Tudósítás 2053-ból

Martinkó József szerkesztői írása az OCTOGON magazin 173-as (2022-1-es) lapszámából.

Szinte pontosan harminc évvel átadása után visszavonhatatlanul megpecsételődött egy fontos budapesti épület sorsa. Biztonsági őrök gyűrűjében, magas építési kerítés mögött ma kezdődött meg a híres japán építész, Sou Fujimoto városligeti épületének bontása.

Az eredetileg Magyar Zene Házaként felépült, bezárása után és hosszas jogi huzavonák közben átmenetileg Gold Platan Casino néven működő, majd egy kétes üzleti ügyei miatt sokat támadott kisegyház központjaként tovább pusztuló, végül kritikus műszaki állapota miatt évekkel ezelőtt bezárt épület bontását nem tudta megakadályozni sem a civil szervezetek, sem a városvédők, sem az építész érdekképviseletek tiltakozása. „Ennek sosem lesz vége!” – szakadt ki egy fájdalmas mondat a kétszeres Ybl-díjas, Kossuth-díjas, többször az építészet Nobel-díjának titulált Pritzker-díj titkos esélyeseként emlegetett Smiló Dávid építészből.

A bontás napján, az épület köré vont biztonsági kerítés bejáratánál összegyűlt néhány tucat tiltakozó előtt elmondott beszédében az ősz hajú mester hosszan sorolta azokat az eseteket, amelyek az elmúlt évtizedekben okkal sokkolták az építésztársadalmat. Smiló külön kiemelte idősebb olvasóink emlékezetében talán még elevenen élő „tragédiát”, melynek során 2020-ban elpusztult a Budavári Országos Villamos Teherelosztó korszakos jelentőségű, Virág Csaba tervei alapján, 1979-ben felépült épülete. Beszédében többek között szó volt Szabó István Szervita téri irodaház-parkolóházáról, Bán Ferenc meg nem épült Nemzeti Színházáról, a húszas évek vári bontásairól és „kísértetként” visszaépülő épületreplikáiról, az ún. Kádár-korszak építészeti értékeinek szinte totális elpusztításáról, az egykor Kővári György építész tervei alapján felépült Déli pályaudvar helyén épült Déli PlázaUdvar botrányosan „gagyi” „épület-Frankensteinéről” (ép.: TTTBDXPSTTT Építésziroda, 2028).

A gyászos hangulatú beszédek sorát az építészhallgatók k-NON elnevezésű radikális csoportjának képviselője folytatta, majd a feminista építésznőkből két évtizede alakult Álmodó-vár elnevezésű szervezett aktivistája szólalt fel. Nem tagadhatjuk le ugyanakkor azt a tényt sem, hogy a Magyar Zene Háza városligeti felépítését a környezetvédők és a városi élet minőségéért aggódó civilek elkeseredett tiltakozása, illetve a tiltakozók ellen brutálisan fellépő „biztonságiak” harca előzte meg. A húszas évek politikai konfliktusa, az ellenzéki városvezetés és az önmagát a Nemzeti Együttműködés Rendszereként (NER) definiáló kormány közötti feszültség a ház megnyitása után sem csillapodott. Akkoriban a rendszerkritikus ellenzékiek körében csak a „NER-PeCsájaként” emlegették a Magyar Zene Házát, és sokáig a magyar zenei (magas)kultúra bemocskolásának tartották, hogy a megnyitón egy akkoriban politikai, választási csasztuskává vált mulatós nóta dallama is felcsendülhetett. Egyébként a PeCsa az ugyancsak a Városligetben, a millenniumi ünnepségek keretében felépült egykori Iparcsarnok (Ulrich Keresztély, 1885) helyére került kiállítási pavilon helyén felhúzott budapesti központi kultúrházra, a Petőfi Csarnokra (Halmos György, Tihanyi Judit, 1985) utal, ami a Karthago (nomen est omen) együttes koncertjével nyílt meg, és 2017-ben, a Liget Budapest program keretében bontottak le.

A Magyar zene Házának története tehát 2053. október 3-án véget ért. A tiltakozók utolsóként Martinkó József építészkritikus cikkéből idéztek, amely a ház átadásának napjaiban jelent meg.

„A zene hang és csönd és hullámzás. Félreértés Sou Fujimoto alkotását az építés helyén magasodó fákat kerülgető, a fáknak helyet adó, illetve (tapló)gombát, fakoronát, egyéb konkrét természeti lényt közvetlenül idéző, imitáló biomorf struktúraként láttatni. Félreértés hangszerként bemutatni, a ház tetejét egy handpan hangszer formájához hasonlítani, mint ahogyan tévedés a romantika kerti zenepavilonjaival rokonítani is. Sokkal inkább egy fás parkban szétáradó, az erdőt betöltő zene, valamiféle épített, fizikai formát öltött szinesztézia, a zenei hang vibráló, hullámzó puhaságát bemutató műalkotásként kell látnunk, sőt – egy képzavarral élve – hallanunk ezt az épületet. (...) A bírálók a tervező fejére olvasták, hogy érzéketlenül figyelmen kívül hagyta a városi park, a park fáit védő civilek érzelmeit és indulatait. Elgondolásom szerint ennek éppen az ellenkezője történt. A Magyar Zene Háza egy traumának állít emléket. Egy traumát rögzít térben és időben. Tetejének áttört fénykútjai, a felkavarodó, aranyló őszi avar megidézése éppen hogy feltárja azt a traumatizált helyzetet, amit egy parkban a fák helyén emelt épület idéz elő. Tetején úgy süt át a nap, a tető nyílásain átnézve úgy jelennek meg az égen úszó felhők, ahogyan azt egy erdőben járva, a fák koronája alatt megtapasztaljuk, miközben egyetlen pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy az erdő nem épület, az épület nem erdő. Valóban erőszak történt itt. Kár volna ezt tagadni. Sou Fujimoto épülete nem tagadja le a konfliktust, nem fedi el a traumát, hanem a zenében találja meg a gyógyírt. Ha valami képes gyógyító erővel bírni, akkor az az épületben felcsendülő zene. (...)”

Végül egy megafonból megszólalt Sinead O’Connor 1987-es szerzeménye, a Drink Before the War, majd Kurtág György Requiem der Versöhnung (szólóhangokra, kórusra és zenekarra, 1995) című darabja.
 

2053. október 3. (Tudósítónktól)




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

Tudósítás 2053-ból

Tudósítás 2053-ból

Martinkó József szerkesztői írása az OCTOGON magazin 173-as (2022-1-es) lapszámából.

Lebegés

Lebegés

A Magyar Zene Háza speciális üvegszerkezetei.

Megnyitja kapuit a Zene Háza

Megnyitja kapuit a Zene Háza

Izgalmas programok várják az érdeklődőket január végétől.

Nincs találat!

Hirdetés