Víz&Város a 21. században

A víz, ahonnan az élet elindult, egyre kevésbé természetesen van jelen az életünkben. Hiányzik vagy túl sok van belőle egyszerre – valami mindig hibádzik. A probléma értelemszerűen elsősorban a városokban jelentkezik, nem kis feladatot róva az épített környezetért felelős szakmák művelőire. Milyen lehetőségei vannak a várost tervező szakmáknak, és hol áll e téren Budapest – írásunk ennek vázlatos bemutatására vállalkozik.
 

Bécs, Seestadt. Fotó: Zöldi Anna

Vízérzékeny város, szivacsváros, esőkert, kék-zöld infrastruktúra – egyre másra kell megtanulnunk az új fogalmakat, melyek mind a korszerű vízkezeléssel és gazdálkodással kapcsolatosak. A víz körforgása az első, amit az alsó tagozatos környezetismeret órán megtanulunk, és valószínűleg álmunkból felkeltve is felmondjuk: az égből jön és a földbe/tengerbe távozik, majd újra felszáll, és kezdődik minden elölről. Végtelenül egyszerű és logikus, mondhatni szép példája a természet önregeneráló képességének.

Bár közhelyes dolog szidni a modern civilizáció kártékony nyomulását, sajnos az a helyzet, hogy a vízháztartás felborulásáért egyértelműen az ember a felelős. Ma már alapvető, hogy a klímaváltozás egyik tényezője éppen a víz körforgásának drasztikus megváltozása: özönvíz és aszály sújtja a Földet, és akkor a szennyezésről még nem is beszéltünk. 

 

A természetes és a városi beépítés által módosított vízkörforgás. Ábra: Csizmadia Dóra

 

A Földgolyó különböző pontjain más és más problémákkal találja szembe magát a lakosság. A kevéssé fejlett urbánus infrastruktúrával rendelkező területeken a vízhiány fenyeget, míg a nagyvárosokban ezen felül számtalan egyéb konfliktus is adódik, túl azon, hogy egyértelműen a városiasodás a felelős a jelenségért.

Míg 1800-ban a Föld teljes népességének mindössze 3–5%-a volt városlakó, 2000-re ez az arány 47%-ra nőtt, 2030-ra pedig a teljes népesség legalább 60%-a, közel 5 milliárd fő, azaz háromból egy ember fog minimum félmillió lakosú városokban élni az ENSZ előrejelzése szerint.

A városokkal nem az a baj, hogy ott kártevők élnek, hanem leegyszerűsítve az, amiért létrejöttek: sokan élnek viszonylag közel egymáshoz, és a kényelem érdekében a járófelület túlságosan le van burkolva. Ez felelős a felszín alatti vizek túlzott kihasználásáért, elszennyeződéséért, a járványokért, az esővizek elvezetésének hiányáért, az árvizekért, és a klímaváltozás révén közvetve a vízhiányért is. A világ vízhiány szempontjából legveszélyeztetettebb 11 városa között olyan nevek szerepelnek, mint Los Angeles vagy Tokió. A mértéktelen turizmus csak hab a tortán, akár a helyi lakosság dupláját is kiteheti a látogatók száma, akiknek a vízellátásról helyben kell gondoskodni. 

 

Veszprém, a Séd partja. Fotó: Zöldi AnnaBudapest, Szabadság híd. Fotó: Csudai Sándor


Az ember ösztönösen telepszik vizek mellé, akármekkora településről legyen szó – egy szem sátorról, vagy patinás városról. A víz egészen a 21. századig úgy élt az emberek tudatában, mint ami kifogyhatatlan bőséggel árad a természet áldásaként – vagy olykor csapásaként. Megzabolázása pedig a civilizáció diadala volt: megtisztították a szennytől, csatornába vezették, távol tartották a lakott területtől, kihasználták az erejét, egyszóval igába hajtották. A víz azonban fellázadt, és visszaköveteli jogait.

A városi civilizáció eleinte megváltás volt, tiszta ivóvizet, csatornázással egészséges körülményeket tudtak teremteni, nem kellett a sárban caplatni, az ártól gátak és rakpartok védtek. Aztán a méretek növekedésével, az ipari tevékenység fokozásával mindez a visszájára fordult, egyre erőteljesebb és bonyolultabb technikai beavatkozást igényelt a víz egészségének megőrzése, miközben a készletek vészesen kezdtek kimerülni. 

 

Tarcal, bányató. Fotó: Zöldi AnnaRudabánya, bányató. Fotó: Zöldi Anna


A huszadik század utolsó évtizedeiben a környezetvédelem megjelenésével fókuszba került a vizek tisztasága, és sok folyó – köztük a Duna is – nagyságrendekkel egészségesebbé vált. Néhány évtized alatt eljutottunk oda, hogy ma már nem kockázatos a Dunában fürdeni, és a város él is a lehetőséggel, bár más nagyvárosok, pl. Varsó a Visztulával ebben azért jócskán előttünk járnak. Mert a vizet nem csak fogyasztani, de használni, sőt, élvezni is akarjuk, pláne a sivár betondzsungel közepén.

Az építészeti-, tájépítészeti tervezés egyik kiemelt és kedvelt feladata a városi vízpartok kialakítása. Be kell vallanunk, hogy ebben a vonatkozásban – számos közelmúltbeli próbálkozás ellenére, mint a Valyo akciói, vagy a rakpartok ideiglenes gyalogos megnyitása, fasorok ültetése – Budapest a sor végén baktat. Pedig hajdan a Belvárosban számos fürdő működött a Dunán, ennek feltámasztására is volt már 2099-ben próbálkozás. 

 

Dunapart, Valyo Kikötő 2018Szentendre, Dunapart, Kacsakő
Dunai uszodák. Forrás: FortepanUszálystrand, 2009. Terv: Pyka Zsolt és Szöllőssy Barbara – Városi Tájkép Csoport. Fotó: Vargha Mihály
Strand a Dunán. Forrás: FortepanDunafürdő. Forrás: Fortepan


Jó példaként említhető a Szabadság híd és a Petőfi híd közötti partszakasz többfunkciós kialakítása, amely mindig zsúfolásig megtelik. Fölötte, a Rákóczi hídig terjedő szakaszon már a HÉV elvágja a parkot a parttól, nem is működik igazán. Budapest eddigi legjobb Duna-feelingjét a Szabihíd projekt adta a lakóknak, bizonyítva, mekkora potenciál az, amit parlagon hagyunk. A Lánchíd autómentesítése talán ad némi reményt az újrázásra. A Valyo tevékenysége arra is példa, hogy a városi természetes vizek birtokba vétele központi akarat híján civil kezdeményezésre is történhet. A mostani városvezetés lehetőségeihez mérten partner ebben, és más korszerű környezet- és természetvédelmi gyakorlat meghonosításában is. 

 

Szabihíd, fotó: Valyo

Már az előző városvezetés alatt, 2018-ban elkészült a Tér_Köz pályázat mellékleteként egy sorozat, amelynek darabjai a zöld infrastruktúra kérdéseit tárgyalják közérthető módon, többek közt a vízérzékeny tervezés vonatkozásában is. Ebben a kiadványban a hazai és nemzetközi példákon túl részletes leírás, útmutató, anyagpaletta és fajlista található a városi vízkezelés különféle lehetőségeiről az egyéni szinttől a városi szintig, a zöldtetőktől az esőkerteken át a záportározókig. 

 

Esernyő alakú vízgyűjtők és csepp alakú víztározók, Koppenhága, Taasinge tér klímaadatptációs átalakítása

A vízvételi helyek – közkutak, mosóházak kezdettől a települések kiemelt jelentőségű pontjai voltak. A városiasodás során ennek megfelelően egyre művészibb keretbe foglalták az életet adó elemet, Róma kútjai már szimbolikával bírtak, a barokk kastélykertek csobogói, kaszkádjai, az angolparkok műromokkal keretezett tavacskái pedig már egyértelműen a táj ékszerei voltak. A tizenkilencedik századvégi nagyvárosok, a huszadik századi városok szökőkútjai esztétikai felüdülést nyújtottak, akárcsak a közparkok tavai. Mi annak idején még illegálisan fürödtünk forró nyarakon a szökőkutakban, ma már eleve úgy tervezik a köztéri vízfelületeket, hogy erre lehetőségeket adjanak.

Párakapu, párát fújó nyílások a burkolatban, intelligens csobogók nélkül ma már nem készülhet városi köztér, ez azonban csak a felszín, még ha kellemesen hűs és nedves is. Szakszóval élve pedig a túlburkolt, túlmelegedő felületek által okozott városi hősziget-hatás egyik ellenszere, ahogy a természetesen párologtató zöld növényszigetek telepítése is. Ez az, amit a laikus is lát, és aminek Budapesten is sokan örülhetünk. 
 

Kút, Veszprém. Fotó: Zöldi AnnaÁrvíztábla, Veszprém. Fotó: Zöldi Anna 


A dolog azonban ennél sokkal bonyolultabb, az évszázadok alatt kiküzdött vízkezelési megoldások összehangolt, hálózatos működtetése, az égből hulló áldás „visszaszelidítése” szükséges ahhoz, hogy a korszerű nagyváros vízérzékeny városként működjön. Az ökoszisztéma helyreállítását kell megoldani úgy, hogy ne vesszen el közben az egészség és a kényelem. A komplex feladat megoldása során az ősi, természetes módszereket (szikkasztás, párolgás lassítása, stb.) kell ötvözni a korszerű technika nyújtotta lehetőségekkel – lényegében ezt jelenti a kék-zöld infrastruktúra megteremtése.
 

A városok és a vízgazdálkodás szintje. Ábra: Csizmadia Dóra


Az eddigi gyakorlat, azaz, hogy a burkolt felület az esővizet csatornahálózaton keresztül a természetes lefolyásokba vezetjük, több problémát is felvet. A városokban nem csak a víz hiánya vagy a túlmelegedés okoz ugyanis veszélyes helyzeteket, hanem a hirtelen nagy mennyiségben lezúduló csapadék is, amit a csatornahálózat vagy nem tud elvezetni, vagy túl gyorsan szállít a folyókba, ezzel lökésszerű árhullámokat, esetleg a szennyvíz visszafolyását okozva. Az autókkal terhelt burkolt felületekről a csatornába jutó víz bemos egy csomó szennyező anyagot, egyre nagyobb gondot okoz a tisztítás, ráadásul a drága kincsnek számító esővíz így a szennyvízzel keveredik, vagyis a használat szempontjából elvész. 

A szilárd burkolatról a csatornarendszerbe történő vízelvezetéssel szemben egyre hangsúlyosabb feladat a jövő nagyvárosaiban a víz megtartása, helyben szikkasztása, párologtatása. 

Tradicionális csapadékvízkezelés, és kék-zöld infrastruktúra. Ábra: Csizmadia Dóra

A jó hír, hogy ez nem atomfizika, épp ellenkezőleg: megoldja egy ásó, és két régi, jól bevált, a homokozóból ismert eljárás – az árok, illetve a gödör. Persze ennyire azért nem egyszerű, a részletek nyilvánvalóan szakértelmet igényelnek, de az elv azonos: lesüllyesztett, növénnyel beültetett felület. A zöld szigetek, vízáteresztő burkolatok közé telepített növények gyökérzete részt vesz az esővíz természetes tisztításában, a szilárd burkolaton elfolyt csapadék pedig külön föld alatti víztározókban gyűjthető és másodlagosan felhasználható. Nem lenne ördögtől való az sem, ha a közkutak új szerepben visszatérnének a városba.

 

Időszakos víztározó tér, RotterdamBerlin, Széles, kaszkádos kialakítású szikkasztóárok. Fotó: Csizmadia Dóra

 

A rendszer megtervezése komoly műszaki, szakmai feladat, a megfelelő lejtések kialakításától a berendezések telepítésén át a burkolatok és növénytelepítés kiválasztásáig. Ugyanakkor hatalmas kreatív lehetőség vonzó és élhető városi területek létrehozására, meglévő közterek átalakítására. A technikai lehetőségek kihasználása – kommunális csapadékvíz tárolók kialakítása, a középületek csapadékvizének gyűjtése és visszaforgatása, víztisztítás – stratégiai városfejlesztési feladat, amely megfelelő jogi hátteret is igényel.

A kék -zöld infrastruktúra kiépítésének eredménye viszont felbecsülhetetlen érték: multifunkcionális, esztétikus és ökologikus felületek létrejötte, melyek egyszerre csökkentik a lefolyást, hűtik a környezetüket, szolgálják a városlakók kikapcsolódását és egészségét, és élőhelyet nyújtanak a honos állat- és növényfajok számára. A kék-zöld stratégia ráadásul matematikailag mérhetően költségtakarékosabb hosszú távon.

Koppenhága, záporlevezető utca. Forrás: Ramboll and Ramboll Studio Dreiseitl, 2016. Csizmadia Dóra nyomán

A Szent István Egyetemen térképes felmérés készült Budapestről a párologtatás fokozása, szikkasztás és víztárolás lehetőségeinek vonatkozásában. A párologtatás fokozása, a zöldfelületek telepítése költségigényes beruházás, elsősorban a hősziget hatástól szenvedő belvárosi területeken lehet indokolt. A szikkasztás lehetőségeit a természeti adottságok korlátozzák, például nagy lejtés esetén, a budai oldalon nem működik hatékonyan, de víztárolás elvben bárhol lehetséges.

A nagy potenciált a belvárost körülvevő lakótelepi és rozsdaövezeti gyűrű jelenti, ahol rendelkezésre állnak, illetve a fejlesztés során célzottan kialakíthatóak lennének a megfelelő felületek, akár víztározó tavak formájában is. A kék-zöld infrastruktúra helyigényének biztosítása szabályozási kérdés, városi illetve önkormányzati feladat.

 

Budapest, a párologtatás, szikkasztás és víztározás potenciáltérképe. Ábra: Csizmadia Dóra. 1 – sűrű belvárosi területek; 2 – nagy iparterületek által befolyásolt lakóterületek; 3 – nagy zöldfelületarányú lakótelepek; 4 – rozsdaterületek; 5,8 – elővárosi családi házas területek; 6 – történelmi belváros; 7 – változatos domborzatú beépítés.Budapest, Az átmeneti zóna rozsda- és lakótelepi területei és a zónán áthaladó kék infrastruktúraelemek. Ábra: Csizmadia Dóra


A víz megtartásának első feltétele azonban a szemlélet alapvető megváltozása. Mert míg a vízben tapicskolásnak, a szép zöld gyepnek mindnyájan örülünk, annak már kevésbé, hogy a valóban érezhető változáshoz az autósforgalmat töredékére kellene csökkenteni. Az autók ugyanis nem csak az üzemanyag révén szennyezik a környezetet, de lényegében miattuk kell minden talpalatnyi földet leaszfaltozni.

Túl azon, hogy egy Budapest-korú város 19. századi igényekre tervezett úthálózata nem bír már el akkora forgalmat sem, mint a mostani, érdemes belegondolni, hogy a Nagykörutat akkor alakították ki ilyen keresztmetszettel, amikor az még valóban nagyvonalúan tágas volt a használathoz képest. Ezt a „térpazarlást” sírjuk ma vissza, és pont a Nagykörút az, amelynek mérete megengedné ma is a korszerű igényeknek megfelelő zöld átalakítást – ha a forgalomról, illetve a személyautózásról le tudnánk mondani. Budapesten azonban már rakpart részleges lezárásának gondolata is lincshangulathoz vezet, holott a város utolérhetetlen, egyedi értéket veszteget el az autózás oltárán. 

 

Rakpart, Valyo


Ha már a Nagykörút – amely alatt egy gigantikus főcső halad – szóba került, érdemes megemlíteni egy eléggé banális okát a vízpazarlásnak: a csőtörést, illetve szivárgást. A történelmi nagyvárosok vízcsőhálózata ugyanis nem mai darab, az elavult csöveken keresztül pedig meglepő mennyiségű víz szivárog át Narniába.

Magyarországon konkrétan a kinyert ivóvíz egynegyede vész el – ezt saját példával is alá tudom támasztani. Századfordulós bérházunkban a vízórával mért saját fogyasztásunk fele lett a korábban kiszámolt átalánynak, ami csak úgy lehetséges, ha a csőhálózat valahol nem kicsit ereszt. Ehhez képest a társasház semmit nem tett azon kívül, hogy mindenki felszereltetett saját vízórát – innentől a közösből fizetjük a többletet. De tény, hogy egy hat emeletes ház vízvezték-hálózatának felújítása vállalhatatlan terhet róna a tulajdonosokra. 

 

Los Angelesben az Ivanhoe Tározóba engedett árnyékoló gömbökkel igyekeznek csökkenteni a párolgást


Vannak az autómegvonásnál kevésbé fájdalmas lehetőségek is, melyek szintén az emberi belátásra apellálnak. Például, hogy nem locsolunk csapvízzel. Tavaly Budapesten is volt vízkorlátozás, kifogytak a készletek, és nem a Belvárosban. Ugyancsak megdöbbentő adat, hogy épp a külvárosi agglomerációban, a kertes házak övezetében a legrosszabb a zöldfelület aránya, az udvart ugyanis perverz módon lekövezi a legtöbb tulajdonos. Az ilyen, egyéni hatáskörbe tartozó döntések legalább annyira befolyásolják a vízmegtartást, mint a stratégiai intézkedések, közberuházások. 

 

Bécs. Fotó: Zöldi AnnaKoppenhága, Forrás: David Bravo, 2018 // LYTT Architecture
Bécs. Fotó: Zöldi AnnaBécs, fotó: Zöldi Anna


Korszerű köztéralakítás ürügyén közhely a szomszédos Béccsel, vagy Dániával, Hollandiával példálózni, ám a példa mégis azt mutatja, a feladat nem lehetetlen. Budapest ráadásul felszíni és felszín alatti vizekben nagyon gazdag, hat patak szeli át, de ezek jórészt betonozott partfalak közt csordogálnak, vagy a föld alatt, élőviláguk nincs. A város stratégiai fejlesztési terveiben ezek revitalizációja is fontos pont, és a Rákos-patak, illetve a Szilas-patak egy részén látványos eredményt hozott. Az ökológiai egyensúly megőrzése miatt volt fontos kérdés a Római-part árvízvédelme, nem az egyébként ellenszenves ingatlancápák móresre tanítása miatt – az csak kellemes hozzáadott érték. 

 

Pünkösdfürdő, esőkertA Rákos patak sok helyen betonmederben fut, ami nem kedvez az ökológiai egyensúlynak 


Ma már közparkra tájépítészeti terv nem születik vízfelület nélkül, megjelennek az esőkertek – ahogy a Főváros által kialakított új Pünkösdfürdői közparkban is. A tájépítészek tudják a dolgukat, birtokában vannak a tudásnak, de mindezt összhangba kell hozni a fejlesztői és jogi, szabályozási környezettel. A Széllkapu park kapott zöldfalat és zöldfalon lecsorgó vízfüggönyt, csobogót meg tavat is, de a garázsfödémen kialakított mesterséges dombokon szemmel láthatóan kiszárad, illetve sokszoros locsolást igényel a gyér növényzet is, ami arra int, hogy nem kell minden park alá mélygarázs. Új közparkot építeni, vagy egy burkolt teret valóban víztudatos szempontból átalakítani nem gyorsan megtérülő beruházás, ugyanakkor mégiscsak ez a túlélés záloga. Nehogy a végén partra vetett halcsordaként kórusban kelljen kiáltoznunk Picassóval: agua, AGUA!!

 

A cikk megírásához forrásul szolgált Csizmadia Dóra városi csapadékvíz-gazdálkodással foglalkozó, négy részes cikksorozata a másfélfok.hu oldalon. További ábrák és fotók a galériában.

 

 




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Súlyos probléma lehet a csapvíz ólomtartalma, de van rá megoldás

Súlyos probléma lehet a csapvíz ólomtartalma, de van rá megoldás

Ideje tiszta vizet önteni a pohárba – mondja a kérdéssel foglalkozó vegyészmérnök és épületminősítési szakember.

Hol van a legolcsóbb vízparti lakás Budapesten?

Hol van a legolcsóbb vízparti lakás Budapesten?

Túl a Balatonon: ingatlanok a Velencei-, a Tisza- és a Fertő-tónál, illetve a fővárosban.

A Ludovika keleti kapujában

A Ludovika keleti kapujában

Skardelli György vezető tervezővel beszélgettünk a Ludovika Campushoz tartozó Sportközpont épületéről. 

Hirdetés