A Millenium Házának keresztelt egykori kiállítási pavilon teljesen visszanyerte impozáns küllemét

Cikkünk a 157-es, 2020/1-es lapszámunkból közöljük.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Bujnovszky Tamás
• Olvasási idő: …

Hirdetés

Egy sikeres műemlékfelújításnak három dolgot feltétlenül tudnia kell: hitelesen és szakszerűen megóvni a történeti értékeket, megtalálni az épület fenntartását hosszú távon biztosító funkciót és megteremteni a kortárs igényekhez igazodó működést. Az idő múlása azonban könyörtelen, a hajdan lüktető élet anyagba merevedve ellenáll a változásnak. A most épp Millennium Házának keresztelt hajdani Olof Palme-ház felújítása, az Archikon stúdió munkája a háromból két akadályt sikeresen vett – azt a kettőt, ami az építészek munkáján múlik.

Az épített örökséggel ugyanolyan nehéz mit kezdeni, mint a nagyi komódjával. A probléma épület és stelázsi esetében ugyanaz: ami valaha jól szolgált, önmagát túlélve kegyelettel kerülgetett nyűggé válik. A struktúrájukkal, méreteikkel a 19. század végi, 20. század eleji életmódhoz igazodó nagyvárosok kis túlzással nyugodtan tekinthetők nyűgös nagyszülői örökségnek: szépek, de sokszor nehezen tudunk velük mit kezdeni. A 20. század diadalra vitte a célszerűséget és a racionalitást, napjainkban viszont világszerte feléledni látszik az igény, hogy akár súlyos anyagi áldozatok árán is, de újra eredeti pompájában lássuk a múlt építészeti hagyatékát.

Az azóta kihalt építőmesteri tudás hiánya ma már nem akadály, ha nem is olcsón, de rendelkezésre áll a technológia, amivel a tökéletes helyreállítás elvégezhető. Kialakult valamiféle kánon is a 19. század hazai örökségének vonatkozásában: az épület külseje, homlokzatai nem tűrnek kortárs beavatkozást, ott a korhű restaurálás az elvárás, akár az elpusztult, vagy időközben elbontott részek visszaépítése árán is. A belsőben viszont sokszor megengedett a szabad kéz, ahogy az Olof Palme-ház esetében is történt. Ez a hozzáállás persze számos elméleti kérdést felvet, hisz voltaképp beleszól az építészet spontán, organikus működésébe, amibe a pusztulás épp úgy belefér, mint az átépítés. Persze a múlt feltámasztásában testet öltő önreprezentáció is lehet az organikus fejlődés egyik állomása…

A Millenium Házának keresztelt egykori kiállítási pavilon is megfelel a fenti kánonnak, teljes egészében visszanyerte impozáns küllemét. Az 1885-ös Országos Általános Kiállítás, amelyre Pfaff Ferenc tervei szerint épült, teljes egészében az akkori Magyarország reprezentációját szolgálta, az ipar és a kultúra eredményeinek látványos bemutatásával. Az ideiglenesnek szánt pavilonok közül csak három élte túl a kiállítást, közülük ma már csak ez a ház áll, és őrzi az akkori idők léptékét és hangulatát. Homlokzatai eredetileg is gazdag díszítést kaptak, lévén, hogy a Műcsarnoknak szánt épület a képzőművészeti anyagot fogadta be. Egyedileg készített Zsolnay épületdíszeit még a pirogránit alkalmazása előtti időben gyártották, így felújításuk különös szakértelmet igényelt.

Az épület hamar kicsinek bizonyult az eredeti funkcióra, a Műcsarnok máshová költözött, de a pavilon számos funkcióváltás után is a képzőművészet otthona maradt. A szocializmus évei alatt szobrászati műhelyként szolgált, ekkor az egész épület átalakították, megemelték a párkányt és a tetőzetet, és alápincézték a teljes alapterületet. A felújítás visszaállította az épület eredeti arányait és térszerkezetét, az üveg felülvilágítókkal ellátott oldalszárnyakba egy-egy összefüggő, nagyméretű terem került, a hozzá kapcsolódó kiszolgálóhelyiségekkel.

Mindkét tér ismét felülről kapja a fényt, bár a jelenlegi kiállítás kedvéért a felülvilágítókat és nagyméretű ablakokat belülről árnyékolók takarják. Az épület bejárata átkerült a Liget belseje felőli oldalra, ahonnan eredetileg is nyílt. Ez most némileg furcsa téri helyzetet teremt, és összefügg a Liget-projekt hektikus alakulásával. Az Olof Palme sugárutat ugyanis a pályázaton nyertes terv szerint meg akarták szüntetni, azzal a felkiáltással, hogy a Nebbien-féle Városligetben még nem volt jelen.

A Liget mai használatához és struktúrájához azonban már annyira hozzátartozik, hogy a biciklisek tiltakozására mégis a helyén maradt, így most az épület ennek háttal áll, bár az előcsarnokból errefelé is vezet kijárat, és ide nyílik nyáron az étterem terasza is. A bejárat előtti teret – ami eddig a pavilon hátsókertje volt – a tájépítészeti terv azzal próbálta helyzetbe hozni, hogy a millenniumi hangulatot idéző rózsakertet álmodott ide, szimmetrikus vonalvezetéssel, lugassal és pihenőpadokkal.

Ez a program egyik kritikus pontja – tény, hogy az angolpark struktúrájától idegen, az utcabútorok pedig – a vasrácsos lugas, a kandeláberek és korlátelemek – csak kínosan mímelik a korabeli hangulatot, főleg a hátterüket adó, valóban nívós eredeti architektúra díszleteként. Feltűnő újítás a homlokzaton a nyílászárók osztása. A Bardon Alfréd-féle, 1958-61 között zajló átalakítás kicserélte a faszerkezetet fémkeretes, sűrű osztású nyílászárókra. Az Archikon építészei visszaállították a faszerkezetet és az eredeti terveken látható osztásrendet.

Az épület tehát magára öltötte 19. század közepi ruháját, belül az utólagos válaszfalaktól megtisztított térben viszont már érvényesülhetett a kortárs tervezői szemlélet. Mivel a belső díszítés elpusztult, és csak fekete-fehér fotók alapján lehetett rekonstruálni, monokróm, lágy zöld tónusban született újjá, ezzel már jelezve, hogy ami innentől következik, csupán idézet, illetve 21. századi hozzátétel. Utóbbinak leglátványosabb eleme a szintén teljesen megújult alagsorba vezető körlépcső és világítás. Arányai, vonalvezetése, anyaghasználata révén felnő a 19. század aprólékos díszítőművészetének színvonalához, miközben nagyvonalúsága összetéveszthetetlenül kortárs. Egyszerre méltóságteljes és lendületes, így teremt átmenetet a 19. századot idéző földszint és a teljes egészében mai designt mutató alagsor között.

Az épületfelújítás gondja – mint annyi kortársa esetében – a megfelelő funkció megtalálása volt. Paradoxon, hogy ennek hiányában – minthogy előzetes koncepció nem kötötte a kezüket – a tervezők egyenesen jutalomjátéknak tekintették a feladatot. Színtiszta építészet volt az, amivel foglalkozniuk kellett: terek, formák és díszítmények hiteles harmóniája. A túlélés záloga azonban, mint a bevezetőben hangsúlyoztuk, a sikeres működés. A probléma voltaképp „születési rendellenesség”.

Ez a pavilon, hasonlóan sok 19. századi társához, például a Várkert bazárhoz, már születése idején is inkább reprezentatív díszletnek épült, semmint hasznos épületnek. Nem is tudta soha betölteni funkcióját, sem képzőművészeti csarnokként, sem kiállítási térként – a háború előtt Budapest-kiállítást próbáltak benne elhelyezni, de ahhoz is kicsinek bizonyult. Hadikórháznak talán bevált, szobrászműteremnek már kevésbé, hisz bezárt. Most a Millennium emlékének próbálják szentelni, de a beígért kiállítás, a nagyszabású Budapest-makettel és virtuális valósággal egyelőre sehol. Elvileg rendezvénytér – vajon mit takar e kaméleon-fogalom? A tervezett étterem helyét – amihez pedig látványkonyhát is építettek – hosszú vajúdás után Zsolnay kávézó foglalja el, a maga egyedi és szellemes belsőépítészetével.

A Zsolnay-kerámiák hatalmasra nagyított formáival operáló design Kiss Miklós munkája. Maga az épület megújult, kompakt külsejével szép mementója a 19. század dekoratív és igényes építészetének, és egyben arra is látványos példa, hogy milyen építészeti léptéket visel el a Liget anélkül, hogy elő-, hátsó-, illetve oldalkertté degradálódjon. Mellette viszont már ezerrel épülnek nagytestvérei, amelyek ezt a harmóniát jócskán átírják majd. Ez azonban már másik történet, a Millennium Házának meséje viszont akkor zárul happyenddel, ha bebizonyosodik, hogy a kicsinosított matróna még képes meghódítani az ifjú szíveket, és ha nem is perdül táncra, de legalább megáll a maga lábán.

További képek és rajzok a cikk végén található galériában!