Le a játszóterekkel!

A lázadó felkiáltás csak első olvasatra tűnik bizarrnak. A követelés valójában abszolút logikus, sőt mi több: nagyon is gyerekbarát.

Mi kell ahhoz, hogy más szemmel kezdjünk el nézni a városra, a kerületre, vagy akár a játszótereinkre? Például egy művészeti biennálé, ami a köztereinket állítja középpontba, kisujjeltartás nélkül, érthetően és izgalmas formában. Nem szájba rág, csak kérdez, s ami talán a legfontosabb: kíváncsivá tesz.

Ahogy történt az a nyolcadik kerületi Kesztyűgyár Közösségi Házban és környékén is. Mitől „jó” egy játszótér? Egyáltalán szükségünk van-e (vagy pontosabban: szükségük van-e a gyerekeknek) játszóterekre, s ha igen, milyenekre? Van-e hozzáadott értéke a körültekintően megtervezett, (sokszor) túlbiztosított, Disneyland-hatású játszótereknek? S mennyire biztonságos, ha „csak” az utcára engedjük le őket, a flaszterre, hogy ott játsszanak? Ezekre kérdez rá a „Játszóutca?!” projekt, ami Bogyó Virág és Madácsi Flóra vezetésével valósult meg.
 


Be kell valljuk: a képzőművészeti biennálékkal szembeni ellenérzésünkből fakadóan némiképp szkeptikusan közelítettünk az 1. Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé rendezvénysorozathoz. Szerencsére, gyanakvásunk és kételyeink már az első pillanatban szertefoszlottak. Ott, a Deák17 Galéria falai között elvárások nélkül, puszta kíváncsiságból sodródtunk egyik művészeti alkotástól, egyik projekttől a másikig (afféle ízelítőt kaptunk a biennále alkotóinak munkáiból). Közben pedig hiányérzetünk támadt.

Érthető módon, hiszen itt, a kiállítótérben nem lehet teljes az élmény. Ki kell menni hozzá az utcára!


Ez a rendezvény egyik sajátossága, szuperereje is egyben: óhatatlanul rátalálunk a művészet-város-városlakó hármasára, egy-egy figyelemfelkeltő vagy izgalmas projektre a betondzsungelben, járjunk akár Budán, Pesten vagy Óbudán.

A Deák17 Galériában látható TÉR | KÖZ | ÉRT kiállítást talán leginkább egy érzékekre ható, tapintható programfüzetként definiálhatnánk, ami életre kelti és felvillantja azokat a projekteket, amikkel a biennálé egy hónapja alatt – odakinn a flaszteren is – találkozhatunk. A galériában már az első pillanatban megtetszett nekünk a „Játszóutca?!”, pedig talán ez volt a legkevésbé feltűnő projekt a kiállítótérben: két plakát a falon és pár füzetszerű kiadvány, szöveggyűjtemény a polcon. Mindössze ez a néhány kellék került reflektorfénybe, mi pedig egyre kíváncsibbak lettünk, hiszen játszóterekről már igen, de játszóutcákról még nem hallottunk.

„Az 1930-as évektől a világ számos városában hoztak létre állandó jelleggel vagy időszakosan az autóforgalom elől lezárt, úgynevezett játszóutcákat, a gyerekközösségek számára. Az 1950-es években Budapesten is működtek játszóutcák, de a ’60-as évekre kiszorította őket az egyre sűrűsödő autóforgalom” – derül ki a szöveggyűjtemény bevezetőjéből.

A XIII. kerületi Gergely Győző utca mint játszóutca. In: Budapesti tájékoztató, Fővárosi Idegenforgalmi Hivatal, Budapest: Athenaeum Nyomda, 1956.

 

Magunk mögött hagytuk tehát a belvárost és a nyolcadik kerületi Mátyás tér felé indultunk, a Kesztyűgyár Közösségi Ház felé, ahol az emeleti kiállítótérben a Deák17-ből már ismerős piros-lila arculati színek köszönnek, s néhány egyszerű kockát, egymásra helyezett, pódiummá alakított hasábot is felfedezünk. Az egyik dobozban hatalmas fenyőtobozokat találunk, kicsivel arrébb, egy halomban pozdorja hasábok pihennek a padlón, s akad egy-két ládára emlékeztető vagy talicska formát idéző objekt is.

A tér sokkal inkább hasonlít tanteremre, foglalkoztató szobára, ahonnan épp hogy csak kiszaladtak a gyerekek a délutáni játék kedvéért az udvarra, sem mint egy művészeti galériára.

Hiába is keresnénk a falon a klasszikus kiállítási szituációban megszokott (felvilágosító) szövegeket, műcédulákat, a kurátori koncepció leírását. A több példányban is rendelkezésre álló, a Deák17 Galériában már látott szöveggyűjtemény lehet az egyetlen mankónk. A kiállítás képanyaga is sajátos módon valósult meg: az egykori játszóutcák, illetve (rendhagyó) játszóterek fotói víztaszító ülőpárnákon jelennek meg, print formájában.
 


Itt nincs az az érzésünk, hogy hímes tojásként kellene bármivel is bánnunk: bármiféle aggodalmunk, ha volt is, elpárolgott egy pillanat alatt – a tér, az installáció, a téma, ez a jóleső, életszagú rendetlenség a pillanat tört része alatt felszabadít minket. Erre persze maga a Kesztyűgyár is rásegít, hiszen itt folyton hangosan zajlik az élet, mindig történik valami. Ha csak ennyit tudna felmutatni a „Játszóutca?!”, már az önmagában izgalmas volna, de voltaképp a téma, a játszótér maga is jóval több zárójelet nyit ki, mint amennyire – a puritán berendezés alapján – számítana az ember. A „Szabadságot a gyerekeknek! Le a játszóterekkel!” címadás kellően provokatív, ezek után ki ne lenne kíváncsi arra, mi a baj a játszóterekkel?

Mikor személyesen is találkozom velük, Bogyó Virág és Madácsi Flóra összeszokott alkotópárosnak tűnnek, holott tavaly nyáron találkoztak először egy építészeti táborban. Bár eltérő családi és szakmai háttérrel rendelkeznek, a játszótér témája mindkettőjüket foglalkoztatja, már egy jó ideje. A MOME média design szakán diplomát szerzett Virág jelenleg a Képzőművészeti Egyetemen készíti doktori kutatását a játszóterekről, korábban több köztéri művészeti projektben is részt vett már. Flóra tájépítész, az utóbbi négy-öt évben főképp várostervezéssel foglalkozott, dolgozott a civil szférában és önkormányzatoknál is, és szívesen vesz részt kísérleti, illetve partizán akciókban. Közös érdeklődésük sem lehet a véletlen műve, ugyanis mindkettejük szülei foglalkoztak játszóterekkel: Virág szülei gerendából épült játszótereket terveztek még a kilencvenes években, Flóra pedig a szülei munkahelyén játszótéri katalógusokat lapozgatott.
 


„Gyerekként alapvetően nem szerettem a játszótereket. Emlékszem arra az érzésre, hogy ez az a tér, ami azért van, hogy ott játsszak. Azt éreztem, hogy ez egy korlát” – meséli Virág, mikor személyes gyerekkori élményeikről kérdezem őket. Minden bizonnyal meghatározó, hogy mit tapasztal valaki gyerekkorában: a zajos fővárosban vagy vidéken nő fel, s ott hogyan éli meg a játék élményét.

 „Én nagyon sokat játszottam a természetben, barkácsoltam. Ezt a fajta tapasztalatot hiányoltam is a városban, amikor felnőttként Budapestre költöztem. Tervezőként mindig is foglalkoztatott, hogyan lehetne az efféle gyerekkori élményeket átültetni ebbe az urbánus közegbe” – válaszol Flóra.


Mikor jött a COVID, Flóra fokozottan elkezdett figyelni arra, mi történik a városban, hogyan használják az emberek (a korlátozások fényében) a tereket urbanisztikai szempontból, és hogyan reagálnak erre az önkormányzat. „Anyukámnál a zsákutcában – ugyanúgy mint gyerekkoromban – elkezdtek a szomszédok tollaslabdázni az utca közepén. Érdekes megfigyelés volt, hogy egy ilyen kényszerhelyzetben, amikor a parkok, játszóterek zárva voltak, hogyan találták fel magukat az emberek” – emlékszik vissza Virág.

A táborban főképp a junk playgroundokról (lomjátszótér) beszélgettek, egymástól függetlenül olvasták Vincze Miklós játszóutcákról írott cikkét, s a közös metszéspontok fényében aztán nem is volt kérdés: jelentkeznek a BTM Budapest Galéria által meghirdetett FLASZTER biennáléra.

A junk playground – mint az a szöveggyűjteményben szereplő Harry Shier tanulmányából kiderül – a kalandjátszótér őse, egy olyan játszótér, ahol a gyerekek szabadon játszhatnak és a környezetüket saját kreatív elképzeléseik mentén alakíthatják, építhetik olyan eszközök és anyagok felhasználásával, amik a felnőttek számára már feleslegessé váltak. Az első ilyen játszóteret Koppenhágában hozták létre 1943-ban.

 

Emdrup lomjátszótér, Koppenhága, 1965. © Mogens Falk-Sørensen, Koppenhága Városi LevéltárÚjpalota, 1976. Forrás: Fortepan / Horváth Péter


Az alkotók tulajdonképpen nem is kiállításban gondolkodtak elsősorban – ezt mindössze egy eszköznek tekintették ahhoz, hogy a játszóutca témáját megismertessék az érdeklődőkkel. „Mindenképp akartunk foglalkozni a téma múltjával, jelenével, s ezért találtuk ki azt, hogy minden egyes dolog, ami megjelenik a kiállításban, funkcionális tárgy legyen. Nem akartunk csak úgy képeket aggatni a falakra. Ezért döntöttünk amellett, hogy az archív felvételek – amik a szöveggyűjteményben is megtalálhatók – párnák formájában köszönjenek vissza.

Azt is gondoltuk, ha túlzásba esünk és a hangsúlyt a kiállításra helyezzük, azzal megöljük a játék funkciót, ami pedig a legfontosabb ebben a projektben” – mondja Virág.

Visszaemlékszik a megnyitóra, amikor a gyerekek felszabadultan és kíváncsian, míg a felnőttek szkeptikusan, félve közelítettek a pozdorja elemek felé. „A lomjátszóterek esztétikáját próbáltuk megjeleníteni, s egyúttal kontrasztba állítani azzal, hogyan néz ki ma egy játszótér, ami nagyon szabályozott és megtervezett. Mi inkább egy tool-kitet akartunk csinálni, hétköznapi anyagokból, ami nem korlátoz, hanem teret enged a gyerekek építő-romboló kreatív energiáinak is” – nyilatkozik Flóra a kiállítótérben látottakról.
 


Az objektek, amikkel a Kesztyűgyár falai között találkoztunk, később kikerültek a Közösségi Ház elé, a Mátyás térre – ott azokat már, a gyerekek kreativitásának köszönhetően, teljesen más konstellációban láttuk viszont. A pozdorja dobozok pillérekké változtak, nyomtatott molinó került rájuk, amely sátorponyvaként feküdt az építmény tetején (mi legalábbis ezt láttuk, mikor Flórával és Virággal beszélgettünk, de nagy valószínűség távozásunk után tovább alakították azt a gyerekek).

Bár a Kesztyűgyár valóban fontos helyszín, a projekt ugyancsak esszenciális részekén említik az alkotók a Barát utcát, ami valóban játszóutcaként funkcionált az ötvenes években – ide is átkerültek az installációs elemek a hó végén. „Ez most egy teljesen átlagos utca, mindkét oldalán autók parkolnak, de van benne fasor, nagyon kellemes az atmoszférája, és jók az arányai is, ez egy viszonylag rövid utca. Szóval, játszóutcának abszolút ideális lenne most is” – mesélik.
 


Nem elképzelhetetlen, hogy a Barát utca (vagy akár egy másik budapesti utca) valóban azzá válik majd, hiszen a „Játszóutca?!” projekt hosszútávú célja az lenne, hogy ismét megjelenjenek Budapest szerte az utcai játszóterek. A biennálén való debütálás tulajdonképpen még csak a kezdet.

„Az a célunk, hogy ez a projekt egyfajta katalizátor legyen, hogy bevezessük a játszóutca fogalmát, bemutassuk ezt a műfajt, és elősegítsük a párbeszédet. Alapvetően mostanság Budapesten a kortárs várostervezésben egyre inkább jelen van az emberközpontúság, de a játék maga nem jelenik meg annyira erősen. Az lenne nagyon jó, ha minél több tervező és városi döntéshozó, fenntartó felfigyelne erre a témára, s ennek a gyakorlatban, az utcán is lennének látható jelei” – hangsúlyozza Flóra.


Hozzáteszi azt is, hogy játszótereink, játszóeszközeink megkérdőjelezése is abszolút fontos lenne: mert egyáltalán nem biztos, hogy a katalógusból kiválasztott elemből megépülő játszóterek fejlesztik leginkább a gyerekek fantáziáját, kreativitását. Többek között erről is olvashatunk a szöveggyűjteményben, ami digitális formában, az alábbi linken is elérhető.


Az 1. Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé egészen október 23-ig tart, a város több pontján. A részletes programoknaptárért és további információkért a Budapest Galéria honlapját érdemes felkeresnünk, a Flaszter blogján pedig az események hátteréről olvashatunk.

 

Kurátori és koordinációs munka: Bogyó Virág, Madácsi Flóra
Játszóutca?! arculat: Neszmélyi Réka
Tördelés: Bogyó Virág
Flaszter arculat: Kozma Dániel

A szöveggyűjteményt összeállította: Bogyó Virág, Madácsi Flóra
Fordítás: Bogyó Virág, Madácsi Flóra, Ménesi Luca

Installáció: Bárczy Alíz, FabLab, Medence designlab. Az Építész Szakkollégium REPETA workshopjának résztvevői: Jakab Lóránd, Kaczián Bertalan, Lentovits Laura, Ludányi Marcell, Partali Ádám, Nikl Csenge, Varga Luca

Közreműködők: Terra Recognita Alapítvány – A Közép-Európai Párbeszédért, Erzsébetvárosi Önkormányzat, Deák17 Galéria, Ménesi Luca, Kesztyűgyár Közösségi Ház, Lődi Virág, Győrfi Dániel, Torma Dániel

 

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Ókori animációk a Szépművészeti Múzeumban

Ókori animációk a Szépművészeti Múzeumban

Egyedülálló együttműködés a METU Animáció mesterszakos hallgatóival.

Playground - játékos iroda otthon 2.

Playground - játékos iroda otthon 2.

Miért jó a skandináv design az otthonról dolgozóknak?

Metróállomás a norvég erdő közepén

Metróállomás a norvég erdő közepén

A Sporaarchitects, karöltve az Austigard Arkitektur csapatával egy igazi álom metróállomást álmodott meg Skøyenbe. 

Hirdetés