt?

Alapvetően – az amerikai hátterem okán is – nagyon nyitott, közösségorientált és optimista alkat vagyok. Amíg a külföldről hozott értékrendemet és a helyi környezet jobbá tétele iránti elszántságomat jó arányban tudom érvényre juttatni ezzel a közösséggel, addig van értelme csinálni. Magyarországon van egy csodálatos és értékes műemléki közeg, ami felújításra vár, Budapest urbanisztikailag különleges terep, vannak kihívások – ebben minőséget teremteni és ahhoz hűnek maradni a tervtől az átadásig – ez remek pálya. Nagyszerű felhajtóereje van annak az intellektuális útnak, amit a kollégáimmal bejárunk egy-egy feladat keretrendszerének feltárása során. Amíg ez megadatik, addig nem hiábavaló az erőfeszítés. Ez a szakma azért szép, mert – mint minden alkotó tevékenységben – az ember mindig újraszületik. Az én szakmai életemben ez a sok lépcsőfok mind újjászületés volt, amikor újra tudtam fogalmazni az életem szakmai és emberi dimenzióit. Szerencsésnek érzem magam, mert mindig inspiráló közegben lehettem, jó emberekkel. Lehet, hogy szigetet hozunk létre, ahol megpróbáljuk kiszűrni a világ aberráltságait, de amíg ez a közeg hiteles, addig érdemes csinálni. Az tény, hogy ezért küzdeni kell. Szerencsém van, hogy egy európai városban élek, és remélem, hogy olyan lenyomatot hagyok, ami nem volt felesleges.




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

"Ne zserbó legyen, hanem gyümölcskenyér"

Tervezői meetup a jövő irodatereinek perspektíváiról.

Ötemeletnyi kultúrorgia: megnyitott a Société Budapest

Ötemeletnyi kultúrorgia: megnyitott a Société Budapest

3500 négyzetméternyi tömény kultúra a város közepén, a kortárs design és építészet legjavával körülölelve. Ez a Société Budapest.

Várnay Marianne, az első női építészhallgató

Várnay Marianne, az első női építészhallgató

Száz évvel ezelőtt szinte nyilvános lázadásnak számított egy nőnek az építészet felé kacsintgatni, ma külön programmal hívogatják a lányokat a mérnöki és tudományos pályákra.

Nincs találat!

Hirdetés