Hirdetés

ZOOM IN: egzisztenciális terek

Hogyan tud egy tér a funkcionális igények kielégítésén túl hozzájárulni az emberek szellemi fejlődéséhez? Hogyan tudja az építész az egzisztenciális otthontalanságot kezelni? A tér intimitásának mibenlétét kutatta Houchard Gábor, kinek egyetemi projektje kapcsán az építészeti atmoszférateremtés lehetőségeinek és elméleti hátterének vizsgálatába kezdtünk.


Houchard Gábor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatójaként nyerte el a Stefan Lengyel Kiválósági Ösztöndíjat építészeti tervével és annak továbbfejlesztési koncepciójával. Pályázati anyaga már csak azért is felkeltette az érdeklődésemet (és vélhetően a munkákat zsűriző bizottságét is), mert ritkán látni ennyire intenzív kapcsolódást építészeti terv és filozófiai kutatás között egy építészhallgató projektjében. A terv az Egzisztenciális terek címet kapta, utalva ezzel az építészet fenomenológiáját kutató Christian Norberg-Schulz norvég építész és teoretikus „egzisztenciális tér” fogalmára. Norberg-Schulz szerint az építész feladata, hogy jelentésteljes helyeket hozzon létre – olyan helyeket, amelyek a hely szellemét láthatóvá teszik, ezáltal egzisztenciális kapaszkodót nyújtanak az embernek (Lásd: Christian Norberg-Schulz: Genius Loci. Towards a Phenomenology of Architecture. (London, 1980, Academy Editions. 5–23. o.) Fordította: Ortmanné Ajkai Adrienne). A féléves feladat során Houchard Gábornak egy adott geometriájú, többszintes vasbeton lépcsőház köré kellett olyan lakótornyot tervezni, melynek szintjei húsz négyzetméteresek lehetnek. Habár a feladat implicit módon a szociális építészeti („élet minél kisebb helyen, minél több embernek, minél élhetőbb körülmények között”) gondolkodást kívánta meg, Houchard Gábor tervében inkább a kísérletezés és a térinstallációs jelleg érvényesül, munkája a térérzékeléssel, a pszichológiával és az építészet filozófiai vetületével kapcsolatban szegez kérdéseket korunk társadalmához és építészeihez.
 


A lakótorony érdekessége, hogy kívülről úgy tűnhet, nincs ablaka.

„A belső terek vertikális dimenzióban történő megnyitásával, valamint a külső és belső terek közötti átmenet fokozatossá tételével a ház egy újfajta kapcsolatot teremt a külvilággal. A fő szervezőelem egy fénykürtő, mely a legalsótól a legfelső szintig egy függőleges irányban áramló térsorra fűzi fel a helyiségeket” – fogalmaz a tervező.

Ez egyfajta kritikája annak, amit a modernisták gondoltak a megnyitásokról és a minden szinten egyenlő mértékben elhelyezett horizontális ablakok szükségességéről. A lakótérben felfelé haladva a személyesebb, intimebb terek felé haladunk: az alsóbb terek szorosabb viszonyt ápolnak a kerttel, míg felfelé haladva egyre absztraktabb viszonyba kerülünk a külvilággal. A kilátás egyre fogy, a fénykürtőből érkező fény pedig egyre dominánsabbá válik, a teret éteri atmoszféra járja át. A látványtervek az otthonosság és élettér-hangulat helyett inkább egy olyan steril teret vázolnak fel, mely a befelé figyelést, a lelki-szellemi feltöltődést támogatja.
 


Az efféle tértervezés egyik hivatkozási alapja a japán építészet, mely már az európai modernisták számára is inspirációs forrásként szolgált: a fix térelválasztások hiánya, az áramló terek és a pillérvázra épült szerkezetek könnyedsége egy, a nyugat-európaitól merőben más tervezői mentalitásról árulkodik. A japán kortárs építészet egyik legnagyobb hatású alakja Tadao Ando, kinek munkáit gyakran értelmezik a japán és nyugati kultúra szintéziseként, és ahogyan Houchard projektje is bizonyítja, az általa teremtett térélmények mai napig referenciapontok a kortárs építészetben. A lakóházakat, templomokat és középületet (sőt, még közvécét) is tervező építész 1976-ban a Sumiyoshi városában épült Azuma házzal vált ismertté, melyben lefektette építészeti alapelveit. A későbbi munkáiban is visszaköszönő vasbeton falak rendhagyó elhelyezéseivel olyan meditatív tereket hozott létre, melyek az urbanizáció káosza ellen működnek, az individuumnak készülnek, és amelyekbe a természetes fény nem megszokott módokon tör be.
 

Tadao Ando – Azuma ház. Fotó: Mitsumasa Fujitsuka

Ando szerint az építészetben az anyag és a képzelet dimenziói élnek együtt. Az előbbi a gazdaságossággal, a biztonsággal, a funkcióval van összefüggésben, melyhez az építészetben a képzeletnek kell társulnia, ami pedig az emberi kifejezésmóddal, az esztétika világával, a művészettel ápol kapcsolatot.

„Az a modern építészet, amiben felnőttem, alapelvként ugyancsak a (tiszta) funkciót, a (látható) szerkezetet és a (nyers)anyagot támogatja – ezeket a jellemzőket a valós vagy anyagi dimenzióból közelíthetünk meg. A fikció vagy képzelet, azaz a másik dimenzió teljesen elmarad. Ugyanakkor Vitruvius a venustast, azaz a vonzerőt vagy szépséget is kiemelte az erő és a funkció mellett. Vagyis a képzelet fikcionális dimenzióját ő is a valós dimenzióval összekapcsolva vezette be, mint az emberi spiritualitást mélyen befolyásoló szintézist. Az építészet sorsa a genezise óta az, hogy nem hozható létre egyedül a funkcióból” – fogalmazott Ando 1995-ben, amikor elnyerte a Pritzker-díjat (Lásd: Tadao Ando, Ceremony Acceptance Speech, pritzkerprize.com. Fordította: Patakfalvi Csenge).

Gondolataiból a modernizmus óvatos kritikája mellett az is kiolvasható, hogy az általa tervezett, a szellemre is ható térélmények csakis akkor jöhetnek létre, ha az építészet nem hanyagolja el a funkciótól való elrugaszkodást és a művészeti gondolkodást sem.

De lehet-e egy teret olyanná tervezni, hogy az az ember szellemi fejlődését szolgálja? Foglalkoztatja-e ez az építészeket ma egyáltalán? Houchard Gábor ezzel kapcsolatban így fogalmaz:

„Hogyan adhatna materiális keretet az épített tér lelki és szellemi kibontakozásunknak? Miként orvosolhatná az építészet korunk szellemi válságát? Ezek a kérdések ma nincsenek az építészeti diskurzus centrumában, holott a vírushelyzet által előidézett világszintű bezártság is megmutatta, hogy állandó fedéllel a fejünk felett is érezhetjük magunkat otthontalannak, és a modern embernek az őt feszítő lakhatási kérdések mellett a lakozás mibenlétével is tisztázatlan a viszonya.” 

Valerio Olgiati és Markus Breitschmid 2018-ban megjelent Non-Referential Architecture című könyve (egyben manifesztója) jelzi, hogy igenis léteznek ma olyan építészeti mozgalmak, melyek a kor legfontosabb feladatának éppen az építészeti minőségekhez való visszatalálást látják. A non-referential architecture egyfajta reakció korunk fragmentált világára (non-referential world). A szerzők szerint a történelemben először most fordul elő, hogy a társadalomnak nincs szüksége kulturális és történelmi alapokra a létezéshez, mert azok nélkül is működőképes. Ebben a heterogén, decentralizált világban, melyben általánosan elfogadott értékek és szabályok helyett sokféle érték mentén élünk és valójában semminek sem hihetünk (realism without an interpretation), az építészet sem tud általános érvényű állítások, ideológiák mentén működni: a referencia nélküli építészet tisztán építészet, ahol a tér fizikai és érzéki megtapasztalásának minősége számít (Lásd: Markus Breitschmid, Valerio Olgiati: Non-Referential Architecture. 2019. (Második kiadás)).

A formák, anyagok, fények, textúrák és akusztikai megoldások összehangolt, érzékekre ható csomagja leginkább a szakrális terekre jellemző, Oligati és Breitschmid könyvében is találunk utalást a templomterek erényeire, és Tadao Ando munkáit is gyakran éppen amiatt méltatják, mert egyfajta transzcendens élményt tudnak nyújtani, függetlenül attól, hogy éppen valamelyik templomát, középületét vagy lakóépületét vizsgáljuk. 
 

Tadai Ando –  A fény temploma, 1989. Fotó: Hiromitsu Morimoto

Az építészeti szemlélet mellett a befogadók nyitottságán, fogékonyságán is múlhat, hogy a modern ember számára mennyire nyújt egy tér szellemi menedéket. Ezzel a témával foglalkozott az Arany Oroszlán-díjban részesült Svájci Pavilon a 2018-as Velencei Építészeti Biennálén.

A pavilon tervezői a befogadói oldalról közelítettek az építészet által nyújtott térélmények problémájához. Svizzera 240: House Tour című projektjükben egy lakáslátogatásra invitálták a jelenlévőket. A bútorok nélküli szobákat eltérő arányrendszerekkel alakították ki, így a benne tartózkodó olykor óriásnak, máskor törpének érezhette magát a térben. Az építészek szerint amellett, hogy a szürreális arányok szubjektív emlékeket és érzéseket idéztek fel a látogatókban, a térben sétálók a felületek kialakítására és azok evokatív erejére is nagyobb figyelmet fordítottak. A kortárs építészet egyik kihívása, hogy a lakhatási válság, az ökológiai krízis és a piaci logika által diktált elvárások mellett hagyja-e a jövőben bátrabban érvényesülni a tér egzisztenciális hatásait mérlegelő projekteket, vagy ezek a kezdeményezések maradnak a manifesztók, az egyetemi kísérleti projektek és a művészeti intézményrendszerbe ékelődő installációk terepén.
 

Svizzera 240: House Tour. Fotó: Christian Beutler KEYSTONE (ArchDaily)

Fotó: Wilson Wootton (ArchDaily)Fotó: Wilson Wootton (ArchDaily)


A téma mélyebb megismerésében Houchard Gábor segített, aki a Stefan Lengyel Kiválósági Ösztöndíjra beadott továbbfejlesztési koncepciójában összegezte a projektjét kísérő építészetelméleti kutatás alapjait.

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Trópusi installáció az Erzsébet téren, a környezettudatosság jegyében

Trópusi installáció az Erzsébet téren, a környezettudatosság jegyében

A Nimbus Garden házban egész évben állandó a hőmérséklet és a páratartalom, hálózatfüggetlen, és nem bocsát ki károsanyagot.

Finisben az Év Homlokzata 2021 pályázat

Finisben az Év Homlokzata 2021 pályázat

A közönség által legjobbnak ítélt építészeti megoldásokat keresik.

Nincs találat!

Hirdetés