Interjú Gyarmathy Évával a térbeli mobilitás fontosságáról.

 

Hirdetés

Gyarmathy Éva a BME Építőművészeti Doktori Iskola keretein belül 2018 szeptemberében tartott előadásán a térbeli mobilitás fontosságáról beszélt, ami az építész közösség számára is egy izgalmas és kihívásokkal teli terület. Ritter Dániel készített interjút a szakpszichológussal.

Ritter Dániel: A BME Építőművészeti Doktori Iskolában tartott előadásán beszélt a térbeli mobilitás fontosságáról az iskolai terekben. Hogyan értelmezhetjük ezt?

Gyarmathy Éva: Az ember fizikai, fiziológiai és mentális működése évmilliókig a mobilitásra épült. A nomád életmóddal a vándorlás, az új terek „meghódítása” volt a természetes életforma. A táplálékszerzés gyűjtögetéssel és vadászattal történt, vagyis szintén mozgást, a térben való pásztázást kívánt.

A testi-lelki egészségünk ezért a mozgástól függ. Minden civilizációs betegség mögött ott van valamilyen mértékben a mozgáshiány. Még a szemünket sem mozgatjuk eleget, nincsen a nagy térben pásztázás, keresés, fókuszálás, váltás. Az emberi tanulás is tevékenység alapú. Amit lemozgunk, azt tudjuk igazán.

A 21. század sok tekintetben ismét téri-vizuálissá vált, és az információk „levadászása” hatékonyabb, mint módszeres munkával való felhalmozása. A változó világban a kisebb tervezhetőség miatt előtérbe került a helyzeti problémamegoldás, az adott pillanatban adódó információk és lehetőségek felhasználása. Persze ez nem teszi érvénytelenné az utóbbi 10 ezer évben kialakított gazdálkodó kultúrát, amelyre az írásbeliség épült. A módszeres, tervezett, időben strukturált munkavégzés is szükséges készség a 21. században, hiszen az információk elemzéséhez és a projektek kivitelezéséhez a végrehajtó funkciók, vagyis a tudatos, tervezett, kontrollált tevékenység is kell.
 

Gyarmathy Éva pszichológusi, majd neveléslélektani szakpszichológusi diplomát szerzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1999-től a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa. Megalakította a Serdülő és Felnőtt Diszlexia Központot, a Sajátos Nevelési Igényű Tehetségeket Segítő Tanácsot. Fő kutatási területei a tehetség, tanulási zavarok, hiperaktivitás, figyelemzavar és a különböző személyiségzavarok. Több egyetemen óraadó tanár. Rendszeresen tart előadásokat és tanfolyamokat a tehetség és egyéb eltérő képességek, sajátos viselkedés témakörében. Nemzetközi kutatási projektekben elsősorban a szokásostól eltérő képességű gyerekek és felnőttek megfelelő ellátásának kérdéseivel foglalkozik.


Az említett előadáson elismerően nyilatkozott a Hejőkeresztúri Általános Iskolában végzett munkáról? Miért különleges az intézmény?

Az iskolában alkalmazott Komplex Instrukciós Program (KIP) valóban egy huszonegyedik századhoz illő technika. Jól kell csinálni és nagyon érteni kell hozzá. Ez a fajta pedagógiai módszer több mint csoportmunka. Lényege a státuszkezelés. Mindenkinek megvan a helye és mindenkinek feladata van, pont úgy, ahogy ezen a Földön is. Ez a gyakorlatban is nagyon látványos azzal, hogy olyan feladatot kapnak, amit csak csapatban tudnak megoldani. Azt tapasztalja, hogy csak akkor boldogulok, ha másokkal együtt tudok működni. Ez egy társadalmi nevelési lehetőség is egyben. A KIP-ban az a jó, hogy minden csoport különböző feladatokon dolgozik, hogy még véletlenül se versenyhelyzetet teremtsünk. Az iskolai erőszak a frusztráltság miatt terjed, amit ez teljesen kiiktat. Értékelni szabad, de minősíteni nem. A diákokat csakis önmagukhoz kellene mérni.

Egy térben változhat a gyerekek vagy akár a bútorok helyzete is. Egy konstans tér kellően inspiráló-e a mozgáshoz, tanuláshoz?

Akár munkatérről, akár tanulási térről van szó, a hatékonyságot növeli a mobilitás. A tér meghatározza a munkamódot, ráadásul adott térben meglévő eszközök is különbözőek lehetnek. Ezért jó, ha a helyét változtathatja a munkavégző vagy tanuló személy, amikor másfajta munkamódba kezd. Egy osztályteremben például egy csoportmegbeszélés után kiscsoportokba rendeződhetnek, írásos feladathoz asztalhoz ülnek, egy probléma megbeszéléséhez akár hágcsókon lóghatnak, digitális eszközök sarkában a virtuális világba is kimozdulhatnak, a szemléltető eszközök a terem egy másik helyén érhetők el. A kézműves, képzőművészeti tevékenység eszközei jó esetben a tanterem egy másik szegletében vannak, Ugyanígy a sporteszközök és hangszerek is elérhetők kell, hogy legyenek a tanteremben egy adott helyen. Persze egy másik terembe is ki lehet értük mozdulni, és akkor akár nagyobb eszközpark is elérhető. A konstans tér akkor inspiráló, ha módszeres, egysíkú, elmélyedt tevékenységre van szükség. A tanulásban is van ilyen, de kevés.

Egy kis gyerek sokat szaladgál, szinte állandóan mozgásban van, míg nagyobb társaiknál mintha erre már kevesebb igény mutatkozna. Hogyan befolyásolja a gyerekek nézőpontja, világképe a mozgási igényüket?

A kisgyerekeknek lételemük a mozgás és a mozgással tanulás. Ezt az óvoda még valamelyest tiszteletben is tartja, de már az iskola nem. Pedig legalább nyolc éves korig tart a mozgás elsőbbsége, az, az időszak, amikor kis nomádból módszeres gazdálkodó lesz a gyerek.

Az embernek azonban egész életében szüksége van a mozgásra és a mozgásban tanulásra, tevékenységre. Így még a felnőttoktatásban és a munka világában is ez lenne a megfelelő eljárás. Az, hogy a gyerekek már nem is akarnak mozogni, csupán a szoktatás miatt van. Minthogy rendkívül képlékeny az idegrendszerünk, mindenhez tud alkalmazkodni. Ez azonban nem jelenti, hogy hatékonyabbá is válik az ember tevékenysége az alkalmazkodás által. Ezért is fontos a tudatosság, hogy mindenki ismerje saját valós igényeit, és ezt egyeztesse össze a lehetőségekkel. Gyerekek esetében az őket körülvevő felnőttek felelőssége, hogy milyen környezetben, milyen módon történő tevékenységet biztosítanak, és ez mennyire felel meg a gyerekekre jellemző és az egyéni igényeknek. Ebből is kiderül, hogy a tudatos tanulási tér tervezése túlmutat az iskolai tanuláson, mert a későbbi életmód és hatékony munkaszervezés felé is meghatározó lehet.

Mennyire tud ez a fajta mobilitásra épülő pedagógia szemlélet megvalósulni egy örökölt, esetenként szűk elrendezésű tanteremben?

A mobilitás a mániám. Úgy gondolom, hogy a 21. században vissza kell nyernünk a mobilitást. Ki kell menni a tanteremből és adott esetben bizonyos feladatokat kint kell csinálunk. Ez egy rosszul belénk rögződött szemlélet, hogy tanítani a tanteremben tanítunk. Egyrészt már a teremben is mozgunk és nyugodtan kimozoghatunk a tanteremből. A mobilitás sok szinten ott van, ez lehet akár digitális is. A csoportmunkák azért jók, mert az egyik csoport lehet, hogy egy helyben ül, de a másik csoportnak mozognia kell.

Ha kisarkítom, akkor van-e szükségünk még tantermekre?

Jó, ha van egy „otthon” a gyermekek számára, fontos az otthon érzés, kell egy biztos pont. Nem mondanék le a tanteremről, csak ezeket a helyiségeket kicsit másképp képzelem el. Inkább egy csoportszoba, mint ahogy egy óvodában is van. Egy sokkal szabadabb térelrendezésű hely, ami azért továbbra is egy biztos, stabil pont a gyermekek hétköznapjaiban. Itt vannak az én dolgaim, tudom, hogy ez az én helyem.

Mi lenne az ideális osztálylétszám?

Én a huszonnégy főt tartom nagyon jónak. Jól osztható, jól csoportosítható. Nem túl nagy, nem túl kicsi.

Az óvoda fizikai környezete, - a bútorok, a mosdók - a gyerekek léptékéhez van igazítva.  Majd bekerülnek az iskolába, ami már sokkal kevésbé az ő arányaikhoz igazodik. Hogyan élik meg ezt a fajta léptékvesztést?

A hirtelen átmenet mindig azt jelenti, hogy a komfortzónából kikerülünk és feszültséget élünk meg. Így van ez a gyerekekkel is, amikor iskolába kerülnek. Az intézményváltás mindenképpen egyfajta krízis, még akkor is, ha természetes. Fel lehet erre készíteni a gyerekeket akár már otthon is azzal, hogy a felnőtt bútorok veszik körül, és például az étkezői és fürdőszobai, gyerekekhez illeszkedő eszközöket tudatosan felváltja a család a felnőtt méretűekre. A krízis így kezelhetőbb, és akár egyfajta „beavatásnak” is tekinthető. A „beavatások” funkciója éppen az, hogy tudatosítsa, és ünneppé tegye a váltáshoz kapcsolódó krízist, amely nem jó vagy rossz, hanem egy lehetőség a fejlődésre.

A differenciált terek – mint a tanterem, aula, udvar – használata során más-más léptékbe kerülnek a gyerekek. Mi zajlik le bennük, miközben átélik ezeket a léptékváltásokat?

Egy-egy új tér egészen új gondolkodást kíván, nem csak a gyerekek, hanem mindenki esetében. Ezért is fontos, hogy sokféle teret élhessünk meg.

Egy kilátóból más a világ, mint egy erdő közepén, és másképpen érez és gondolkodik az ember ezekben az eltérő terekben. A kicsi zárt tér segít az aprólékos munkában, a szabad tér a kreativitást növeli, a fantázia meglódulhat, a képzelet jobban szárnyal. Egy aulában a közösség nagy egésszé kapcsolódhat össze, az udvar szabadsága a testet is felszabadítja. Ha nem a feladatnak megfelelően választjuk meg a teret, akkor bármilyen a tér, nem segíti a hatékonyságot.

Hogyan változik a térkomfort, ha mozogva tanulunk? Színek, hőmérséklet, atmoszféra, mit érzékelünk ezekből?

Mindent érzékel az ember, és minden hat rá. Vannak általános szabályok is, de leginkább egyéniek. A komfortos környezet egyénenként nagyon eltérő. Van, aki mozgással tud tanulni, van, aki nem. Még a gyerekek között is vannak ilyenek! Bár ritka. Van, aki a rendet szereti, van, aki rosszul lesz tőle. Van, aki melegben szeret lenni, van, aki alacsonyabb hőmérsékleten hatékonyabb. A megvilágítás is egyéni igényű. Például a tanulási zavarokkal küzdők közül sokan a kontraszt érzékenység miatt inkább félhomályosabb térben szeretnek tanulni. Jellemzően az atipikus fejlődésűek ilyen szempontból is atipikusak, vagyis a kisebbségekhez tartoznak a környezeti igényeik tekintetében. Emiatt is lényeges, hogy a környezeti jellemzők is változtathatók legyenek. A digitális technika például lehetővé teszi, hogy személyre szabott lehessen a felület, betűket, méretet, betű és háttérszínt lehet választani, stb.

Az iskola a diákokon túl, a tanárok második otthona is. Hogyan lehet ezeket a más fajta igényeket, elvárásokat összeegyeztetni?

A tanárok is sokfélék, és számukra is jó, ha a sajátosságaiknak megfelelő a környezet. Az osztályterem és a tanítás módja is tükrözi a pedagógus igényeit is, és ez nagyon jó, ha közben teret ad a gyerekek sokféle igényének. Vagyis mindenképpen a sokszínűségre kell törekednie. Ne is menjen pedagógusnak, aki erre nem tud vállalkozni, de azért megfeszülni sem kell. Ha egy pedagógus inkább a digitális technikában érzi jól magát, akkor az lesz a hangsúlyos, de ettől még a mozgás, kézművesség, kirándulások, stb. is része kell, hogy legyen a tanításának a megfelelő módokon, a megfelelő időben. Ha viszont egy a mozgásban otthonos pedagógusról van szó, akkor sem lehet eltekintetni például a digitális technika használatától vagy az énekléstől, elmélyült egy helyben történő tanulástól.

Tudja-e segíteni a tér az oktatás minőségét?

A tér nem csak segíti, hanem meghatározza a tanulást, tehát az oktatásnak a jelenleginél sokkal többet kell ezzel a témával foglalkozni. A pedagógusok felkészítésében ez a téma éppen annyira hiányzik, mint az atipikus fejlődésre való felkészítés. A kettő ráadásul össze is függ, mert az atipikus fejlődés a környezeti hatásokra való nagyobb érzékenységet jelent, mert kevésbé tud az átlagosra szabott körülmények között fejlődni, és zavarok alakulnak ki. Ezért is hangsúlyos a főiskolánkon induló atipikus fejlődésre felkészítő képzésben a környezet tudatos alakítása.

Mit jelent Önnek a szabadabb térelrendezés? Milyen forma lenne szerencsés pedagógia szempontból? Milyen elrendezésű legyen a tanterem? Jó a téglalap vagy legyen inkább kör, esetleg egy teljesen szabálytalan tér?

Nekem a szabálytalan tér tetszik a legjobban, mint például egy amőba. Egy nagy térben nincs védett hely a gyermekek számára. Egy szabálytalan térben létre tudnak jönni olyan tér öblök, amik kis „kuckókat” hoznak létre a gyerekek számára. Ha vannak kis kuckók, ahova el lehet vonulni, pl. egy olvasósarok, ott könnyen megtalálja a diák a saját helyét. Egy kis digitális sarok, egy olvasó sarok. Legyenek differenciált térrészek a tantermeken belül.




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Svéd design és kényelem a Játékszínben

Svéd design és kényelem a Játékszínben

Interjú Bank Tamással, a belső tereiben is folyamatosan megújuló Játékszín igazgatójával.

"Nincs is jobb annál, mint, amikor szabad kezet kapsz"

Interjú a Sütő Interior Architects vezetőpárosával: Sütő Katával és Sütő Lászlóval.

Komplex tervezésben gondolkodunk

Komplex tervezésben gondolkodunk

Interjú Oláh Éva projektvezetővel és Csiszér András design igazgatóval a Ludovika projekt és Budapest kapcsolatáról.

Hirdetés