Hirdetés

Fotósorozat a változó, mégis örök balatoni tájról

Júliusban bár elsősorban Balaton épített környezetére fókuszálunk, Szalontai Ábel Badacsony című fotósorozata tökéletes komplementerét adja a témának. Fényképein nincs egyetlen épület sem, a láthatáron nem látható emberi beavatkozás nyoma, csak a víz az ég, a tanúhegy és a változó időjárás kavargó tánca. A Badacsony látképe újra és újra. A sorozat többek között a repetíció, a jelenlét, a lelassulás és a tájkép kérdésköreit feszegeti, miközben egy szubjektív kötődés elszemélytelenítéseként, eléletlenedéseként is értelmezhető. 


Szalontai Ábel, Balogh Rudolf díjas fotográfus a MOME fotográfia MA szakfelelőse és a MOME MAG vezetője. Badacsony sorozatából a veszprémi Dubniczay-palotában nyílt májusban kiállítása a VEB2023 keretében, aminek kapcsán egy kiadvány is napvilágot látott. Ábelt a Balatonhoz fűződő kapcsolatáról, a sorozat alakulásáról, a kiállításról és a könyvről kérdeztük. 

 

 

„Az ember és a teremtő, az ember és az univerzum kapcsolata nagyon erősen benne van egy tájképben. A táj látványa az emberi létünk alapkérdéseit hozza elő, amelyek sokszor meglepően triviálisak.” – Szalontai Ábel

Ugyanazt a tájat nyolc éven keresztül újra és újra megörökíteni mély, személyes kötődését feltételez. Egy helyet, ahova az alkotó rendszeresen visszatér, és ami hosszútávon fenntartja az érdeklődését. „A személyes kötődés nálam szó szerint személyes. A gyerekkoromat a Balaton különböző helyszínein töltöttem: az északi parton tanultam meg járni, a déli parton kezdtem el felnőni és vitorlázni. Az a lokáció, ahonnan a képek készültek húsz éve része az életemnek a feleségemék háza által. A Fonyódi-hegy tetejéről páratlan látvány nyílik a Badacsonyra, amiről millió ugyanolyan kép készült már. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan lehet feldolgozni egy szinte már közhellyé süllyesztett vizuális motívumot. Ki lehet-e lépni ebből a vizuális közegből?” – teszi fel a kérdést Ábel, aki a képeket először egy dedikált közösségi média platformon osztotta meg. 

 

 

A fényképeken a látás helyett a nézésre kerül a hangsúly, a mögöttes tartalom helyett pedig szubjektív esztétikai megfontolások és egyfajta festői látásmód élvez elsőbbséget. A művész személyes kötődése ellenére a képeknek maguknak nincsen személyes töltete. A változó látvány számít, ami ilyen formán elszakad a személyes kontextustól és a sztereotípiáktól. A projekt első képei 2015-ben készültek: először organikusan, majd egyre tudatosabban rendeződtek egy ismétlődésen alapuló sorozattá.

„Az ismétlődés szorosan összefonódik az idő használatával, a koncentrációval és az elmélyüléssel. A repetíció által olyan rétegek rakódnak a tájra, amiket először nem veszünk észre, csak a gyakorlás által válnak felismerhetővé. Az ismétlődés gyakorlása erősen kötődik a doktori kutatásomhoz, amit 2013-ban fejeztem be, és aminek a Kapuk című sorozat az eredménye. A Badacsony, ha nem is teljesen tudatosan, de ennek a gondolatnak egy újabb fokozata.”

 


Ábel a fotók elkészítéséhez eleinte a lehető legegyszerűbb, és legkézenfekvőbb eszközt, a telefonját választotta. Az évek múlásával később egy webkamerát is felszerelt a helyszínen, amivel kitágította a jelenlét lehetőségeit.

„Érdekes fejezete a sorozatnak, amikor a telefont lecseréltem egy webkamerára. Ezért is van különbség az első és utolsó képek között. Megváltozott a jelenlét minősége, kinyíltak a megfigyelés lehetőségei. Itt felmerül a kérdés, hogy mennyiben fontos a fizikai jelenlét, át lehet-e ugrani, ki lehet-e váltani? Érdekes felismerés volt, hogy a webkamerán keresztül észrevettem, hogy az őszi és tavaszi hónapok vizuálisan sokkal gazdagabbak, és azon belül is egy napszaknak egy szűk tartománya az, ami azokat a képeket hozza, amiket tényleg jónak tartok. Ezt a látványt általában kevesen élik meg, ilyenkor alig vannak a tóparton, akik pedig ott élnek, nem járnak állandóan ki. Részemről ez egy elvágyódás a városi környezetből. Szeretnék ott lenni, de nem tudok, ezáltal viszont mégis ott lehetek valamennyire. Jobban megismerem a helyet, ami fontos számomra, mélyül az érzelmi kötődés”– meséli Ábel az alkotói folyamatról, ahol a fizikai jelenlétet egy idő után a figyelem és a fotó rögzítésének pillanata váltotta fel. Az, hogy mikor nézett rá a webkamera képére néha intuitív volt, néha pedig ott tartózkodó ismerősei hívták fel, amikor úgy gondolták, hogy izgalmas az aktuális látvány. Az alkotásnak ilyen formán egy közösségi aspektusa is megjelent. 

 

 

A veszprémi kiállítás és a hozzákészült könyv a sorozat esszenciája. Az évek alatt készült több ezer képből kiállításon 72, kétszer 36 kép volt egymással szemben kiállítva. Ez a szám egyrészt utal a művész születési dátumára, másrészt a sorozat egyik legfontosabb referenciájára, Fuji harminchat látképére Hokusaitól. A képek nagyjából húsz centiméterre lógtak a faltól, átlátszó, dobozszerű keretekben, amelyeknek az előlapja és a hátlapja is üvegből készült. A japán rizspapírra nyomtatott fotók felülről voltak belecsúsztatva, így lebegő hatást keltett az installálás.

 

 

 „A kiállítás és könyv megteremtése, az abban lévő közös munka nagy szerepet játszott a sorozat fejlődésében. Mindig fontosnak tartom, hogy lehetőséget keressek, vagy teremtsek az együttgondolkodásra.”

 


A kiállítás vizuális ingereit zene egészítette ki. Jávorka Ádám és Bozsogi Adrienn zeneszerzők már korábban, a közösségi médiában megosztott mozgóképekre is komponáltak egy perces etűdöket Ábel felkérésre, a kiállításon pedig egy összefűzött képsorra írt egy hosszabb hang-választ.

 „A zene megteremti a lehetőséget a bevonódásra. Nem hagyja magára a nézőt, de nem olyan didaktikus mint a feliratok, amelyek szándékosan nem voltak a térben. Akik elég nyitottak voltak, unalomig nézték a filmet és hallgatták a zenét. Ezzel is a lelassulásra szerettem volna invitálni az embereket, arra, hogy ne rohanjanak át a kiállításon. Engem nagyon érdekel a befogadói folyamat, hogy mások le tudnak-e lassulni, benne tudnak-e maradni abban, amit mondani akarok. A film hossza azt a határt súrolja, hogy a néző felálljon a vége előtt. Ha végignézi az ember, megérti, ha feláll a felénél, akkor hiányérzettel megy el.”

A könyv kapcsán elsősorban a designban manifesztálódott a kreatív együttműködés, Farkas Anna grafikusművésszel. A szintén 72 képet bemutató kiadvány maga is művészeti értékű tárgy, ahol a színnek, az anyagoknak, a formátumnak és a kötésnek is jelentősége van.

A vászonborítású könyv fekvő formátumú, de mivel a hosszabb oldalán fut a gerince, elfordítva kell lapozni. Ez a gesztus már rögtön az elején kizökkenti az olvasót a megszokásaiból. Színe a Balaton szürkészöldjére utal, a borítón megjelenő vonalak pedig valós földrajzi jelzések, amelyek a víz mélységét jelölik a Badacsony előtt. A Badacsony felirat éppen ott van, ahol a térképen is elhelyezkedik. „A vízmélység egy újabb réteg, amit a valóságban nem látunk. Általa megjelenik egy olyan szimbolika, ami a felszínre és az alatta lévő mélységekre utal” – osztja meg Ábel. 

 


A könyv belsejében a képek vizuális masszáját a fotókhoz párosított szavak egészítik ki. Elindultál. Elindultam. Utad. Utam. Vízenjárás. Aranyszájú. Ködillatú. Csak pár ízes, kiragadott példát említve.

„Iancu Laurát József Attila díjas költőnőt arra kértem meg, hogy minden képhez írjon egy szót. Nem azt kértem, hogy illusztrálja őket, és azt sem vártam el, hogy mindenképp egy érzést fogalmazzon meg. Azért nem mondtam többet, mert biztos volt abban, hogy a legkiválóbb embert kérem arra, hogy együtt játszunk ezzel. Elküldte a szavakat, amiket összefűzött prózává is, és azt mondta, hogy azt csinálok velük, amit csak szeretnék. Nagy megtiszteltetés volt szabad kezet kapni, én pedig éltem is ezzel a lehetőséggel, és felcseréltem a sorrendet. Amikor megjelent a könyv és találkoztuk az első dolga volt Laurának, hogy megkeressen egy szót, hogy végül én melyik képhez rendeltem. Elégedett volt vele. Ott szerintem megszületett az az egymásra hatás, amit el szerettem volna érni”– folytatta Ábel.

A könyvben két további szerzőtárs szólal meg. Tillmann, József, filozófus és Somogyi Krisztina,  építészkritikus, vizuális környezet-kutató. A két esszé újabb, filozofikus és személyes értelmezési rétegekkel gazdagítják a koncepciót. 
 

 

Olvasóként, szemlélőként a könyv olyan, mint egy vizuális meditáció, az érintetlen balatoni táj színorgiája. Kékeké, zöldeké, barnáké és sárgás aranyoké. A Badacsony képe az örökkévalóság és a folyamatos változás kapcsolatáról mesél. Néha teljesen eltűnik a ködben, mégis érezni a jelenlétét. Nem lehet egyből „elfogyasztani”, ízlelgetni érdemes, vissza-vissza térve hozzá. Az alkotó szeme a természetre fókuszál, és elfordul a tópart aktuális építészeti tendenciától, amihez kritikusan viszonyul. A táj felé fordulásnak pedig nem titkolt célja a balatoni kötődés megerősítése a nézőben. 

„Ebben a munkában az a legizgalmasabb, hogy sohasem fog befejeződni. Az, hogy ennek a folytatása milyen módon fogja kiegészíteni a már megszületett műtárgyakat még bizonytalan. Ez a bizonytalanság engem azonban a legkevésbé sem nyugtalanít”– vallja Ábel. 
 

 

Szalontai Ábel | Web 
 


 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Csupa nád

Csupa nád

Nyaraló Tihanyban a RAPA Architects megfogalmazásában.

Elgurult a laszti a Balaton partján

Elgurult a laszti a Balaton partján

Az A4 Stúdió emblematikus épülete, a The Zam!

Egy hőerőmű másodvirágzása

Egy hőerőmű másodvirágzása

INOTA [re]opening és a Béke Művelődési Ház csodái.

Hirdetés