Szabó Eszter Ágnes képzőművész munkáiból a Ferencvárosi Pincegalériában.
Fenti címmel nyílt kiállítás Szabó Eszter Ágnes képzőművész munkáiból a Ferencvárosi Pincegalériában. Az október 29-ig fennálló tárlat a fikció és valóság, képzőművészet, pop, emlékezet keveréke, e világ főhőse pedig Budapest. A popsztárok, mint epizódszereplők jelennek meg az életünkben Budapesten, az utcán, egy múzeumban, vagy éppen a Balatonban. Egy valami biztos, mindig szól a zene...
„Valamikor a kilencvenes években találkoztam Nick Cave-vel. Nem David Bowie-val, őt csak a Sziget nagyszínpadán láttam, talán ugyanebben az időszakban, a Red Hot Chili koncerten meg nem voltam sem akkor, sem azóta. Igazából Nick Cave-vel sem találkoztam, csak jobban hangzik így.
Az történt, hogy a koradélutáni verőfényes napsütésben az unokatestvéremmel a Deák tértől tartottunk a Duna-part felé és üvöltő rózsaszín szaténingben, fekete napszemüvegben, vékony lábai körül jól szabott fekete nadrágban sétált át az árnyéktalan Vörösmarty téren, egyedül. Minden attribútum a helyén volt, nem is tudom, miért kezdtünk kételkedni abban, hogy ő volt az. Aztán másnap hallottuk a várost akkoriban még minden irányból behálózó ismerősökön keresztül, hogy aznap este elment a Picasso Pointba, és az ott üldögélőkkel dumált és iszogatott hajnalig. A rádióban azt is elmondta, hogy azért szeret Budapestre járni, mert olyan, mint régen Berlin volt. És nagyon szereti, hogy nem ismeri meg senki. Igazából csak nem mennek oda hozzád az emberek, gondoltuk, meg azt is, hogy milyennek láthatja Budapestet. Valószínűleg akkoriban valami egzotikus menedékhelynek.
Persze semmi különös nincs abban, hogy az ember egy délután lát egy híres embert abban a városban, ahol a mindennapjait éli. Akkoriban néha már Pesten is lehetett ilyet látni, ha meg Londonban laknék, ugye... ráadásul nem is vagyok rajongó típus. Úgyhogy nem azért emlékszem rá ennyire, mert nagyon szeretem Nick Cave-et. A tájidegenségre és az üdítő látványra emlékszem, ahogy zökkentett egyet a békebeli, kissé lerobbant utcaképen. Mint a Tapolcán egyébként legendás nagymama találkozása a jólöltözött brit popsztárral, pedig ez időrendben nem is korrekt. Mennyi itt a réteg, gondolom azóta is. Amióta Eszter színezőket csinál, mindig előttem van, Tamás rajzainak stílusában, ahogy Nick Cave áll a Gerbeaud előtt. Persze nem így, hanem Corbijn fotója alapján be is került a frissen készült fekete satírozó könyvbe.
Ezt az egész történetet biztosan elmondtam már Eszternek. Neki különös érzéke van az üdítő abszurditásokra. Mindenre, ami mindennap történik mindenkivel, és mindenre, ami zökkent rajta egyet. Tulajdonképpen manifesztumot kéne írnia: horgolást a lámpavasakra, kaszásdűlői almából készült dzsemet minden spájzba, statementeket a pólókra, gyerekdesignt az óvodákba, varrógépet az Oktogonra, új emlékezetet a városnak, mindig csak előre nézni. Persze nincs felejtés, csak ráépítés és gyönyörködés a rétegekben.” (Balázs Kata művészettörténész live act szövege)
Cím:
Ferencvárosi Pincegaléria
Budapest, IX. Mester utca 5.
Nyitva: Kedd-szombat 10-18 óráig
A tárlathoz zenés felolvasás is kapcsolódik a helyszínen, melynek időpontja: 2016. október 26., 17:00–20:00.
szöveg:sajtóközlemény
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
