A főváros bűvkörében

Egy 19. század végi ötlet csíráiból nőtt ki a mai Budapest.

Hetven éve már, hogy a Magyar Közlönyben megjelent az a törvény, amelynek hatályba lépésével Budapest területe több mint duplájára nőtt, míg lakosainak száma 1,2 millióról 1,7 millióra gyarapodott. A törvény egy akkor már félévszázados ideát tett valósággá, mellyel először Harrer József várospolitikus foglalkozott behatóan egy azóta is hivatkozási alapként emlegetett tanulmányban 1908-ban.

fotó: Fenyővári Bernadett / Lechner Tudásközpont

Talán Ön, kedves olvasó, éppen egy olyan helyen böngészi ezt a cikket, amely ma már a főváros része, de hetven évvel ezelőtt még nem volt az. Budapest főváros területének új megállapításáról – ez volt az az idén 70 éves törvény, amelynek hatályba lépésével 7 város és 16 falu vált eggyé Budapesttel. Az 1949. XXVI. törvénnyel a főváros területe több mint kétszeresére, azaz 50 ezer hektárra, kerületeinek száma pedig tizennégyről huszonkettőre növekedett. A népesség 1,2 millió főről 1,7 millióra duzzadt. Az 1949. évi XXVI. törvény hatályba lépésével csatlakozó települések: Budafok, Csepel, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest megyei városok, Albertfalva, Békásmegyer, Budatétény, Cinkota, Mátyásföld, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszentimre, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákosszentmihály, Sashalom, Soroksár községek.

Nagy-Budapest csírái

Ennek az új és hatalmas Budapestnek a létrejötte azonban nem egyik napról a másikra következett be, hanem hosszú folyamat végállomása volt: egy 19. század végén kicsírázott ötlet kalászait aratta le. Nagy-Budapest létrejöttét, az agglomerációs települések fővárossal közös közigazgatási egységgé olvadásának gondolatát Harrer József (1874-1969) fővárosi tanácsos vizsgálta meg legbehatóbban A szomszédos községeknek Budapesthez való kapcsolásáról szóló tanulmányában 1908-ban, melynek ritka példányaiból egy a Lechner Tudásközpont urbanisztikai szakkönyvtárában is megtalálható. A 30 települést tanulmányozó kutatás Budapest akkori főpolgármestere, Bárczy István rendelésére készült el. Harrer hosszú életét végigkísérte az agglomerációs települések és Budapest összekapcsolódásának története, már élt a századforduló felé tartó főváros rohamos fejlődésének idején is és a 22 környéki település Budapesttel közös közigazgatási egységének megvalósulásakor is.

Harrer József tanulmányában vizsgált fővárossal szomszédos települések: Újpest, Rákospalota, Dunakeszi, Fót, Rákosszentmihály, Csömör, Cinkota, Rákoskeresztúr (Rákosligettel együtt), Rákoscsaba, Pécel, Kispest, Erzsébetfalva, Soroksár, Dunaharaszti, Csepel, Albertfalva, Budafok, Kistétény, Nagytétény, Budaörs, Törökbálint, Budakeszi, Nagykovácsi, Pesthidegkút, Solymár, Üröm, Pilisborosjenő, Békásmegyer, Budakalász, Szigetmonostor

Ugyan nem ő volt az, aki először foglalkozott írásban is az egyes környéki települések Budapesthez csatolásával, de tanulmányának komolysága az övét tette hivatkozási alappá. Pest vármegye közigazgatási bizottsága 1901-ben már készített egy jelentést, amely Újpest, Rákospalota, az akkor még Cinkotához tartozó Mátyásföld, Almássy-telep, József főherceg-telep és Csömörhöz tartozó Puszta Szentmihály, valamint Kispest és Soroksár-falva fővároshoz kapcsolását szorgalmazta. Az elképzelés, a jelentés tanúsága szerint, Budapest miatt nem lépett előrébb, viszont ezt a kezdeményezést folytatta Harrer és a korábbiaknál alaposabban utánajárt a kérdésnek. Az egész csatlakozás téma azért volt olyan nehéz és bonyolult, mert számtalan érdek ütközött egymással. A települések elvesztése Pest vármegye és általában a megyék súlyának csökkenésével járhatott volna, a községek vezetői féltek önállóságuk és territoriális érdekeltségeik, adóik elveszítésétől, a főváros pedig félt az esetlegesen túl kevés hasznot hajtó nehezékektől, illetve a túl sok és várhatóan költséges fejlesztéstől, ami a csatlakozással a nyakába szakadt volna. A történelem viharai is hátráltatták a megoldás kibontakozását, de a fenti tényezők miatt akkor sem mentek volna gyorsan a dolgok, ha a 20. század mindvégig csak boldog békeidőkből állt volna.

fotó: Fenyővári Bernadett / Lechner Tudásközpont

Budapest Anno

Budapest 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésével jött létre és szinte azonnal rohamos fejlődésbe kezdett. Az 1870-ben megalakult Fővárosi Közmunkák Tanácsa a század utolsó negyedében serényen építtette a kellő szélességű főutakat, a nyolcvanas évek végén megjelentek az első villamosok. Az 1896-os Millenniumi ünnepségekre teljes hosszában átadták a Nagykörutat, számtalan lakóház és intézmény épült fel és elkészült a kontinentális Európa első földalatti vasútja is.
Az új főváros lakosainak száma egyre gyarapodott, sőt a század utolsó évtizedében a fejlesztések és a rengeteg új munkahely miatt még a korábbiaknál is meredekebb emelkedést mutatott. Míg az 1890-es népszámláláson a budapesti lakhellyel rendelkezők száma még éppen félmillió alatt maradt, az 1900-as népszámláláson más 703 000, 1910-ben pedig már kicsivel több mint 880 000 lakost regisztráltak.
 

Egymillió lakost ide! 

A gazdasági és kulturális élet fejlődésének eredményeként, amely az első világháború kitöréséig rendületlen volt, Budapest nemcsak lakosai számában, de fejlettségi szintjében is elérte a nyugat-európai nagyvárosokat. Az egymillió lakos, mint a valódi világváros víziója volt az egyik olyan tényező, amely a városvezetés köreiben a főváros közvetlen szomszédságában található, vagy azzal nagyon szoros kapcsolatban álló közeli települések Budapesthez csatolásának gondolatát elindította.

De a nagyváros alakulásával együtt az agglomerációs települések lélekszáma és fejlődése is meglódult. Harrer már 110 évvel ezelőtt megállapította, sorolva a nagyvárosok fejlődésének jellemzőit, hogy a társadalmi élet nem áll meg a főváros határainál, hanem átnyúlik a szomszédos településekre. Sokan járnak onnan dolgozni a városba, ipari, kereskedelmi telepek létesülnek a határban, a nagyváros vásárolja a szomszédban termelt élelmiszert, utak, tömegközlekedés, iskolák, kulturális terek, kórházak teremtenek mindennapi, gyakorlati kapcsolatot közöttük.
 

Kiskert, gyümölcsfa, jószág

Meglehet, napjainkra sok környékbeli település ingatlanárai felveszik a versenyt a főváros külsőbb kerületeinek áraival, 100 évig tendencia volt, hogy sokan az olcsóbb és egységnyi pénzért jobb minőségű lakhatási körülmények miatt költöztek ki a közeli falvakba. A fővárosba vidékről érkező munkástömegek a korábban megszokott falusias életkörülményeket, kiskertet, gyümölcsfákat, néhány jószágot, nem tudták Budapesten reprodukálni, hiszen nem volt elég pénzük. Az agglomerációba költözve azonban mindez már nem volt lehetetlen.

A kifelé áramlás a környező települések népességszámának rohamos növekedését hozta magával, aminek következtében hamarosan felerősödtek a városiasodási tendenciák. Szükség lett új iskolákra, óvodákra utakra, tömegközlekedésre, világításra, vízre, csatornára, egészségügyi ellátásra. Ezek a városiasodó települések azonban eltértek a többi, az országban máshol található hagyományos várostól, hiszen a főváros magához fűzte és központosította őket. Ez a függőség, ez a szoros kapcsolat már 1908-ban felvetette annak kérdését, hogy a társadalmilag összefüggő településeknek nem lenne-e célszerűbb közigazgatásilag is kapcsolódniuk egymással. Természetesen az agglomerációs települések nem csak a kifelé áramlás miatt fejlődtek. Ezzel párhuzamosan zajlott a szuburbanizáció is, amikor a vidékről érkezők eleve nem akartak beköltözni a nagyvárosba, hanem eleve csak a főváros környékét célozták meg lakhelyként.
 

fotó: Fenyővári Bernadett / Lechner Tudásközpont

Építkeznek, sokasodnak

A tanulmány vizsgálta a szomszédos községek városiasságának fokát és társadalmi szerkezetét, ezen belül pedig például azt, hogy az adott településeken mekkora a mezőgazdasági művelés alatt álló terület és ehhez képest mekkora terület áll rendelkezésre a házépítésre. Harrer megállapította, hogy a már akkor is 50 000 fős Újpest, a 20 000 lakos fölött járó Kispest és Erzsébetfalva, de még a 3000-es Rákosszentmihály, Albertfalva vagy Kistétény településeken is az építés a belterület elsődleges rendeltetése és már nem a mezőgazdaság. Miután megnézte hol milyen módon építkeznek: inkább a falusias parasztházak jellemzőek-e, vagy a családi házak, esetleg bérházak vannak-e többségben, látta, hogy a bérházas-családi házas építés, a városiasodás foka és a beépíthető terület aránya között szoros összefüggés van. Aztán bekukkantott a házakba is, gondosan összegyűjtötte a népességi adatokat, hol hányan laknak, milyen a lakosságszám növekedése, ez a növekedés a természetes szaporulat, vagy a fővárosból kiköltözők számának gyarapodása miatt van-e. Vizsgálta a személy- és áruforgalmat, az ingázók számát, a városi jellegű községeket, az utak és utcák burkolatát, csatornázást, szeméttakarítást, közvilágítást, tűzoltóság és rendőrség helyzetét, oktatási és közegészségügyi intézményeket.
 

Harrer fontos kis tényei

Még jobban szemlélteti a környékbeli községek lakosságának számában beállt százalékos szaporodás mértékét - mondja Harrer-, ha azt a fővároséval hasonlítjuk össze. 1890-1907-ig a lakosság, hogy csak néhányat említsünk, Újpesten 112,5%-kal, Cinkotán 113,2%-kal, Dunakeszin 143,3%-kal Rákospalotán 219,2%-kal, Kispesten pedig 347,4%-kal gyarapodott. A vizsgált 30 településből csak azoknál nem nagyobb a százalékos szaporodás a fővárosénál, ahonnan rossz, vagy nagyon hosszadalmas a közlekedés a fővárosba (Fót, Dunaharaszti), vagy ahol a vizsgált időszakban egy településrész kiválása történt meg, mint például Soroksár és Erzsébetfalva esetén.

A városiasság egy másik, igen kifejező jellemzője a lakosság foglalkozása. Minél kevesebb ugyanis a mezőgazdasági foglalkozást űzők aránya, illetve minél több az egyéb foglalkozás, az adott település annál városiasabb. Újpesten, Rákosszentmihályon, Erzsébetfalván, Albertfalván és Kistétényben egyáltalán nem, Kispesten pedig alig voltak már, akik a földdel kapcsolatos munkának köszönhették a megélhetésüket, kilenc olyan község volt, ahol a lakók több mint fele másféle foglalkozást választott, 12 községben pedig csökkent a mezőgazdaságban dolgozók aránya.

A személyforgalmi adatokra pillantva kitűnik, hogy 110 évvel ezelőtt sem volt sokkal hosszabb a peremrészektől, vagy szomszédos településekből a belvárosba jutni, mint 2019-ben, sőt, a fenntartható városi élet jegyében akár még a társaskocsik is divatba jöhetnek ismét. Harrer adatai szerint ugyanis az 1900-as évek elején közvetlen közlekedési eszköze a fővárosba csak Nagykovácsi, Pilisborosjenő és Szigetmonostor községnek nem volt. Igaz, hogy Kistéténynek sem, de nagyon közel volt Budafokhoz, ahonnan viszont könnyen be lehetett jutni a fővárosba. A fóti, csepeli, budakeszi és pesthidegkúti lakosoknak társaskocsi állt rendelkezésére. Egyféle, vagy vasúti, vagy hév, vagy vízi kapcsolata volt a fővárossal Dunakeszinek, Rákosszentmihálynak, Csömörnek, Cinkotának, Rákoscsabának, Pécelnek, Törökbálintnak, Solymárnak, Ürömnek, Békásmegyernek és Budakalásznak. A többinek két-három-, vagy négyféle közlekedési eszköz is rendelkezésére állt. A járatok hol ritkábban, hol sűrűbben közlekedtek, de általánosságban elmondható, hogy a fővárosba való bejutás 12-30, de maximum 45 percet vett igénybe.

Társaskocsi: Ló vontatta közforgalmú közlekedési eszköz, a tömegközlekedés egyik legrégibb eszköze. A társaskocsik, amiket pesti céhes mesterek készítettek, végig fedettek voltak, csak oldalt, az ülések felett nem: ezeken a részeken ponyvát hajtottak le, ha esett az eső. Az ülések támlája a kocsi oldala volt. A kocsikban 8–14 ember fért el, befogadóképességüket a lovak ereje határozta meg. A kocsik padozatát burkolták, oldalukat lakkozták; a feszített rugózatú kocsikat két ló húzta. Megállói nem voltak: megállt bárhol, ahol az utasok le- vagy fel akartak szállni.

A belső utcák egy része a fejlettebb községekben burkolva volt, kővel vagy aszfalttal. Újpest, Kispest, Rákospalota, Soroksár és Csepel állt a legjobban ezen a téren. A járdák, melyek költségei jobbára a háztulajdonosokat terhelték, főleg kavicsoltak voltak, de kő és aszfaltjárda is akadt Újpesten, Erzsébetfalván és Budafokon, ha nem is sok helyen. Csatornázás rendesen csak Újpesten történt meg, ahol a költségek kétharmadrészét a háztulajdonosok viselték és a szemét településszintű eltakarításáról is csak itt, illetve Rákospalotán gondoskodtak. A közvilágítás nagyrészt kőolajlámpával történt, amit azonban nem lehetett általánosnak nevezni. Néhány helyen volt valamiféle légszesztársulattal kötött szerződés, így az adott társulat felelt a világításért, ám cserébe akár 40-50 évre is magához láncolta a községet, ami a Budapesthez való esetleges kapcsolódás esetén akadályozta volna a főváros saját légszeszhálózatának kiterjesztését. A nagyobb községek megfelelően felszerelt önkéntes tűzoltótestületeket tartottak fenn. A rendőri szolgálatot Újpesten és Rákospalotán a fővárosi államrendőrség látta el, akiknek ezért fizettek a fenti községek. Szervezett községi rendőrség volt Kispesten, Erzsébetfalván, Soroksáron és Budafokon.

A közegészségügyi intézmények terén erős hiányosságok voltak. Csak a nagyobb községekben volt orvos és gyógyszertár, és a járványkórházak egyszerű keretein kívül csak Újpesten volt kórház, mégpedig a gróf Károlyi család által fenntartott nyilvános 100 ágyas és egy alapítványi, egyesületi és községiközös fenntartású gyermekkórház 30 ággyal. Fürdő csak Újpesten, Rákospalotán és Erzsébetfalván volt. Az óvodák és elemi iskolák általában államiak és felekezetiek voltak, akárcsak ma, és többnyire mindkét féléből akadt minden helyen. Magasabb fokú iskola azonban, eltekintve néhány tanonciskolától, alig akadt. Nyilvános polgári iskola csak Újpesten, magán-polgári iskola pedig Rákospalotán, Rákosszentmihályon, Kispesten, Erzsébetfalván és Soroksáron volt. Nyilvános gimnáziumot Újpesten, magángimnáziumot Rákospalotán és egy magánleány nevelőintézetet Cinkotán találhattunk.
 

fotó: Fenyővári Bernadett / Lechner Tudásközpont

Következtetések

Minden körülményt megismerve Harrer Ferenc végül arra a megállapításra jutott, hogy bár a kérdéses települések közül sok áll a városiasság igen magas fokán, számos részparaméterben megelőzve akár nagy lélekszámú megyei városokat is, ezek sok tekintetben mégis a fővárosra szorulnak. Nincsen elég, vagy több helyen semmilyen középiskola, alapfokúnál magasabb szintű oktatási intézmény, kulturális létesítmény és kórház, magasabb szintű beteg- és gyógyszerellátás, mivel mindezekért az emberek már a főváros által nyújtott lehetőségek felé fordulnak „amiről a kórházi betegek statisztikája, a reggeli tanuló-vonatok látogatottsága bizonyít, csak a fővároshoz való tapadásuk mentesíti e községeket az említett intézmények terhétől és hárítja azt már ma is a fővárosra”.

A tanulmányból végső soron kiderült, hogy gazdaságilag és társadalmilag a fővároshoz kapcsolható községek köre igen széles és hogy közülük Újpest, Rákospalota, Rákosszentmihály, Cinkota egy része, Kispest, Erzsébetfalva, Albertfalva, Budafok és Kistétény városias jellegű fejlődést mutattak, itt-ott már össze is épülve a fővárossal. Az adatok elemzéséről a megoldás felé térve, a tanulmány negyedik fejezete a települések és a főváros összekapcsolódásának módjait vette nagyító alá. Lehetséges megoldásként említette a csak adott munkálatra való egyesülést, bizonyos közös érdekű közigazgatási feladatkörök intézményes biztosítását, a községek teljes beolvadását a fővárosba és a törvényhatósági bekebelezést, ami azt jelentette, hogy a megye alól a települések a fővároshoz kerülnének, de egyéb tekintetben megtartanák önállóságukat.  Végül számba vette a két utolsó megoldás kombinációját is, és bár nyíltan nem foglalt állást, úgy tűnik, ezt találta a legmegfelelőbb megoldásnak a kérdés rendezésére.

Az idő sokszorosan igazolta a tanácsos megállapításait a fővároshoz való csatlakozás kényes pontjairól és időszerűségéről. „A városiasulás első időszakában a községek keresik a várossal való kapcsolatot, de ennek részéről a hajlandóság nincs meg, s mikor azután a városra nézve válik fontos érdekűvé a bekapcsolás, akkor már a községek idegenkednek tőle” – szögezte le Harrer. Az általa vizsgált 30 településből 14 máig megőrizte önállóságát, a többiek azonban 1950-ben Budapest részévé váltak, beolvadva a velük és még néhány másikkal együtt 22 kerületesre bővült fővárosba, annak egyik városrészeként.

Harrer tanulmányának megjelenésétől fogva nem volt kétséges az együttműködés szorosabbra fűzésének szükségessége. Ennek mikéntje azonban még négy évtizeden át vita tárgyát képezte. Több elképzelés is napvilágot látott. Voltak, akik azt javasolták, hogy a peremtelepülések közigazgatási függetlenségük megtartásával tömörüljenek érdekszövetségbe. A közös érdekű ügyek megoldása érdekszövetkezeti alapon egy erre a célra alapított bizottság felügyeletével történjen, városrendezési ügyekben pedig a Fővárosi Közmunkák Tanácsának hatásköre terjedjen ki a szomszéd településekre is és ezekben a közös érdekű ügyekben ne tartozzanak Pest vármegyéhez. Voltak, akik a szomszédos községek és városok egyetlen, közös, Budapestet körülölelő gyűrűszerű településsé szervezésében látták a megoldást, melynek önálló városi törvényhatósága lett volna. Akadtak, akik az érintett településeket ki akarták szakítani Pest megyéből, s azokat egy új vármegyei törvényhatóság alá rendelték volna közigazgatási függetlenségük megtartásával. Olyat is gondoltak, hogy lehetne a fővárosnak két törvényhatósága, egyik a „régi” Budapestre és másik a kibővültre. A megvalósulást a különböző érdekek ellenállása mellett hátráltatta a város jogi fogalmának tisztázatlansága is, melyen sokat segített Magyary Zoltán közigazgatásszervező egyetemi tanár és az általa vezetett Közigazgatástudományi Intézet munkássága.

Ott és akkor azonban sem ez a tanulmány, sem a nyomában kibontakozó vizsgálatok és tárgyalások nem vezettek eredményre, mert a lassan kibontakozó folyamatot az I. világháború kitörése megakasztotta. A két világháború közötti idő sem bizonyult elegendőnek egy jóval nagyobb Budapest kialakulására, végül csak a II. világháború lezárását követően, az 1949. évi XXVI. törvénycikk egyesítette a fővárossal Budafok, Csepel, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest megyei városokat, Albertfalva, Békásmegyer, Budatétény, Cinkota, Mátyásföld, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszentimre, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákosszentmihály, Sashalom és Soroksár nagyközséget. Ez az egyesülés a régóta fennálló társadalmi és gazdasági egység után a közigazgatási egységet is megteremtette.

A tanulmányban foglalt többi helység azonban, Budakalász, Budakeszi, Budaörs, Csömör, Dunaharaszti, Dunakeszi, Fót, Nagykovácsi, Pécel, Pilisborosjenő, Solymár, Szigetmonostor, Törökbálint és Üröm azóta is önálló településként működnek.

Forrás: Tanulmány a szomszédos községeknek Budapesthez való kapcsolásáról, Harrer József-Bárczy István 1908.

 




Ha tetszett a cikk, és szeretne előfizetni magazinunkra, itt teheti meg.

Kapcsolódó cikkek

Hotel Clark: Ötből öt - Gastro&Hotel Design Award

Hotel Clark: Ötből öt - Gastro&Hotel Design Award

Minden kategóriát megnyert, amiben elindult az idén tavasszal nyitott Hotel Clark. 

Art Market Budapest 2018

Art Market Budapest 2018

Hamarosan újra Budapestre irányul a művészeti világ figyelme: négy kontinens 25 országából 100 kiállítót, kiemelkedő nemzetközi személyiségeket lát vendégül idén az Art Market Budapest.

Reflektorfényben az Y-generáció a S\ALON BUDAPEST kiállításon

Reflektorfényben az Y-generáció a S\ALON BUDAPEST kiállításon

Inspirálódj mint még soha! – hangzott a beharangozója a múlt hétvégén megrendezett S/ALON BUDAPEST kiállításnak. A 140 gazdagon berendezett enteriőr között a Kinnarps megoldásai is reflektorfénybe kerültek mégpedig az Interiorlines tervezőcsapatának köszönhetően.

Hirdetés