„Minden rajtam múlik!” - Stefan Lengyel formatervezővel Szentpéteri Márton beszélgetett.

Az 1937-ben született designer — akit első diákjai, sőt az egész Iparművészeti Főiskola sokáig visszavárt, miután 1964-ben Ulmban, majd 1965-től Essenben folytatta tanári tevékenységét — ma az időközben egyetemmé avanzsált „Ipar” formatervező tanszékének vezetője. Korát meghazudtolóan dinamikus figura, rendkívül optimista, diákjai pedig rajonganak személyiségéért és szaktudásáért, melyet Németország mellett Finnországban, Japánban, az Egyesült Államokban, Itáliában és Tajvanon is kamatoztatott pályája során.  Lengyel a német formatervezés kulcsfigurája, egyúttal a hazai szakma egyik legnagyobb tekintélye is.

Hogyan határozza meg a design fogalmát ma?
A design a hétköznapi élet összes, tárgyakkal kapcsolatos problémájának az optimális megoldását célozza meg.

Pályája során melyek voltak a designról alkotott elképzeléseinek meghatározó változásai?
A design a hatvanas években fedezte fel a logikus-szisztematikus munkamódszert. Akkoriban indultak a mechanikus szemléleti és gondolkodás-módszertani kutatások. Ha valami nem volt módszertanilag — mint egy fizikai törvény — leírható, azt mondtuk, nem vezet tökéletes designhoz. A hetvenes években jöttek a társadalmi problémák, és ezzel együtt a szociológiai kérdésfeltevés felfedezése. A nyolcvanas évek pedig egy olyasféle felszabadulás volt, amely a kissé zsákutcába jutott, megcsontosodott tervezést „forgatta fel” tulajdonképpen. 

Furcsa mód egyszerre a hedonizmus és az ökológia korszaka volt ez az időszak. A kilencvenes évek pedig az elektronikáé és a digitális gondolkodásmódé. Ezek a váltások persze nem azt jelentik, hogy az újabbak teljes mértékben törölték volna a régebbi szempontokat, csak hangsúlyeltolódások történtek, melyek során egyre összetettebb lett a design. Manapság végső soron egy bizonyos lehűlés érzékelhető, mert a tárgytervezésnek a szubjektív igények kielégítésére irányuló része technikailag már gond nélkül megoldható. Ez ma már nem kérdés! Az etikához való bizonyos fokú visszatérés is jellemző manapság, a „szemfényvesztés”, vagy a „blöff” ma megint kevésbé számít. Visszatérnek a szociális kérdések, az ökológia szerepe egyre jelentősebb, a gazdaságosságé, az energiatakarékosságé...

Ön a designnak lényegében tehát szociális szerepet szán. Mennyire véli úgy, hogy a mai Magyarországon, illetve a posztszocialista régió más országaiban a designer képes a „társadalmi megrendelésnek” megfelelni, mondjuk egy multinacionális reklámcég kreatív csapatában, egyfelől a marketingesek, másfelől a megrendelő igényeinek szorításában?
Jogos a kérdés, a designernek első látásra valóban viszonylag kevés befolyása van ezekre a szereplőkre. Hogyan érheti el mégis a céljait? Moderáltan földolgozza, beépíti a tárgyba a marketing célkitűzéseit, és mégis olyan hangnemben adja ki a kezéből a tervet, hogy megoldásai saját morális világához minél közelebb kerüljenek. Szebben hangzik ez, mint amennyire megoldható. Sok esetben a designert meg sem kérdezik. Van egy piaci ötlet, ami jól eladható, s azon tervező nemigen változtathat már. A designer azonban „aknamunkát” is végez! 

A jó külföldi cégekről beszélünk most. Azok esetében látni, hogy a designerek egy szinten állnak a technikai fejlesztőkkel, a kutatókkal és a marketingesekkel; a design közvetlenül az üzletvezetőség alá van beosztva. Húsz-harminc évvel ezelőtt, ha felmerült egy kutatási-fejlesztési feladat, akkor hoztak egy designert kívülről, hogy „csinálja meg szebbre” a már kész terméket: „A gép itt van készen, működik, csak mondja meg, hogyan nézzen ki!” Ez a világ megszűnt, hál’ istennek!  Gondoljon az autóiparra, a marketingesek ma már a designerektől kérdezik, hogy merre kell menniük. A designerek egyúttal hozzászoktak a piaci környezethez, értik az üzlet nyelvét, egyenrangú felekké váltak. 

Míg a hatvanas években arra törekedtek, hogy a mérnökök fogadják el őket, addig a legutóbbi időkig a harc a marketingesek kegyeiért folyt; ez a csata azonban a nagyobb cégeknél tulajdonképpen már el is dőlt. Számtalan példát tudnék mondani olyan cégekre, ahol a designer szava a döntő, a marketing faladata pedig, hogy a designer által szakmailag jónak tartott terméket piaci szempontból „kasírozza”. Az autóiparra utaltam, de említhetem a Philips háztartási eszközeit is. Azok kifejezetten formatervezési alapról indultak, a marketingnek fogalma sem volt arról, hogy milyen változásokra lesz szükség. A piackutatás csak hátrafelé néz, olyan, mint a jóslás, ám ami igazán előre viszi a dolgot, és ami új, az a tárgy maga! Nem véletlen, hogy az összes stílusbeli forradalom az elmúlt húsz-harminc évben a tárgyakon keresztül született, és mögöttük nem marketingesek, hanem kreatív formatervezők álltak. Egy termék piacra dobásában tehát ma már döntő szerep jut a designernek, e tekintetben igen jó irányba változik a Világ.

És Magyarországon mi a helyzet ön szerint?
A klasszikus ipar, amiben felnőttünk, gyakorlatilag nem létezik már. A hagyományos ipari formatervezés épp ezért szinte lehetetlen, viszont ott vannak a bennünket körülvevő hétköznapi élet tárgyai, a bútorok, a berendezések, a világítás! És ami igen fontos, a magyar formatervezőknek rá kell jönniük arra, hogy egyáltalán nem kell sírni a régi után, ami megszűnt, mert van elég feladat, csak a lépték lett más! Ami az atmoszférát illeti, az ún. átállás a szabad piacra, ez rendkívül sok zörejjel jár, tudom. Itt most afféle „vadnyugati” világgal állunk szemben, amit persze nem ismerek minden részletében. Tény, nagy a zűrzavar, mindenki keresi a helyét, és nyilván történnek olyasmik, amiknek nem volna szabad megtörténniük. Bizonyára meg kell várni, míg leülepedik ez a káosz... Ezért nehéz megmondani, hogy hogyan is fest a design helyzete ma Magyarországon.

A rendszerváltás során a  szocialista ipar designerei többé-kevésbé eltűntek a piacról, szinte egyáltalán nem tudtak reagálni a nagyhorderejű változásokra. Igaz, sokuk már nem is abban a korban volt, amikor az ilyen mérvű énformálás könnyű feladat... Nekik semmi esetre sem volt idejük a még mindig kavargó káosz leülepedésének megvárására. Ám a most végző ipari formatervező hallgatók se igen tudnak elhelyezkedni idehaza szűken vett szakterületükön, sokuknak már ma is könnyebb külföldön munkára lelni.
Ez tény, de persze nincs is ebben tulajdonképpen semmi rossz. Egy német hallgató Münchenben végez, majd Hamburgban dolgozik, na és, kit érdekel? Százötven évvel ezelőtt ezek ugyanúgy két ország fővárosai voltak, mint most Bécs és Budapest. Miközben akkoriban épp Ausztria és Magyarország alkotott politikai egységet, amiképp rövidesen ismét egyek lesznek az Unióban. Más nyelvű feliratok, és más nyelvet beszélő emberek az utcán, ez lesz csak a különbség, ám hogy mit és hol teszek, az ebből a szempontból az égvilágon senkit nem fog érdekelni, mert...

Európai lesz mindenki!
Így van! Hogy Magyarországon vannak jó képzési központok, de nincs ipar, na és? A magyar designerek majd oda mennek dolgozni, ahol szükség van rájuk! A másik dolog pedig, hogy tulajdonképp menniük sem kell, a mai technikában ugyanis nincs arra szükség, hogy ott dolgozzanak, ahol az ipar működik. Millió terv születik Hongkongban, amit Kínában gyártanak, és Washingtonból vagy Münchenből jön a megbízás. A Volkswagen például Kaliforniában és Barcelonában épített föl designirodát, pusztán mert ott jobb a miliő, mint Északon!

Játszott már azzal a gondolattal, hogy a németországi kitérő nélkül hogyan alakult volna pályája?
Nagyon nehéz ilyet játszani... Ami rám egyáltalán nem jellemző, az a vágy valaminő eszményi megoldásra és a velejáró szükségszerű kudarc, melynek következtében bepáncélozom magam, vagy belső keserűségembe menekülök. Ez a Magyarországon szokásban volt „bezzeg, ha” érzése, ez nincs nekem. Az első hat-nyolc év után egyszer csak rádöbbentem Németországban, hogy ott senkit sem okolhattam azért, ha valami nekem nem sikerült. Minden rajtam múlik! Hogy gyenge vagyok, vagy hogy nincs fantáziám, hogy megvalósítom magam, vagy sem, mindez csak rajtam múlik. Ez az, amit az emberek itt Magyarországon most kezdenek igazán megtanulni, mert már van rá lehetőségük. Mindez olyan felszabadultsággal ajándékozott meg, olyan megkönnyebbülést nyújtott, amit azelőtt csak az érettségi utáni pillanatokban éreztem. A gond levegővé vált, nem létezik többé. „Te jó ég, akkor most végre kezdhetünk valamit csinálni!” – így gondoltam akkor, s ezt érzem azóta is.

Ez az egyéni felelősség szabadsága...
Igen, és ez nem tudatos, hanem emocionálisan épül fel, s hirtelen átcsap tudattá, ez az óriási benne! S amikor mindez valóban tudatossá válik, akkor millió béklyót elfelejt az ember; füstté válik, megszűnik a nyomás.

Az interjú nyomtatásban megjelent az OCTOGON 2003/1. -es számában. 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Illatórát készített egy fiatal magyar designer

Illatórát készített egy fiatal magyar designer

Cséffay Alexandra (MOME Formatervező Tanszék) diplomamunkája.

Hőre és fényre változó innovatív designmaszkok a MOME-tól

Hőre és fényre változó innovatív designmaszkok a MOME-tól

Ne csak kötelező nyűgként tekintsünk a maszkokra!

Nem akármilyen kamerával tesztfotózhatsz

Nem akármilyen kamerával tesztfotózhatsz

A DG Cameras csapata 3D nyomtatott kamerákat készít.

Hirdetés