Vajon Esterházy Péter háza olyan, mint a szövegei?

Cikkünk a 205-ös, 2026/1-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Sági Gergely DLA
• Fotó: Biri Balázs DLA
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy milyen építész szeretnék lenni? Mármint, hogy milyen házakat szeretnék tervezni? Kivételesen nem úgy, hogy lakóházat vagy hidat, hanem hogy úgy minőségileg milyeneket? Hát ezt a hülyeséget… Jókat, nyilván. Aztán eszembe jutott egy válasz – nagyon talányos és nagyon büszke is voltam magamra érte, azért is jegyeztem meg –: olyan házakat szeretnék tervezni, mint amilyen szövegeket Esterházy Péter írt.

Amikor 2026 januárjában, egy teljesen átlagos péntek este Szabó Levente felhívott és megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem ezt a szöveget megírni a Hetedik Műterem tervei szerint rendbe rakott (felújított, rekonstruált – ez biztos nem a jó kifejezés most, de momentán egyik sem tetszik, mert nem írja le, amit szeretnék) rómaifürdői Esterházy házról, azonnal igent mondtam. Másnap délután már térdig álltunk a hóban az amúgy hófehér és hófödte ház előtt. Érdekes volt, hogy a ház sosem olvadt még ennyire a környezetébe (gyakran sétálok arra, lévén, környékbeli vagyok) és sosem volt még ennyire feltűnő. Pedig igazából pontosan olyan volt, mint mindig.

Azóta azon gondolkodom, hogy vajon Esterházy Péter háza, amiben a legjelentősebb művei születtek, olyan-e, mint Esterházy Péter szövegei? Vagy fordítva, Esterházy szövegei olyanok-e, mint a háza? Mármint: a környezet (úgyis mint az épített) mennyiben van, lehet hatással a benne alkotó íróra. Profán fizikai háttér-e csupán, díszlet, körülmény, miegymás, teljesen mindegy és amúgyis csak az a célja, mint a ruhának, hogy védje a lényeget, az írói testet, azt, ami a mélyebb lényeget védi, a szellemet, ami így-úgy, de talán ennyi réteg alatt mégis szabadon munkál? Vagy esetleg több ennél? Több puszta fizikai keretnél, több kőnél, vakolatnál, rozsdamentes kilincsnél meg parkettalakknál? Inspiráció volt-e a tér vagy mondjuk a Harmonia Cælestis megszülethetett volna bármilyen tanyán, egy belvárosi szoba-konyhás lakásban vagy egy békásmegyeri panelben is, mert Esterházy bárhol Esterházy volna?

Azért nyüglődők ezen ennyit, mert nem mindegy. Pedig olyan egyszerű lenne csak a házról írni. Kőporos, vakolt, fehér homlokzat, korrekt felújítás (még mindig nem tetszik ez a jelző sem, majd talán megfejtem, hogy miért), rendben vannak a nyílászárók is (úristendejó, hogy nem cserélték ki őket műanyagra), szép a szürke pala, ilyesmi. És pontosan azért nem mindegy, mert amikor az ember építész fia-lánya hozzányúl a világ legátlagosabb, ezerszer összebuherált, tipikus kertvárosi házához, aminek egyetlen érdekessége, hogy egy bizonyos Esterházy nevű család élt a falai között, akkor ezek döntenek. És ezek őrült súllyal nyomják azt, akinek ezekre a kérdésekre van füle. Mert sokaknak mondjuk más típusú kérdésekre van – mondjuk arra, hogy mennyi? Meg hogy mikorra? Meg hogy miből? És ezek a kérdések néha nem feltétlenül férnek össze, de tudjuk, hogy „minden kérdésen becsületesen el kell gondolkodni”.

Szóval nehéz helyzet, hogy értsük már meg végre, hogy ez nem egy műemlék, és hogy úgy kellene csinálni valamit, hogy nem csinálunk közben semmit, miközben valamit csinálni sem miből, sem mikorra nincsen, de hát az mégis milyen dolog már, hogy a csinálás után meg nem látszik semmi? Egyébként jó. Csak ezt is nehéz érteni, megérteni, megértetni és így tovább. Például. Lekaparjuk a téglát, mert az úgy az igazi, de ne kaparjuk le a régi lakkot a parkettáról, mert az meg úgy. Hát akkor most mi az igazi? Miféle építész az ember, ha nem épít semmit? Sőt, ha többet bont, mint amennyit épít? És amit bont, azt is azért bontja, hogy még inkább úgy tűnjön, mintha nem is épített volna semmit.

Ezt a semmit csak egyetlen körülmény tudja igazolni, jelesül, ha Esterházy Péter írásai és Esterházy Péter háza között mégiscsak van valami kapcsolat. Ha a régi kilincsben meg a parkettalakkban meg a recsegő lépcsőben van valamennyi ugyanabból a valamiből – mondjuk ezt nevezzük szellemnek, ez a kifejezés például illőnek tűnik –, amiből a könyvekben is. És ha ez igaz, legalábbis hipotézisként fogadjuk el, akkor egy ilyen (milyen?) beavatkozás kutya kötelessége, hogy ebből a szellemből, vagyis az ezt a szellemet hordozó anyagból megőrizzen annyit, amennyit csak lehetséges.

És csak olyat távolítson el (abból viszont lehetőség szerint mindent) ami a szellemet hordozó anyag érvényesülését csorbítja. Jó kérdés persze, hogy igazam van-e abban, hogy a szellem az anyagban lakik. Miért nem inkább a térben? Vagy valami megfoghatatlanabb közegben, hiszen a szellemet, mondjuk úgy képzeljük, hogy szabad, nincsen teste, nincsenek fizikai korlátai (ettől csodálatos és vonzó, ettől a megfoghatatlanságtól). De épp ezért hiszem, hogy ahhoz, hogy megmaradjon, kell neki az anyag. Amihez kapcsolódik, amibe beleivódik, ami megőrzi, megvédi, ami nélkül elillan. És ha elillan, egyébként az nem is azt jelenti, hogy nem lesz többé, mert nem elvész, csak nekünk és itt nem lesz már, hogy kapcsolatba tudjunk vele lépni.

Márpedig itt az a cél, hogy az alkotóházzá nyitott otthonban még sokan sokáig tudjanak ezzel a szellemmel kapcsolatba lépni. Fura érzés azt állítani, hogy a szellem az anyagban lakik és érintéssel kapcsolódhatunk hozzá. Valószínűleg ennek a gondolatnak a gyökerei sokkal mélyebben keresendők, valahol a nyugati kulturális emlékezet-idea történeti-társadalmi mélységeiben, de most elégedjünk meg azzal, hogy saját tapasztalatom szerint empirikusan létezik. Egyszerűen van a tudat, hogy mondjuk a kilincs érintésével valahol azokat érintjük meg, akik azt a kilincset éveken keresztül előttünk érintették. Szinte bizarr, de mégis felemelő.

Az anyag így nem pusztán anyag, hanem valaminek a hordozója. Nem attól lesz értékes, hogy tetszik, nem esztétikai kategória többé, hanem kulturális referencia. A műemlék csak egy címke: adják, veszik. A titulus nem tesz valamivé, az „csak dagály és fuszekli” és nem azért kell a világ legátlagosabb, ezerszer összebuherált, tipikus kertvárosi házához bármilyen tisztelettel hozzáállni, mert mondjuk rá van írva, hogy műemlék. Hanem azért, mert ez így, ebben a formában, a maga összes esetlenségével olyan szellem hordozó-anyaga, ami a magyar (sőt, ebben az esetben megkockáztatok egy ennél jóval tágabb értelmezési tartományt), az egyetemes kultúra kitörölhetetlen része. Ebben a helyzetben pedig minden és a legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy építészként minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a házat – úgyis mint anyagot –, függetlenül minden körülménytől megóvjuk, megtisztítsuk, és hagyjuk, hogy mindaz, ami beléivódott a története során, csak tegye dolgát azzal, aki kapcsolatba tud kerülni vele. Ennél többet hitem és meggyőződésem
szerint itt nem is tehetünk.

Vissza a házhoz. Ott állunk a hóban. Aztán bent. Majdnem olyan, mint otthon. Csak most (remélhetőleg csak még) sokkal üresebb. Körbenézek: hát igen, mondjuk, ha valakinek eszébe jutott volna anno ehhez keresni egy építészt… de igazából mindegy, ez egy otthon, az otthon meg legyen otthonos, az a lényeg, nem? Ez így otthonos – lesz majd, ha újra megtelik élettel. Tényleg, amúgy mit is csináltatok? A legfontosabb az egykori dolgozószoba (úgyis mint valamiféle szentek szentje) egyfajta „újratöltésére” tett kísérlet. Ha valahol, hát leginkább itt nagyon hiányzik a sűrűség.

Az a majdnem elviselhetetlen sűrűség, ami Szilágyi Lenke ikonikus, Esterházy Pétert a dolgozószobájában megörökítő fényképéről sugárzik. Ez a sűrűség talán (érzem) fizikai értelmében pótolhatatlan, de szellemi értelemben két érdekes koncentrátumban valami mégis felsejlik belőle. A tér közepén álló bútorban és a híres Iskola a határon-ban. Mind a kettő Esterházy-esszencia. Időkapszula. Minden szó, ami itt született, most itt van együtt egy új anyag sűrűségébe zárva. Anyagba zárt szellem – már megint. Papírba és fába. Az anyagba itt: tárgyba, amelyben a szavaknak pontosan egy helye van, szűken, sűrűn, tömören.

A tér sűrűsége tárgyak sűrűségébe költözött. Igen, időkapszula (ez jó kép, gondolom magamban) csak a belé zárt idő dimenziója bizonytalan (ezt azt hiszem, inkább érzem), a fedlapon barokk kontúr – érti, aki érti. Ezt értem. Hát, ha lett volna még rá idő és pénz, akkor lehetett volna még ezt meg azt is csinálni. De valami lett. Még a végén sem tudom, hogy pontosan micsoda. Egyszerűen nem találom a megfelelő szót hozzá. Mindegy is, építész vagyok. Nekem, nekünk marad az anyag, amibe –, ha szerencsénk van – szellem költözik. Utána már csak annyi a dolgunk (és ez nem kevés!), hogy erre a lehetőségeink szerint vigyázzunk amíg és ahogy erőnkből telik.

„Kell ennél több? – Ez a legszomorúbb mondat. Kevéssel beérni – erény ez, vagy megalkuvás? Hol ez, hol az.”

Most, 2026 januárjában Rómaifürdőn, a Hetedik Műterem és Szabó Levente munkája nyomán biztosan állíthatom, hogy: ez.