Cikkünk a 209-es, 2026/5-ös lapszámunkból közöljük.
Amibe most olyan megható módon „beleültetek” – és szerintem felülértékeltek –, annak létrejöttét próbálom viszonzásként leírni, és az akkori társadalmi létet érzékeltetni (az épület-makettről az elmúlt évtizedek alatt lesodródott páternoszter gépház rekonstrukciójáért, gesztusaként, viszonzásként). Igazi indokom azonban inkább az, hogy a múlt ne misztifikálódjon, mert bizonyos tekintetben a ma sem különb (se nektek, se nekem), hogy ismerhető legyen: mindig ugyanarról van szó, más és más körülmények diktálta köntösben. Az ember általában indokolatlanul hisz az „újban”, de ennek ellentmondóan ugyanakkor annak maradandóságban is. Véleményem erről a házról kezdettől fogva eléggé ambivalens. Megépültét követő törekvéseim (törekvéseink) formálás-ellenesekké váltak (a ’70-es évek igazi jellemzőinek, a mindenáron előregyártásnak, a létrehozás iparosításának őszintébb kifejezésére törekvés volt mozgatónk az adottságok kritikája mellett, amit inkább mindenki kendőzni akart vagy csupán otrombán használt). Az akkori (irányított) társadalmi tudatnak megfelelés rendre elmaradt, folyamatos hazugságok kendőzték.
Az Általános Épülettervező Vállalathoz 1968 őszén kerültem, friss diplomásként, de nem először. Elő-felvételisként egy évig már ott dolgoztam előtte, 1962-től építész-statikus szerkesztőként, ugyanis az Ybl Miklós Építőipari Technikumban érettségiztem, egy köpésre a házatoktól (a későbbi építési helyszínt a villamosról minden nap láthattam, a teret, a templom szomszédságát). Az ’50-es évek végén úgy hírlett, hogy onnan (a hátrányosnak minősített, „értelmiséginek” sorolt) származásom miatt előbb lehetek építészmérnök, mint gimnáziumi végzettséggel. Anyai nagybácsim építész volt, vonzó légköre nyomán már ötéves korom óta erre a pályára vágytam. Az egyetemi felvételikor sajnos már nem volt igaz a feltételezés: „minek jelentkezel, hisz van már szakmád”?
Szőke Zsuzsához kerültem, ki nálam tíz évvel és akkor két kisgyerekével több volt. Egymásra találtunk, nemcsak szakmailag (igazolja az elmúlt közös 57 évünk). Az ÁÉTI nagyteres (akkor trendi) irodarendszere, (60 fős irodái) nehezen tűrte extrém kapcsolatunkat, egy idő után elvettek tőle, máshoz kényszerítettek együtt-dolgozásra. Zsuzsa 1970-ben megszökött, átment a KGMTI-be (a későbbi MATÁV székházba, egyik későbbi tervezési munkánk helyszínére a Krisztina körúton).
Még Zsuzsa jelen volt, amikor Dúl Dezső építész-osztályvezetőként egy másik irodán készült kommersz programtervet (lepény, plusz magasház), enyhe mosollyal, rám sózott, Jánoskám csinálj belőle kiviteli tervet. Mintegy honorálásként egy NDK-ba tervezett munkájának, kiismerhetetlen tömegű szállodája tervezésének befejezéséért (amíg ő hosszú szabadságon volt). Még a vállalat főmérnökének (Mihálfy Lóránd statikus) szavaira is emlékszem: „koncipiáld meg ezt” (a kiviteli tervek készítésével?).
Megkoncipiáltam, kidobtam a tervet, és vakmerően másba kezdtem, akkor, 26 évesen. A beruházó (egy idős bácsi az OKISZ-ból) vette a lapot, a lendület imponált neki, támogatta a kicsit csípőből kreált új beépítést, annak ugyan előregyártott, de mégis túlformált megjelenését azzal, hogy mivel az ország szövetkezeteinek központja lesz, ezért még monolit vasbeton szerkezet is tervezhető. Bármit meg fognak építeni.
Ez eddig meseszerű, a valóság aztán elkezdett felülírni mindent. Zsuzsa elment, totál egyedül maradtam, minden rajzolni való rám szakadt, segítőt jóformán nem kaptam. A ’70-es nagy tiszai árvíz is kivont a forgalomból két hónapra, mert jelentkeztem helyszíni tervezési, állagfelmérési munkára, Jánkmajtisra, a román határ közelébe. Aztán mégis kiszenvedtem valahogy a kiviteli tervkészítést, Zsuzsa otthoni segítségével (vakartuk a pauszokat éjszakánként), jó belsőépítésszel, Gampel Józseffel. Elkezdődött a kivitelezés, jelentkeztem a Mesteriskolába (már épülő házzal), felvettek, de elvittek katonának fél évre. Zsuzsa járt művezetni helyettem, megengedték.
Viszont a ház úgy épült, ahogy lerajzoltam, jóformán kérdés sem volt, a Kőfaragó Vállalat simán legyártotta a faramuci műkő-elemeket, kalapáccsal pattintott felületükkel, megcsinálták szó nélkül az előadótermi fix-fotel székeket, kihúzták gipszből a közösségi terek nagy álmennyezeti holkerjait, megcsinálták a WC gömblámpák csoportosított (kis-holkeres) kinövéseit, a mahagóni-burkolatokat, és a homlokzati műkő „adalékkal” azonos összetételű terrazzo-burkolatokat az összes teraszon, a homogenitás jegyében (amit ma az újabb tetőszigetelések fednek), a lebegő jellegű, bonyolult zsaluzást igénylő lépcsőházat, nem odaillően fiatalos korlátaival. Csak néztem. Viszont a végén csak belecseszett a beruházó (nyugdíjba ment idős partnerem), az előadó alatti földszinti kiállítóteret irodákkal idétlen módon beépítették, a szürke mészkőburkolatot fehér márványra váltották a bejárati szint padlóján, a földszint hátsó területét is átszervezték klubbá, a tervezett irodák helyett (mérhetetlen logikával).
A ’73-ban elkészült ház csendesen meghúzódott helyén (igaz, egyszer Gádoros Lajost érdekelte, az ÁÉTI főépítésze volt akkor éppen), kis Fiatjával odavitt, mutassam. Aztán 1974 tavaszán egyszer csak parancs jött az ÉVM-ből (az akkori szakminisztériumból), hogy ezt a házat az ÁÉTI terjessze fel Ybl-díjra (akkor „házra” adták, kizárólag vállalati felterjesztésre). Egy hét alatt összefényképezték az anyagot, megcsinálták a bizonyos modellt. Viszont a díj odaítélést megelőző bejárásra a vállalat, kényelemből, engem küldött (pedig az akkor főmérnöki kötelezettség volt), így aztán a még nem 30 évest udvariasan elzavarta a bizottság.
A díjátadóra persze már Jantner Antal igazgató elvtárs kísért, egy szombati napon, április 4-e előtt, a MÉSZ székházba, Bondor Lajos miniszter elvtárs parolázásához, de nem maradhattunk soká a szendvics-evésben, mert unokaöccsének biciklit kellett vennie születésnapjára, és a boltok szombaton kettőkor zártak. Hétfőn reggel lehívatott, gratulált még egyszer, és felemelte fizetésemet 1800 forintról 3 ezerre.
Még a „brutalizmus”-ról. A jelen szakmai értékelése nem érzi a ’70-es évek előregyártási hisztériáját. Azt, hogy akkor 24 méteres, T és TT feszített födémpaneleket hordozó trélerek rohangáltak az utakon (a házgyári panelek mellett). Ez az iparosított építés, az előregyártás kora volt, nem a francia eredetű brutalizmusé, melynek külföldön, nyugaton, a monolitikus betonformálás volt a lényege. Pár éve az index.hu közölt egy képet a házról, hogy eladó (egy hirdetés alapján) és egy rövid cikket. Ezt látva Branczik Márta (Kiscelli Múzeum: „virtuális értékmentés” akció) – félve az eladást követő törvényszerű bontásoktól, átalakításoktól – felkeresett, beszéltetett. Elmondtam, hogy mikor elkészültek a ház tervei, akkor valamiféle vállalati szokás szerint a jobban sikerültek tervezőit jutalmazták. A ház statikusa, gépészei, belsőépítésze már túlestek rajta, én nem. Kicsit kínos csönd után hívatott a statikus végzettségű Mihályfi főmérnök, hogy hát én is fogok kapni. Kísérőül mondta, hogy erre a „brutalista” házra (gőze nem volt mi az). Branczik Márta mesém után hümmögve: brutalizmus? Nem is rossz!
Véleményem szerint rossz a jellemzés. Nem az, csupán egy fiatal építésznek harmonizáló, külsőségeiben az előregyártást imitáló, de a fennálló építészeti gyakorlatnak zsigerileg ellentmondásnak hitt, a formalizmus felé hajló megnyilvánulása, melynek épületté válása mai meglátásom szerint „rendszerhibának” minősíthető.
*
Zsuzsa két gyereke 1970-ben nagyon helyes volt, 8 és 12 (mikor felszedtem őket, kettővel kevesebb). Reggel fél öt tájt keltek (sportélet), Matyi csinálta a tükörtojásukat, korán feküdtek, vigyáztak a jó formára. Mi nem, inkább elhasználtuk magunkat, én az éjjel hazagyalogoltam rendszerint a Bajcsyról a Kresz Gézába, várt a hat négyzetméteres szobámban télen az anyám által elő-üzemelt hősugárzó vagy a ritkásan lehúzott, kitámasztott redőny nyáron, meg tea alapú reggelije, melyhez apám is tartozott, pedig közelebbre és csak fél kilencre járt. Semmilyen köteléket nem szerettem volna elszakítani, a fenntartás maga volt a kötelék. Itt is ott is, a szokatlan kétlakiságom, melynek a praktikum hiába mondott ellent, fenntartható volt. Szüleimmel hárman egyetértésben éltünk mindig, bármilyen szólam ez ügyben kizárt volt. Természetesen a hétvégék másként is alakulhattak a telefonok nyomán (még 1993-ban is mindennapos volt esténként, telefon híján a Víznyelő utcai sarki fülkéből). Az állapot ’82-ben bomlott meg, a második lakás-átalakításomkor, nem volt erőm hazamenni, aztán úgy maradt, amit már gyerek nélküli ausztriai közös nyaralásaink kompenzáltak érzésem szerint.
1970-ben érezhetően kikezdett minket a nagyteres irodai légkör. A tiszai árvízi helyreállításra jelentkezés részemről ideiglenes, új munkahely keresése, Zsuzsa részéről meg végleges szökés volt. Az árvíz nyoma, a károsultak, a segítők és a hatóságok tehetetlensége, a még vízben álló házmaradványok, rothadó háziállatok, pálinkába és tétlenségbe pusztuló helyiek és a sörrel fogmosások törölhetetlenek. Közben Zsuzsa otthon állást keresett, először villamosvezetőit, én meg írtam a vágyakozó leveleket a Bajcsyra. Két hónap volt, maga a reménytelenség.
Aztán vége lett, Zsuzsa a KGMTI-be került, én meg a munkahajszába. Nélküle, egyedül.
Az OKISZ engedélyezési tervét egyedül egy hónap alatt kellett megcsinálnom, a kivitelire két és fél hónap jutott, 1970. november 10-e volt a 26 éves határideje. Segítség most is alig, csupán egy alulképzett rajzoló. Érthetetlen mai szemmel, ami és ahogy történt. Tegnap, 56 év után kibontva a dobozt, egyenként kiterítve minden tervet az étkezőasztalon, átnéztük Zsuzsával múltunkat. A 27 építészrajz (a 103 közösből) mindent elmond tömören, világosan, hogy kinek mit kell építenie, legyártania, gazdag kereszt-utalásokkal minden lapon, lepedőn. Minden tervet én szerkesztettem, van, amit más feliratozott sablonnal, vagy kihúzott. Egy lap kivétel, a lépcsőház Zsuzsáé, meg az éjjeli vakarások tömkelege (a rossz statikai elő-adatszolgáltatás miatt). Minden lap valójában konszignáció is. Nem értem, hogy lehetett így átlátni, ilyen egyértelműen közölni a teendőket.
Az építés lekövető volt. A tartalékos alhadnagy már ott lehetett a másfél mázsás burkolatkövek beemelésénél. Egy egyszerű daru (talán Pionír) csak a megfelelő szintre emelt, onnan kézzel a távoli helyükre görgették, emelték. Kozák A. építésvezető mondta: igen, ez négyemberes munka. Többet sosem.
Valóban a ház esszenciája a műkő megrendelési terv. De ezt már senki sem értheti. 16 éve kicserélték a nyílászárókat, az ok ismeretlen, de jobbra, osztás nélkülire, könnyű kiesés-gátlókkal (az alacsony parapet miatt) – jobbára általam, bevontak. Bujdosó csinálta. Elővettük már számítógépes dokumentációját, rettenet. Felfújt semmi. Majdnem annyi tervlapon, mint az eredeti teljes építészet.
Szinte élhetetlen élethelyzetben terveződött a ház, ami sem tervein, sem önmagán nem látható. Higgadt, biztos elhatározás, amit végrehajtottak. Hogy formált vagy nem formált, az már nekem lényegtelen (volt idő, mikor szégyelltem, volt, mikor elhallgattam, kényelmetlen volt nekem). Miért ilyet eredményezett a kiváltságos, de embertelen helyzet? Mintha követő éveink ennek mindig ellentmondani akartak volna. A konszignáció megtalálása óta értem, érzem változó véleményemet (ahogy emlékeim részleteződnek bennem). Nem a ház a lényeg, a konszignáció. Mindent elmond egy korról, a kiszolgáltatottságról, de a szabadságról is, hogy milyen volt akkor 26 évesnek lenni, hogy érdemes-e többnek is lenni. Minden olyan bonyolultnak tűnt előtte, és egyszer csak nagyon egyszerű lett – mindegy, hogy minek a nyelvén szólt. Hogy ebben mennyi volt Zsuzsa és mennyi én, hogy mennyik voltak szüleink és gyerekei, kibogozhatatlan. „Egy” valami, átlátásra törekvő valami volt, kevés hazudozással. Ez az eggyé válásra törekvés elveszett, néha szimpatikusnak tűnő szálai előkerülnek, aztán összekuszálódnak. Nehezen élhető, túlélhető világ volt, de valóságos történésekkel. Ma nincsenek történések.
(Mónus János palinmnézisét a Terebinth építész stúdió közvetítésével van szerencsénk közölni.)
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
