A rekonstruált Szent István terem múltja és jelene

100 éve hunyt el Hauszmann Alajos. Cikkünk a 173-as, 2022/1-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Bujnovszky Tamás/Várkapitányság
• Olvasási idő: …

Hirdetés

2021. augusztus 20-án adták át a Budavári Palota déli összekötő szárnyában a Szent István Termet. A korabeli tervek és fotók alapján újjáépített térsor a palota újkori történetének dokumentumaként ad képet a Hauszmann Alajos által tervezett 19. század végi bővítés eredeti megjelenéséről. A több éven át tartó építés során a művészettörténész és tervező a korabeli anyagok és technológiák lehető leghitelesebb alkalmazására törekedett.

Az építés mintaprojektként szolgált arra nézve, hogy milyen feltételekkel és mértékben képzelhető el a palota 19. század végi állapotának helyreállítása, melyet 2012-ben a KÖZTI Potzner Ferenc vezetésével készített teljes körű revitalizációs koncepciója javasolt, és melynek alapvetései nyomán folyik a Hauszmann program azóta is. Ahhoz, hogy érthető legyen az eddig helyreállított részek helye a programban, érdemes felidézni, hogyan alakult ki a palota ma ismert állapota. A Mária Terézia kori barokk királyi palota tényleges uralkodói rezidenciává alakításának gondolata a kiegyezés után, Ferenc József magyar királlyá koronázásával vetődött fel a magyar uralkodói elitben. A kiépítés egyszerre kívánta hangsúlyozni a Habsburg uralkodó iránti lojalitást és a nemzeti palota jelleget.

Hauszmann Alajos Ybl Miklós halála után, az ő elképzeléseit folytatva végezte el a barokk-kori palota bővítését 1891-től kezdődően. A 19. század végén a mai kupolától a Duna felől nézve balra (délre) eső tömeg, az úgynevezett Mária Terézia-szárny állt a Várhegyen. Ybl nagyívű koncepciója ennek az épülettömegnek a többszörös tükrözésével udvarok köré telepített uralkodói székhelyet vizionált, eredeti terveivel többé-kevésbé megegyezően a krisztinavárosi szárny (ma OSZK) valósult meg. A koncepció a dunai és a krisztinavárosi oldalon álló szárnyakat északon és délen úgynevezett összekötő szárnyakkal kapcsolta össze, a csatlakozást diadalkapuk sorával oldotta meg ott, ahol a barokk és 19. század végén épült részeket egymáshoz illesztette.

Ybl halála után Hauszmann Alajos valósította meg a mai Oroszlános udvarban ezt az elképzelést, majd a barokk tömeget a Dunával párhuzamosan is bővítette, megtükrözve az eredeti barokk palotaszárnyat, ezúttal a Dunára merőleges tengelyre. A kettőt összekötő tömegre új, barokk-neobarokk jellegű kupolát tervezett, és kisebb változtatásokkal, de az egész épületegyüttesen lemásolta a Mária Terézia-szárny homlokzati struktúráját. Az átépítés 1905-re készült el. A Krisztinaváros felőli oldalon a szintén Hauszmann tervei alapján felépült Lovarda és Főőrségi palota tette tejessé a díszudvarokkal kialakított együttest, mely a Szent György tér felé újabb palotákkal közrefogott nyitott térséggel folytatódott.

A háború után sokáig kérdés volt az erősen megrongálódott palota hasznosítása, végül a dunai oldalra a Magyar Nemzeti Galéria és a Munkásmozgalmi Múzeum, az „E” épületbe és a déli összekötő szárnyba, a feltárt középkori részek fölé a Budapesti Történeti Múzeum, a krisztinavárosi szárnyba az Országos Széchényi Könyvtár költözött. A korszaknak a historizmust elutasító művészettörténeti felfogása nyomán a Lovardát és a Főőrségi palotát végül elbontották, a Krisztinaváros felé évtizedeken át szabad kilátást nyitva. A homlokzatok egyfajta egyszerűsített barokk architektúrát kaptak, osztatlan nyílászárókkal, melyek megjelenése az épület karakterétől meglehetősen idegen maradt. A belsőben nem állították helyre a 19. század végi díszítést, a korszak modernista stílusában új enteriőröket alkottak. Ezek egy része – a hatvanas években készült terek a Magyar Nemzeti Galériában, illetve a Budapesti Történeti Múzeumban – máig magas minőséget képviselnek, a hetvenes évek végén befejezett Országos Széchényi Könyvtár belsőépítészete azonban már az akkori építőipar gyengeségeit mutatja.

A Szent István-terem és környezete, amely az újkori palotatörténeti kiállítás részeként fogja reprezentálni a palota historikus enteriőrjeit, Buda 1945-ös ostromakor, majd az azt követő bontásokkor teljesen megsemmisült. A károk mértékéről és okairól (német megszállás; harci cselekmények; az azt követő fosztogatás és rongálás) a Várkapitányság 1946-ban részletes, tételes felmérést készített. A Palota épülete és berendezése a háború következtében, pénzügyi értékben kimutatva, átlagosan 61%-ban károsodott (összehasonlításul: a ma is álló Várbazár sérülését 60%-ra tették), a maradék tudatos megsemmisítése, illetve újjá nem építése, sőt szándékos átalakítása már a háborút követő időszak számlájára írható – osztotta meg az információt a lappal Angyal Tibor.

A terem egy 1897-es határozat nyomán született, és nem maradt egyedül: a palota három szárnyában három díszterem készült, mindhárom más, nevével összhangban álló historizáló belsővel. A termek elhelyezése és dekorációs programja az akkori politikai viszonyokról árulkodik. A főhelyre, a dunai szárny főtengelyébe, a kupola alá természetesen a neobarokk díszítésű Habsburgterem került, vele átellenben, a város felőli oldalra a magyar történelmi múltat jelképező, neoreneszánsz díszítésű, nemzeti jellegű Hunyadi-terem. A kettő közé, a déli összekötő szárnyba helyezték el az európai magyar államiság kezdetére, a kereszténység felvételére emlékeztető, neoromán karakterűnek szánt Szent István-termet. Szent István alakja egyfajta összekötő kapocsként a nyugathoz tartozást szimbolizálta, a terem ikonográfiája is ennek jegyében született.

A maga korában is kissé konzervatív díszítésről – ne feledjük, hogy az idő tájt már javában virágzott a szecesszió, illetve a nemzeti építészeti törekvések – az alkotó, a hatalom ízlését biztonsággal és magas művészi színvonalon szolgáló Hauszmann így vallott: „Amidőn hisztorikus termek kiképzéséről van szó, természetes, hogy az illető korszak stílusát kell választani.” Ennek ellenére a Szent István-terem enteriőrje természetesen nem a kora középkor, hanem a 19. század végének polgári ízlését és kényelmét tükrözi, méghozzá uralkodóhoz méltó pompával. Az újjáépített terem ikonográfiája az utókor számára már kevésbé értelmezhető, annál inkább hatásos a századvég iparművészetének magas színvonala.

Eleve a kerámiagyáros Zsolnay Vilmos volt az, aki egy kerámiaburkolattal díszített terem kialakítását javasolta az uralkodónak, a programot azonban Hauszmann tervei alapján valósították meg, aki a korszak legkiválóbb faipari és textilműhelyeit vonta be a munkába. A mintegy 70 négyzetméteres, tehát nagyobb szobányi alapterületű helyiséget az akkori fogalmak szerint a lehető legpazarabb módon alakították ki. Hauszmann mellett az MTA történeti bizottsága elnökeként Pauler Gyulának az Árpád-házi királyokat megjelenítő ikonográfiai program kidolgozásában, Györgyi Gézának, a Hauszmann-iroda munkatársának a belsőépítészeti részletek kidolgozásában volt tervezői szerepe.

Az ország vezető cégei működtek közre a mintegy 200 ezer koronát felemésztő enteriőr kivitelezésében. A tölgy-, mahagóni és diófából intarziázott, geometrikus és figurális mezőkkel ékes parketta a Neuschlosz Ödön és Marcel-gyárban készült, ezen a Gelb M. és fiai cég gazdagon hímzett szövettel ellátott két ülőgarnitúrája kapott helyet. Thék Endre munkája a két méter húsz centi magas diófa lambéria, illetve a faragott és részben aranyozott díszekkel kialakított kazettás mennyezet. A faburkolat fölötti selyembrokát tapéta Haas Fülöp műhelyében készült. Az ablakokra kövekkel és csiszolt üvegekkel kirakott, aranyhímzésű bársonyfüggönyök kerültek, a szemközti fal közepén pedig a terem fő ékessége, a hatalmas Zsolnay kandalló ékeskedett.

Roskovics Ignác kartonjai nyomán körben a falon tíz Árpád-házi személyiség életnagyságú portréja látható, és szintén ő festette az ajtókeretek fölött található történelmi jeleneteket. Noha a palotát központi fűtéssel és villanyvilágítással látták el, Kissling Rezső bronzcsillárai és Jungfer Gyula kovácsoltvas munkái gondoskodtak a múlt atmoszférájáról. A pazar iparosmunkával előállított terem berendezése ráadásul szétszedhető volt, hisz elvitték az 1900-as párizsi világkiállításra, ahol az alkotók közül szinte mindenki díjat is nyert, ez után foglalta el végső helyét a palotában.

A most megépült terem pontos mása az eredetinek, egészen a spaletta-reteszekig és a függönyhúzókig bezárólag. A hiteles másolatokhoz egyrészt korabeli fotók és tervek, másrészt mélyre ható kutatómunka, művészettörténeti analógiák, a felsorolt cégek egyéb munkái jelentették a forrást dr. Rostás Péter művészettörténész, a Szent István-terem újjáépítésének vezető szakértője és Angyal Tibor építész, a terem tervezője számára. A korabeli technológiákhoz értő mesterek felkutatása szintén nagy feladatot jelentett, a textilek például most is, mint annak idején, külföldi szövőműhelyben készültek. A semmiből visszaépített tér minden – egyébként jogosan felvethető – kritika dacára lenyűgöző módon közvetíti az akkori pompát és gazdagságot.

A két kor múlthoz való viszonya közötti különbség azonban elgondolkodtató: míg a 19. század vállaltan historizál, azaz a múlt formáiból merítő díszítőművészete tartalmában egyértelműen saját korának igényeit képezte le és saját korának legfejlettebb technikája révén idézte meg, addig a 21. század abban véli megtalálni a hiteles múltidézés kulcsát, hogy a 19. század nyelvére átírt másolatot a legapróbb részletekig ismét pontosan lemásolja, a látszat látszatát helyezi a posztamensre, és nem ad helyet a jelen idő művészi reflexióinak. Ilyen értelemben valóban helytálló a terem újjászületését elindító és felügyelő művészettörténész, Rostás Péter definíciója, miszerint a terem 1:1-es modellje valósult meg in situ. Ha az érvelést elfogadjuk, akkor a jelenkori Szent István-terem múzeumi tárgy, nem az élő történelem része, és ekként kell tekintenünk rá.

A terem rekonstrukciójával együtt megújult a déli összekötő szárny homlokzata is, pontosabban a kőburkolat helyreállításával és az archív fényképek, illetve az 1960-as évekből tanúablakként fennmaradt, később elvetett korabeli kísérleti rekonstrukció alapján újragyártott nyílászáróival visszanyerte a Hauszmann-féle átépítés idejében kialakított küllemét. Ugyanígy helyreállították a homlokzat mögötti folyosószakasz Hauszmann által tervezett belső architektúráját is, amelynek egyes részleteit – párkány- és stukkó-töredékeket – megtalálták az előzetes falkutatás során. Ezen részek terveit a KÖZTI készítette Potzner Ferenc Ybl-díjas vezető tervező irányításával, a történeti rekonstrukciók építész tervezői Angyal Tibor, Baliga Kornél, Masznyik Csaba, Patak Gergely, a kortárs részeké Potzner Ádám.

A Várkapitányság által a Szent István Terem mellett rendezett kiállítás, A Budavári Palota csodája Szent István alakját állítja fókuszba (kurátor: Gulyás Gábor), míg az egykori cercle terem helyén Havadtőy Sámuel installációja fogadja a látogatót, amelyben a művész Szent István intelmeit dolgozza fel. A kereszt alakban elhelyezett, képzőművészeti eszközökkel úgyszólván kegytárggyá transzformált ajtók labirintusán át közelíthetjük meg a tényleges ajtót, amely az újjáépített terembe vezet, előbb azonban elmerenghetünk az államalapító király ma is felettébb aktuális gondolatain alázatról, bölcsességről és más kívánatos államfői erényekről.

A mintaprojekt tanulságai egyrészt bizonyították, hogy technikailag megoldható a historizáló enteriőr minőségi rekonstrukciója, ugyanakkor meglehetősen nehéz elképzelni, hogy a több tízezer négyzetméternyi palotabelső ebben a szellemben és minőségben épüljön újjá. Márpedig az ámulatba ejtő művészi teljesítmény csak akkor válik legitimmé, ha a nagy anyagi áldozatok árán létrehozott produktum megtalálja helyét egy erős koncepció egészében, és szervesen integrálódik a 21. századi magyar társadalom egészébe.