Apa és fia dolgozott ezen a helyi kőből rakott családi házon Tihanyban

Cikkünk az Octogon 202-es, 2025/6-os lapszámából közöljük.

• Szöveg: Torma Tamás
• Fotó: Danyi Balázs
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Jól sikerült házak kapcsán többször leírtam már, hogy szerelemgyerek. Szerelemgyerek, azaz mintha valami ihletett, metafizikai többlet is hozzájárulna a jóságához: a hely, a körülmények, építész és megbízó nem hétköznapi egymásra találása. Ha a fókuszt tovább szűkítjük az utóbbira, a leírások gyakran itt sem nélkülözik az ihletett emelkedettséget, pedig az építészek és megbízó találkozásában bizony munka van. Rengeteg munka.

Nem hiszek tehát abban, amikor a szakmai Ámor nyila a felhők fölötti magasból érkezve, egyszer csak hirtelen hozza el a nagy és érzelmes harmóniát. Amúgy a szerelem sem olyan egyszerű, mint messziről látszik: ritka az olyan (ihletett) pillanat, amikor mindkét fél ugyanazzal az intenzitással van benne. Ugyanaz egyszerűbben: a párdinamikában az egyik fél mindig jobban benne van. Ebben a tihanyi szerelemgyerek házban is hat év kemény építész-megbízói, „párkapcsolati” egymáshoz csiszolódás/együttműködés van.

Ebből a lelkizésből ennyi elég is, mivel amikor élőben is megpillanthatom ezt a családi házat, még semmit sem tudok a fentebb írtakról. Viszont rögtön elvarázsol a környezete, ahogy a helyi kőből rakott, határozott karaktere feloldódik a jobbra megnyíló tájban, a végtelennek látszó természetvédelmi övezetben. Zöld, sziklás rét fut szét a tihanyi dombok lejtőjén, tárul ki és indul el fölfelé az oldalban. Rétnek is alig nevezhető, szinte érintetlen természetes táj, amiben csak alig érzékelhető az a néhány gyalogcsapás. Vadrózsabokrok (állítólag ritka orchideafajok is vannak erre), elszórtan fák, hullámzó zöld szőnyeg, de ahogy megtudhattam, véletlenül sem pázsittal, hanem olyan természetes gyepfűvel, amit a tulajdonos is tudatosan használ.

Sőt, a ház súlypontjainak újrarendezése reagál is erre a kivételes pozícióra, amire a korábbi ház még nem: a kertre néző nappali saroknyitása mellett, a másik lényeges változás, ahogy a földszint felét kitevő konyha-étkező tere a természeti táj felé fordul. És hogy a tájépítész munkája se csak az utolsó sorokba elpöttyintve kerüljön be a szokásos maradékelv logikája szerint, meg kell említeni, hogy az építtető egyik titkos vágya is teljesült. A belső kert –, amit az épület elválaszt ugyan a gyepes, virágos mezőtől – Balogh Andrea laza, vadvirágos kertjeként sűrítve folytatja a túloldalon lévő természetvédelmi táj világát.

Tihanyban vagyunk, de nem a balatoni oldalán, hanem a gödrösi részben – innen nem is nyílik a nagy tóra kilátás, hanem a Külső-tó zsombékos laposára helyette. Mögötte erdő a horizont, mintha nem is ott lennénk, ahol vagyunk.

Gödrös: a név rögtön utal a kőre is, mivel a gödrös felszín nemcsak a tihanyi hegy vulkanikus jellegének köszönhető, hanem annak is, hogy az elmúlt századokban ezeket a köves gödröket kimélyítve bányászták ki a helyi építőanyagot. Ma már nincs hivatalos bánya. Aki ezt a bazaltot akarja használni, inkább az elbontott házaknál tud ilyet szerezni. Ám, ha már itt tartunk, a kőhomlokzat rakása is egy hagyomány. Ha egyre kevesebb szakember között is, de öröklődik – ezen a házon is apa és fia dolgozott.

Nézzük meg közelről ezt a rakott kőfalat: úgy tűnik, mintha nem lenne két egyforma kő, sorai szürke színváltozatokat és mintákat adnak ki – mindez egy külön, érzéki világ. Messziről viszont a sarkokon nincsenek egyedi kötésminták, sőt, sokkal erősebb a plasztikai hatás. Mintha valódi kőruha lenne, amiben vakolt érhálózat fut. És mintha ezzel a szikár, de természetes érzékiséggel testesítené meg a nagyon konkrét és áttételes időtállóságot is. A kővel burkolt épülettestet ugyanakkor határozottan törik meg a kert felőli oldalon a bevágott teraszok.

Az egyik külső saroknál a víznyelőt élére állított terméskövekből rakták körbe: ez teljesen új arculatát is megmutatja a kőnek, egyszerre természetes és szinte kortárs plasztika. (A kőburkolat viszont makroszigetelést igényelt, mivel a tihanyi kő megtartja a meleget.) Viszont ideje visszatérni a megbízók és az építészek párosához! A ház megjelenéséből, majd a fokozatosan feltáruló külső és belső rendezettségből szinte sugárzik az a közös nevező, amiben a tervezők és a megrendelő találkoztak.

De megküzdött összecsiszolódás volt ez változatos dinamikával, amelyben hol az építészek, hol a megbízók ötlete és energiája indította be/lendítette tovább a dolgokat. Elég gyakori például, hogy az építész fejében már előre megvan a ház, amin csak itt-ott módosít a megbízóval folytatott párbeszéd –, ám ez most megfordult többször is. A hat évig húzódó közös munka ugyan hosszú – alighanem sokaknak riasztó is –, de így maradt idő az olyan apróságok kiérlelésére is, mint a sütögetős nyári konyha vagy a kőből készült medence.

A megbízók rendszeresen nyaraltak a mostani ház közelében, így a környék nem volt ismeretlen. És ahogy fejlődött a tervezés, úgy alakult át a leendő nyaraló lakóházzá. Egy a hetvenes években épült, háromszintes nyaraló állt itt korábban. Részben hasonló és szinte alig változott a tömege, magassága, az új mégis egészen más lett. Már csak azért is, mert erős funkcióváltást igényelt: a nyaralóból egy négy évszakos otthonét. A szuterén szint megnyílt a kert felé és a kivehető falak kitisztításával nagyvonalú tereket eredményezett.

A korábbi fő tengelyek megmaradtak a házban, bár az elvétellel a terek levegősebbé lettek, a kialakuló átlátásokkal hangsúlyosabbak. Ám van, ami megmaradt a hetvenes évekbeli nyaralóból. Az előzményen a kő csak a homlokzat felén jelent meg. A másik oldalon rusztikus, ún. cuppantott, világos vakolat volt, de a tört metlachi lapokból összeillesztett mozaikburkolatok is kortárs változatban ismétlődtek meg. Ráadásul akkor a tervek csak részben valósultak meg, véletlenül fennmaradt ugyanis néhány homlokzati vázlat és látványterv is arról, ahogy néhány évtizede a tervezők elképzelték volna a hetvenes évek akkor markáns, ma már inkább retró-nosztalgikus dizájnjával: merész tömegformálás, szinte a földig érő – ráadásul aszimmetrikus – nyeregtető jellemezte ezt, dinamikus üvegsávokkal.

Mindez nem valósult meg – de észrevétlenül is hatott a mai tervekre. A fiatal tervezők végül a homlokzat teljes kőburkolata mellett döntöttek és a kő vakolatba foglalva a belső falakon is megjelenik. Ez a benti kő és a roncsolt beton kint acéllal egészül ki az előtetőnél, a sütögetős nyári konyhánál. Bent aztán a kő, a fa és a vakolt felületek szintenként más-más arányban és jelentőséggel tűnnek fel, ahogy a három szint is külön-külön életteret jelent. A tetőtérben például már a fa veszi át a főszerepet a látszó tetőszerkezet gerendáival. Itt a gyerekszoba fölé egy plusz tetőszint/plató került. Egy igazi elemelt, varázslatos tér a kilátásaival és a padlója közepén egy kivágott és hálóval kipótolt téglalappal. Ez az apró ötlet szinte csillog és elrepül az ég felé. Ahogy felülről le és onnan fel lehet ellátni, az szívdobogtató.

Ehhez képest a térelosztáson érződik a kiérleltség: fegyelmezetten szervezett, ugyanakkor kellemes tágasságot, térérzetet ad. Az előbb említett elemelkedéstől néhány méterre például az egymás után rakott ajtók sora a teljes szinten végigvonulva már újra valami szikár fegyelmezettségről árulkodik. És nem hagyhatom ki a szinteket összekötő lépcsőt sem. Nem valami szakipari cég sorozatterméke, hanem igazi egyediség.

Eddig félig szándékosan, de kerültem, hogy ezt a tihanyi házat villának nevezzem. Mindenki érzi, ahogy ezt a fogalmat ma használni szokás, de itt a méretéből és a belefoglalt funkciókból is hiányzik az a csili-vili faktor, amit a kivételességre törekvés és a kissé rátarti önfény kettőse táplál. Szóval itt elsősorban lakni akarnak, a körítés pedig nem a trendiség. Ez az egyediség a tervezők és megbízók jól kimunkált együttműködéséből fejlődött ki. A ház előtt egyébként meghagytak egy hatalmas követ a környék igazi, tihanyi kövéből és egy fenyőt, amit akár a garázs árán is meg kellett védeni.

További képek és rajzok a cikk végén található galériában!