Hirdetés

Magyarlaki Bence különös teremtményei univerzális és érzéki módon mesélnek az emberi testről, intimitásról, építészet és szobrászat sajátos viszonyrendszeréről.

Arc nélküli, „összegyűrt” torzók és színes, tekergőző formák, melyek furcsa, mégis ismerős pózokba merevedve „ácsorognak” egy marokkói kertben, vagy „várakoznak” épp egy budapesti kiállítótér posztamensein. A Franciaországban élő fiatal szobrász most először mutatkozik be önálló kiállítással a magyar közönség előtt a Heart & Cherry Limited Editions projekt galériában.
 

Magyarlaki Bence, Marrákes, 2022. Fotó: Montresso Art Foundation


Pécs, Budapest, London, Párizs, Lisszabon, Isztambul, Marrákes. Ezek Magyarlaki Bence életének (eddigi) legfontosabb állomásai. Az 1992-es születésű Bencét – aki már fiatal korában érdeklődést mutatott a művészet különféle formái iránt – orvosi pályára szánták szülei. El is kezdte tanulmányait a SOTE-n, de két év után abbahagyta, s Londonba ment képzőművészetet tanulni. BA diplomáját 2017-ben szerezte meg a londoni Central Saint Martins-en. Ő és egy társa vizsgamunka gyanánt egy performatív akusztikus szobrot építettek – léptékét tekintve ez az interaktív szerkezet inkább afféle „épület az épületben” installáció volt, sem mint képzőművészeti galériába szánt műalkotás. A különféle dimenziók, a körüljárhatóság, az anyaghasználat együttesen mutattak a szobrászat irányába. Bence pedig – immár Lisszabonba költözve – rátalált a számára tökéletes matériára, a szivacsra, ami azóta is meghatározza alkotói tevékenységét.

A lisszaboni utcákon sétálva, használt bútorok után kutatva akadt rá erre a hétköznapi alapanyagra, ami rögtön a szívéhez nőtt – a porózus, rugalmas, szabadon alakítható szivacsot metaforikus értelemben is ideálisnak gondolta.

„A szivacs úgy viselkedik, mint az emberi test: puha, tökéletlen, pufi, és mindenre emlékszik. Bizonyos irányú és nagyságú erőkifejtés hatására összezsugorodik, majd ha ez az ellenállás megszűnik, újra kirúgja magát” – meséli Bence, akivel hosszasan értekezünk még az emberi test és a szivacs közötti párhuzamokról a Heart & Cherry Limited Editions projekt galériában üldögélve.

Body Schema No 6: Congruent. Bodies, Conflicting Wishes, 2022. Fotó: Studio Bence MagyarlakiBody Schema No 5: Self-reliant, 2022. Fotó: Studio Bence Magyarlaki


Azt mondja, azt is nagyon érdekesnek találja benne, hogy nemcsak tényleges dolgokat képes magába szívni, hanem történeteket is – ez volt a felismerése akkor is, amikor az utcán heverő használt bútorok között sétált, amikben számtalan emberi sors lapult. Ezek a történetek egyszerű, hétköznapi testhelyzetek formájában raktározódtak el például egy ülőbútor szivacsos kárpitjában –

ez lett aztán az a „szuperképesség”, ami Bence figyelmét is megragadta, s tudta, hogy ha az emberi testről, testek viszonyrendszeréről szeretne beszélni a szobrászat eszközeivel, akkor ennél az anyagnál aligha találna jobbat, kifejezőbbet.

Outside Belongings N°6. How I remember / Twisted / To belong / Outside, 2019. Fotó: Studio Bence Magyarlaki


A 2019-es „Outside Belongings” sorozatban különféle geometriai formákat „mozgatott meg” – a szivacsokat olyan módon alakította, manipulálta, hogy azok emberi testhelyzetekre emlékeztessék a szemlélőt. Az egyébként absztrakt formák így váltak antropomorf szerzetekké, akik

hol „önmagukba fordulva”, hol „egymásba kapaszkodva”, hol önkéntelenül „hátra hajolva” mutatják az idő és a test egy-egy megfagyott, kimerevített pillanatát.

Ami pedig szintén árulkodó lehet, az a címadás: Bence ugyanis ahelyett, hogy a szokásos „Cím nélkül” jelzővel ütötte volna el a dolog élét, inkább haiku-szerű négysorosokat fűzött egy-egy műalkotás mellé. A sorozat egyik szereplőjénél ténylegesen feltárul az alkotó munkamódszere: a szivacsszobor gúzsba kötve, egy sárga zsinór szorításában hever a kiállítótérben (a későbbi munkáknál ez a direkt ábrázolás aztán a néző előtt rejtve marad).
 

Outside Belongings. Third Base Residency, Lisszabon, 2019. Fotó: Studio Bence MagyarlakiOutside Belongings. Third Base Residency, Lisszabon, 2019. Fotó: foto: Studio Bence Magyarlaki


Akik tavaly nyáron ellátogattak a Kieselbach Galéria „Youhu” kiállítására, képet kaphattak arról, milyen sokszínű és izgalmas a kortárs képzőművészeti szcéna, azon belül is az Y-generáció. A neonzöldre hangolt kiállítótér bizonyára sokunk agyába beégett, s a szerencsésebbek a tárlathoz kapcsolódó vaskos kiadvánnyal is hazatérhettek.

A Sárvári Zita és Rieder Gábor kurátorok által életre hívott hiánypótló művészeti kiadványban és a hozzá kapcsolódó kiállításon olyan magyar alkotókkal is találkozhattunk, akik idehaza kevésbé, külföldön viszont annál inkább ismertek és elismertek. Közéjük tartozik a Franciaországban élő Magyarlaki Bence is, akinek különös szobrán a mi tekintetünk is megakadt.

A terem közepébe állított műalkotás két hatalmas, vaskos, egymásba fonódó hengerformából épült fel – mintha egy gigantikus fogkrémes tubusból bújt volna elő a rendhagyó emberalak.

Fotó: Biro Dávid és Kieselbach Galéria.


Valamiféle antropomorf formával van dolgunk, ebben biztosak voltunk – a szobor mozdulatai ezt engedték sejtetni, mi pedig bőszen keresgéltük az emberi testrészekre utaló részleteket, lábakat, fejeket. A hengerformák lecsapott végén – ahol a „fejet” sejtettük – egy-egy bemetszéssel találkoztunk, mintha összeszorított ajkakat formázott volna meg az alkotó. A talapzat közelében pedig mintha lábak és farpofa formálódott volna.

A „Genderqueer Stride” szobor azóta átkerült Sárvári galériájába, a Heart & Cherry Limited Editions projekt galéria falai közé, majd kiegészült Magyarlaki további kisebb műalkotásaival, hogy megszülethessen a fiatal alkotó első önálló magyarországi kiállítása, a „Body Schema.”

A kiállításmegnyitó délelőttjén hosszasan beszélgettünk Bencével – többek között a fentebb górcső alá vett szoborról is, s mint kiderült, nem jártunk messze az igazságtól. Az számunkra is kérdés volt, hogy a kompozíció egy emberi alak, vagy két egymásba fonódott test mozdulatát ragadja meg: valójában mindkét értelmezés lehetséges.

„Tulajdonképpen igaz, amit mondasz erről a lépő mozdulatról, de közben benne van egyfajta feszültség, valamiféle nehézkedés is, ahogy a két alak egymásba fonódik. Mintha egyik akadályozná a másikat, a másik pedig mintha cipelné az egyiket” – mondja Bence.

Body Schema series: (Non)Violent Protectors. Fotó: Montresso Art Foundation

Body Schema series: (Non)Violent Protectors. Fotó: Montresso Art Foundation


Hogy Bence két évet a SOTE-n töltött, annak talán hatása volt arra is, ahogy ma szobrászként alkot.

„Amikor a szivaccsal dolgozom olyan, mintha egy műtőasztalon dolgoznék, és sebeket ejtenék, illetve varrnék össze az anyagon. Ez a fizikai reakció alakítja a matériát, miközben arra törekszem, hogy a végsőkig redukáljam a formát úgy, hogy csak a legszükségesebb antropomorf jegyekkel ruházzam fel azt” – meséli.

Nem egy ideált akar létrehozni, hanem azt szeretné, hogy bárki felismerhesse magát egy-egy objektjében. Többek között ezért is arctalanok, s mégis nagyon érzékiek Bence szobrai. Az egyik willendorfi Vénuszra emlékeztető „összegyűrt” szobra, a „Dusty” kapcsán azt meséli, milyen nagy hatással volt rá egyik transznemű lisszaboni barátja. A szobor afféle testpozitív műalkotásként is felfogható, amiben bőven benne rejlik a tökéletlenség és a termékenység egyszerre. Ahogy Bence meséli, ezt a hófehér „pufi”, szinte lebegő szobrot – formájából adódóan – több ismerőse is, aki a műteremben nála járt, magához szerette volna ölelni. 

„Az én értelmezésemben a szobrászat olyasvalami, ami az építészet és a mozgó, vágyakozó test közötti kapcsolatot igyekszik érzékletesen megragadni” – vall a fiatal alkotó.

Bár Bence leginkább szabadon álló szobrokat készít, akad néhány munka, ami tényleges kapcsolatba kerül az architektúrával. Az Isztambulban bemutatott „Uranus, Waiting Room” kiállításon egy zöld színű relief került a falra, 2020-ban pedig elkészült a beszédes „The space between (wounded architecture)” dombormű, amihez akrilgyantát, üvegszálat és szivacsot használt – a műalkotás egy hatalmas nyílt sebre emlékeztet.
 

Utopian Bodies. The space between: wounded architecture, 2020. Fotó: Montresso Art Foundation


Saját bevallása szerint Marrákes volt rá a legnagyobb hatással. Többek között az itt eltöltött időnek köszönhetően vált színesebbé a művész palettája, s itt fordult még tudatosabban afelé, hogy saját munkáiban is kifejezésre juttassa az építészet és szobrászat közötti különös kapcsolatot. 2019 óta rendszeresen visszajár a napfényes marokkói városba: a rezidencia program helyszínéül szolgáló ház terei és nyílászárói inspirálták a „Transitory Bodies” sorozat elkészítésében.

„A különféle nyílások érdekeltek, amik egy épület kapcsán olyan hétköznapiak, mégis nagyon meghatározóak, afféle tranzit zónák: egy ajtó, amin belépünk, s a pillanat tört része alatt kerülünk át egyik térből a másikba. Ez egy elementáris pillanat és állapot, amibe sokszor bele sem gondolunk. Kézenfekvő volt a párhuzam az architekturális és az emberi testnyílások között” – meséli.

Transitory Bodies. Room between two lungs, 2020. Fotó: Montresso Art Foundation

Gesture: Opening (The Marrakech Triplets), 2020. Fotó: Montresso Art Foundation


A jellegzetes marokkói építészeti részletekből (ajtók, ablakok, boltívek) kiindulva trapéz formájú szobrokat készített, amelyeken bemetszéseket ejtett. Ahogy mondja, először belépni egy épületbe ugyanolyan felfokozott fizikai, taktilis és érzelmi állapotot jelent, mint mikor egy emberi testet fedez fel első alkalommal az ember.

S hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve? Egy bútorkollekciót fontolgat, amit akár sorozatgyártásban (de mindenképp limitált példányszámban) is el tudna képzelni, de fontos, hogy saját műhelyéből kerüljenek ki ezek a darabok. S ahogy eddig is meghatározó része volt szobrainak a történetmesélés és a mögöttes jelentés, úgy elképzelhetőnek tartja azt is, hogy egy, a collectible design kategóriába illeszkedő tárgyegyüttes is napvilágot lát majd.
 

Body Schema (Non)Violent Protectors. Our Own Private Matriarchy, 2022. Fotó: Montresso Art Foundation

 

Heart & Cherry Limited Editions | Instagram
Magyarlaki Bence
| Web | Instagram

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Dunyha tomorrow

Dunyha tomorrow

Egész teret betöltő „puha szobrok” a nyolcadik kerülteti inspirációs övezetben.

Cíviskultúra Budapest belvárosában

Cíviskultúra Budapest belvárosában

Debreceni cívisházak egykor és most – fotókiállítás a FUGÁban

Lejárt Lemez

Lejárt Lemez

feLugossy László kiállítása a Godot Galériában.

Hirdetés