Erről szóló cikkünk a 147-es, 2018/7-es lapszámunkból közöljük.
Képzeljük el, hogy alkotóként milyen felszabadító érzés lehet, ha a tervező saját magának, saját családjának tervez házat. Képzeljük még hozzá aztán azt is, hogy olyan házat tervezett végül, ami a kortárs építészet végső nagy kérdéseire keresi a választ. Ami úgy válhat otthonná, hogy közben folyamatosan egy művészeti hitvallásként működik.
Erről a házról nem könnyű úgy beszélni, hogy a lírai én felszabadult szárnyalása előtt ne bonyolódjunk teoretikus fejtegetésbe. Szinte provokál minket az épület-tárgy szótlansága, pontosabban erős, határozott jelenléte erre. Tágabb értelmezői horizontot kell keresnünk írásunk során. Úgy vélem ugyanis, hogy egy erősen fogalmi, elvont, önreflexív építészettel van itt dolgunk, amivel kapcsolatban, megkockáztatom, a konceptualizmus emlegetése sem túlzás. De ne siessünk ennyire! Érteni vélem ugyanis az építész törekvését.
Olyan házat tervezett, amiben úgy tudja maximalizálni a panoráma, a táji látvány vizuális jelenlétét a belső térből, hogy a végeredmény nem egy élhetetlen üvegdoboz. Így a zárt-nyitott kubatúra belső traktusai annak ellenére hatalmas üvegfelületen érintkeznek a külvilággal, hogy kellő intimitás, lakható, működő takart terek maradnak a benne lakók számára. Ennek a szerkesztési elvnek a következtében fordult át a lakószintek belső logikája, tudniillik itt nem a földszint-nappali-kert összefüggés valósult meg, hanem földszinti hálószobák feletti nappali-szülői háló-fürdő válik „vezérszintté”, míg a „kertkapcsolatot” tulajdonképpen a tetőteraszon találjuk meg.
Ez egyfajta térszint felé emelkedés érzetét kelti. Olyan kicsit, mintha egy drónrepülés perspektíváját látnánk viszont, ahol a nézőpont fizikai emelkedésével együtt terül el a maga teljességében, nyílik meg valójában a környező domborzat, természeti környezet és lakóövezet panorámája. Már csak azért sem öncélú döntés mindez, mert az építési telek lejtése egyébként is nehezítette volna a teljes értékű kerthasználatot, ugyanakkor olyan telepítési szituációt eredményezett, amiben a két épületrész egyfajta lebegésben, billegésben állhat a lejtő felső pontján.
Szép kompozíciós ötlet, amint az egymáshoz képest „tükrözött” két épületrész közé beérkező lépcsőhasadék vonala a két ház közötti néhány fokos elfordulást rajzol ki. Így hangsúlyossá, de nem túlhangsúlyozottá válik egy finom gesztus, amit a tervező a kettős tájolás érdekében alkalmazott, és ezzel maximalizálta a tájra nyíló panoráma szélességét. A feszes, sarkosan tiszta formájú, lejtőbe metsződött szabályos hasábok sziluettjének tömörségét a tetőteraszra helyezett idom bontja csak meg kicsit, ez a fölső dolgozószoba, teraszkijárata pontosan a lakóhasábok méretének nyolcada.
Tudható, hogy az épület és a helyiségek benapozását a két napforduló határozza meg, és a napéjegyenlőség idejére felállított naptanulmányokban vizsgálták a tervezés során. Mindez a végletekig letisztított képlet és logika csak akkor működik, ha a részletek, illetve a kivitelezés is tökéletes aprólékossággal készülnek el. Ez a csomópontokban tetten érhető, aprólékos gondosság látszik például ott, amiről a műleírás így fogalmaz:
„A falnyílások rajza a homlokzati modulból felépülő formavariáció. A földszinti nyílásokat homloksíkban üvegeztük, az üveg mögött széles, kintről is látszó fa kávákkal. Az emeleti szintmagas üvegek a belső falsíkon állnak. Az üvegtáblák körül mint váz rajzolódik ki az épület sziluettje.”
A csomópontok letisztultsága és a kivitelezés perfekcionalizmusa azonban nem állnak meg a házfalakon kívül, a nagyobb szerkezeti elemeknél. A nagyvonalú, minimalista belsőépítészeti megoldások egy-egy pult, vagy leülő apró részleteiben is visszaköszönnek. Érezhető a tudatos tervezői megfontolás, ami a táji környezettel összefüggésben zavartalan kapcsolatot kíván megteremteni a belső tér és a határtalan ég, a szélesen szétterülő panoráma felé.
Itt, a belső térben tartózkodók élhetik át igazán azt a téri, illetve léptékek közötti „játékot”, ami a ház egész formálását indokolja. Zavartalanul áramló terek, felszabadítóan erős, tiszta gesztusok. Éppen ezért érzi azt a kritikus, hogy esztétikai értelemben nem pusztán a minimalizmus, a tiszta, racionális téri logika megteremtése lehetett az építész elsődleges célja, hanem épülete egy konceptuális (művészeti) alkotás. Ha nem látjuk benne ezt a törekvést, akkor egy elitista, csöndes, elzárkózó építészeti nyelvi kísérletnek lennénk pusztán tanúi. A panorámakapcsolattal együtt azonban a minimalizmus ürességén túli világba jutunk.
Egyfajta konceptualista törekvést látunk arra, hogy az építészeti tér, a tér és látvány kapcsolatáról tudjunk meg többet. Felszabadító érzés olyan építészetet látni idehaza, ami képes az építészet valóságába csatornázni a kortárs művészet teoretikus elképzeléseit. Nem túlságosan nagy szavak ezek? Nem gondolom. Valóban az volt az érzésem a házban járva, hogy a dombvidék és város határán, szinte lebegve úszom a térben. Különös térérzet kerített hatalmába, ami épületekben ritkán éri az embert. Lebegés valami határán, amit pályája során minden valamirevaló építész megtalálni szándékozik.
Szintterület (bruttó): 515 m2
Tervezés éve: 2008 – 2009
Építés éve: 2012 – 2013, 2017 – 2018
Tervezés: débert építészek
Építész: Horváth Dénes
További képek a cikk végén található galériában!
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
