A Néprajzi Múzeum új gyűjteményi kiállításáról dióhéjban

Erről szóló cikkünk a 198-as, 2025/2-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Fáy Miklós
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Na, most melyik az eleje? Nem olyan rossz kérdés, mint amilyennek látszik, az építészet megfagyott zene, körbejárható, és majd kiderül, hol a bemenés. Mert az oldala a büszkesége, az adja meg a stílusát, a méretét, és a méretével együtt a fontosságát, ez a két síugrópálya. Ha majd visszatér a kis jégkorszak, lesz nagy öröm a városi sífutóknak, még a Normafához sem kell fölmenni, csak ide, a ligetbe. Vagy ez inkább a gördeszkások előtt főhajtás? Végül is fejet hajtanak odabent is, egy magas szárú gördeszkás cipellő is kint van az állandó gyűjteményben, a szűr, a japán lampion és a kukta társaságában.

Ahányszor az új Néprajzi Múzeumban voltam (nem nagyon sokszor), mindig ezzel a tanulsággal jöttem ki: a világ nagy része megérdemli, hogy múzeumba kerüljön. Cipőm, gatyám, könyvem, lemezjátszóm mind megőrzésre méltó, mind információt hordoz a jövő nemzedéknek: itt éltek, így éltek eleik. Szabadtéri múzeumban élünk, ahogy szabadtéri múzeumban éltek itt magyarok, kunok, jászok, avarok, nem is sejtették, hogy egyszer majd micsoda, gyakorlattól független érték lesz a lószerszámból. Próbálok én is szeretettel és megbecsüléssel nézni a nadrágszíjamra, kis szerencsével majd mások is meghatottan fogják bámulni, és saccolják majd, milyen magas, milyen hájas lehettem.

De ez már a történet vége, egyelőre ott tartunk, hogy melyik az eleje, mármint az épület eleje. Mert a sáncra csak fölmenni lehet, de nyilván nem ilyenkor, tél végén mutatja a legszebb arcát. Bár ha a legszebb arca zöld, azért vannak kételyeim, mennyire tud természetes módon zöld maradni. Hát akkor banduka, banduka, hosszan a Dózsa György útján, és közben merengés a halasi csipke és a lyukkártya épületdíszítő erején. Nem is ezen folyik a merengés, hanem hogy itt vagyunk, kelet Párizsában. Párizs keletjében. A Gare de l'Est-en. Úgy tűnik, a Néprajzihoz az ihletet Párizsból hozták el a magyar ugarra.

A gondolat, hogy a Néprajzi Múzeum igazi kultikus hellyé varázsolható, mintha a Branlyból jött volna ez az eszmeiség, a nagy belső tér a Louvre-t idézi, bár ott indokoltabb a nagy tér, évi kilencmillió a látogatószám. És van mozgólépcső. Hozzá ez a falborítás is Párizst idézi, legalábbis nekem, az Institut du monde arabe-ot. Ott azért jobban lehetne érzékelni, hogy mi van alatta, mi maga az épület, itt mintha díszletfalat húztak volna a tulajdonképpeni múzeum elé, odabent van egy ház, ez meg itt a ráfeszített háló. Nem mondom, hogy halálos bűn, végül is a toszkán templomokon sincs mindig márványborítás, és valamikor kamaszkoromban rájöttem és elfogadtam, hogy ezek a katedrálisok nem mindig egyetlen márványtömbből vannak kifaragva.

Azért ez nem Toszkána és nem is Párizs. Mert végre megvan a bejárat, előtte tágas a tér, rá lehet nézni. És nyomaszt. Nem csak és nem feltétlenül ez a kommunista modern szálloda jelleg, hogy olyan szögletes és súlyos, mintha illusztráció volna az orosz nyelvkönyvben az ált. isk. 5. osztálya számára, hanem maga a bejárat. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen múzeumi bejáratnak a hívogatás volna a fő feladata. Itt a tér, tele van jobbnál jobb cuccokkal, érdekesnél érdekesebb történetekkel és hősökkel, gyertek be minél többen. Ehhez képest ott állok öt méterre a bejárattól, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy egyáltalán nyitva van-e a múzeum, vagy pont a szünnapon jöttem. A homlokzat a bejárat fölé borul, ettől az ember úgy érzi magát, mint Jónás, akit hamarosan bekap a cethal. Már ha ő is akarja, és nem kezd el kétségbeesetten tempózni az ellenkező irányba. De ha már itt vagyok, egy életem, egy halálom, bemegyek, mi történhet?

Ez történik: az ismerős érzés. Itthon vagyunk, kelet Párizsában. Ez egy rendszerváltás utáni tapasztalat, hogy az újonnan épített kulturális intézmények olyanok, mintha valami más célra készültek volna. A Nemzeti Színház olyan, mintha kaszinó volna, a MÜPA olyan, mint egy központi pályaudvar, mostanra már el is helyeztek rajta egy Budapest feliratot, hogy aki ide érkezik, tudja, merre jár. A Néprajzi Múzeum meg mintha egy viszonylag jó, négycsillagos hotel volna. Belép az ember, balra biztonsági őr, a teret betölti az ételszag, szemben a recepció. A földön tompa fényű, szürke kőlapok, valószínűleg tiszták, de mintha piszokfoltok volnának rajtuk, talán költségkíméletből nem a legjobb minőségű követ választották. A fogadtatás barátságos, és nem kérik el az útlevelet, legalábbis tőlem nem. A hetven éven felülieknek igazolniuk kell magukat, de ez így is van rendjén. A concierge azonban csak az első szűrő, jegyet már a hosszú út végén kell vásárolni.

Ez is egy nagy tanulság: ha nagy az épület, akkor sokat kell benne menni. A magam részéről lusta múzeumlátogató vagyok, tökéletesen elégedett lennék azzal a megoldással is, hogy ülök egy kényelmes székben, és egy mozgó falon elém hozzák a műkincseket. De lehet, hogy ez extrém lustaság, végül is a séta épp úgy a múzeumi létezés része, mint maga a műtárgy, aki nem hiszi, kérdezze meg Muszorgszkijt, és hallgassa meg az Egy kiállítás képeit. De azért mégsem mindegy, hogy mekkora az a séta. És mennyit kell az egyébként kényelmes magasságú lépcsőkön lefelé menni. Tudom, hogy ez már nem a gördeszkás hozzáállás, inkább a nyugdíjközeliek aggodalma, de tény, hogy ha lefelé kell menni, akkor előbb vagy utóbb felfelé is kell menni. Lift van, de egyáltalán nem kínálja magát, marad hát a hosszú séta, tulajdonképpen ez már a második hosszú séta, hiszen egyszer végig kellett menni az épület mellett is. Mégiscsak gördeszkával kellett volna jönni.

A nyafogáson túl azért azt érzékelem, hogy viszonylag ügyesen használják ki a rendelkezésre álló teret, befér az előtérbe az angyal, vagyis egy másolat a Millenniumi emlékműről, fényképezkedni lehet vele, úgy értem, hivatalosan is, elküldik emailben, hogyan néztünk ki azon a bizonyos napon. Van terepasztal, nekem ehhez sok affinitásom nincs, de vannak, akik szeretik megkeresni magukat a térképen, itt a házunk, ide jártam iskolába, itt nyugszom majd, ha eltemet, ki eltemet. Jó ez, szép ez.

Ami a múzeum érdemi részét illeti: szintén jó és szintén szép. Az ember először úgy érzi, hogy ráöntik a tartalmat, de idővel fölfedezi a rendszerező elveket, és ha nem ismeri föl, akkor sincs semmi baj. Kerámia kerámia hátán a vitrinekben, különböző korokból, helyekről. Az egy kicsit furcsa, hogy sok feliratos flaska két méter fölötti magasságban van elhelyezve, éljenek a kosárlabdázók. Az időszaki kiállítás a citera történetét dolgozza föl, elvben érdekelnie kellene, de csak bemegyek, körülnézek, kijövök. Ledőlök, mert arra is van hely a cifraszűr előtt, persze, hanyatt fekve inkább a mennyezetet látom, és nem a szűrt, de lehet, hogy ez a hely ravaszsága. Az elhatározás, hogy jövök én még a ti utcátokba. A föld alá kuktafazekat nézni.

Akkor hát, ha így érezted, érezd is így. Vissza kell menni, megérteni, de pontosan mit is? Hogy mitől lesz egy tárgy múzeumi tárggyá. A gördeszkás cipője. Nézem erősen, hogy mi ebben a néprajzi és múzeumba való, de nincs benne semmi különös, VOX, mondja rajta a felirat, és kockás meg lapos a sarka, hogy nagyobb felülette érintkezzen a deszkával – ilyen minden gördeszkás cipő. De csak ez van feldolgozva. A balos egy kicsit jobban le van kopva, kevésbé látszik a talp oldalsó részén körbefutó csík. Amerikai gyártmány. Akkor ez most magyar vagy amerikai néprajzi tárgy? Videón beszél a tulajdonos arról, hogyan élt, hogyan öltözött, honnét szerezte a cipőt, miért kérték el tőle és miért adta oda. De pont ez az agyalásra késztetés veszi ki a cipőt a kukából, és rakja üveg alá, múzeumi térbe.

„A deszkás kultúra legjellegzetesebb viseleti darabja: a cipő; amely a speciális csoporthoz való tartozáson túl a saját deszkás stílusára vonatkozó jeleket (kopásokat, szakadásokat, javításokat) is tartalmaz. Tehát jel és kopásra ítélt használati tárgy.” Én meg azt hittem, csak egy csuka.

Az a félig lehunyt szemű, szakállas férfi a pápuák között? Valószínűleg nem mindig ennyire álmatag a tekintete, csak ez még nemhogy a digitális, de a filmes fotózás előtt készült kép. Pont rosszkor nyílt ki a fényképezőgép zárja, Bíró Lajos szeme félig van nyitva. De én ezt az embert egy kicsit ismerem, olvastam a Hat év Új-Guineában című könyvet, amit persze már jóval a halála után állítottak össze az írásaiból. Olyan, akinek teljesültek a vágyai, bár teljesen esélytelen volt az életben, hiába utazott volna messzire, hol pápuákok pengetnek poros fát, arra volt ítélve, hogy Kecskemét rovarvilágát kutassa, és ideiglenes filoxérabiztos legyen Budapesten. Aztán a Jóisten megvonta a vállát, menjen, ha annyira akar, és ő ment. A könyvből mára csak az maradt meg bennem, hogy Magyarországra visszatérve mennyire hiányzik neki a csodálatos bennszülött asszonya. Alighanem az, aki mellette ül a képen.

Fekete rombusz alakú bádog valami, tipikusan az a dolog, amit az örökösök különösebb megfontolás nélkül dobnak a szemétbe. Szerencsés esetben a sárga színű kukába. Sütőforma, de ki süt rombusz alakú bármit is. Hencsi néni. És az ember sóhajtva mondaná, hogy ebben a fekete bádog valamiben benne van egy egész élet, sok egész élet, mert Munkácsról való, ahol Hencsi néni ebben sütötte a barheszt, vagy ahogy ő mondta, a hálát. Kettő ilyenje volt, amikor a kilencvenes években a néprajzosok jöttek, az egyiket nekik adta, mert akkor már nem sütött minden szombatra. Ami semmiképpen sem azt jelentette, hogy meglazult volna a kapcsolata az Örökkévalóval, sőt, Hencsi néni hamarosan Izraelbe költözött. Talán tudta, hogy oda két kalácssütőt mégsem vihet magával.

További képek a cikk végén található galériában!